Hogy lehet élvezni kicsit jobban az életet? Olyan emberként, aki mindenre magyarázatot keres rájöttem valamire. Nagyon jól teszem, hogy a dolgoknak a mozgató rugóit nézem,mert így jobban helyt tudok állni az életben. Az, hogy komor tölgyként kapaszkodok a földbe valóban méltóságteljes, de nem élhető. Azzal, hogy mindenre magyarázatot találunk sok minden egyszerűbb lesz, de az élet nem Occam borotvájának az elvét követi. Egyes részletek igen, de nem jobb önfeledten élvezni egy kicsit a pillanatot?... Utána megmagyarázzuk magunknak, és esetleg másnak is, de amíg egy adott dolog teljesen ártalmatlan, addig miért ne higgyünk benne? Valóban többek vagyunk akkor, ha megértjük az elektro-pszichométert? Igen, egyszerű fizika, nem kvantumfizika, de akkor és ott, ha tényleg szórakoztat, hát miért ne adjuk át magunkat egy kicsit az örömnek? Az ember minél több mindent lát át, annál boldogtalanabb. A világunk is valahogy úgy áll fel. Ha megérted a rossz dolgokat, azok szinte mindig rosszak maradnak. Ellenben, ha a jó dolgokat érted meg, azok szinte mindig elvesztik a csodájukat, és örülhetünk, ha csak átlényegülnek. Ezért nem csoda, ha a korral, ahogy egyre 'okosabbak' leszünk, egyre inkább belefásulunk. Talán jobb is így, hiszen ideális esetben halálunkkor már csak egy apró láng alszik el, talán már csak a hamu utolsó füstpászmája száll az ég felé a lelkünkkel. Ha minden kezdeti lángot megőriznénk, mekkora törés lenne a halál!... Ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, hogy ez így helytelen. A halálnál maradva, ha mondjuk kicseréljük a tűz elalvását arra, hogy egy vaslapot helyezünk a tűz és miközénk, akkor mindjárt jobban hangzana. És így a halálra is tekinthetünk úgy, mint egyszerű váltásra, egy dinamikus mozgásra, amelynek révén már nem láthatjuk egymást. Pedig a tűz ég. És minél hevesebben ég, annál jobb. De hogyan is kapaszkodhatnánk a jó dolgokba? Nem mondják el a szüleink, hogy tulajdonképpen mi is az angyaljárás? Legkésőbb első osztályos korunkban megkapjuk a felvilágosítást a körülöttünk lévőktől, nem egyszer maró gúny kíséretében. És akkor mérgesek vagyunk a szüleinkre, amiért nem mondták el, és most minket gúnyolnak. Egy koldus kér tőlünk pár lejt ennivalóra, és adunk neki. Nyomban megkapjuk, hogy csak piára és cigarettára költi, ahogy az az esetek jó részében igaz is, de ezzel a dorgálásnak is beillő 'felvilágosítással' elvették az örömünket, hogy ez talán tényleg megérdemelte, talán tényleg jót tettünk vele. Hosszan tudnám sorolni a példákat, de fölösleges.
Most, ahogy belegondolok, úgy hangzik ez, mint a naivság dicsérete. És valóban, kicsit az is lett. Talán bennünk van a hiba, hogy olyan kevésre értékeljük, egyenesen negatív tulajdonságnak tartjuk. De képzeljünk el egy embert, aki semmilyen hitébe nem csalódott, amit az emberi jóságba, és a világba vetett. Kinevethetjük, de irigyeljük. És olyankor odaadnánk egy percre minden tudásunkat az ő boldogságáért.
(Rész keresztényeknek) Amennyire én tudom, két ilyen ember létezett, bár ők se voltak halálukig olyanok. Az egyiket Ádámnak hívták, a másikat Évának. Furcsa dolog, hogy mennyire nem szeretnénk visszakerülni az édenkertbe. És az is, hogy azt mondjuk, hogy az ember bűnösnek születik, holott ez nem igaz. Ártatlannak, teljesen naivnak lettünk teremtve, és az életünk folyamán távolodunk ettől az állapottól. (Vége)
Mit kellene tenni? Nem tudom. A mostani tudást nem adnám oda a tudatlan boldogságért, azt hiszem. De tépelődök rajta. Viszont, ha boldog lennék, nem is vágynék semmi többre, semmi tudás megszerzésére egy percig sem gondolnék. Nehéz kérdés, de mindaddig, amíg választ nem kapunk rá, kapaszkodnunk kell abba a tűzbe amit a születésünkkor magunkkal hoztunk, és mindennel táplálni, amivel csak lehet, mert sűrűn loccsan rá víz is. Az élet már csak ilyen.
