Rettentően szomjas volt. A számítógép képernyője üresen ásított vissza rá. Kintről gyengén beszűrődött a hold fénye, és ebben a sápadt derengésben hullaszerűen merevnek, beesettnek tűnt az arca. Mintha máris kiszáradt volna, szeme üresen verte vissza a derengést, tompa fénybében az élet szikráját sem lehetett felfedezni. Nem lennék szép halott gondolta kesernyésen, és nagyott nyújtózott. Éjjel három óra, de nem tudott aludni. Soha sem tud aludni mióta... Felállt és lassan a fürdő fele araszolt. Mereven mozgott, mint egy hetven éves, a hosszú üléstől bemerevedtek az izmai. Egyedül volt otthon, de nem tudja, hogy mikor mentek el a többiek, vagy hogy mit mondtak, mielőtt elmentek volna. Kábulatban, üresen töltötte az elmúlt két hónapot. Meglepően keveset sírt, sőt egy felületes szemlélő az enyhe szétszórtságon kívül semmi szokatlant nem fedezett fel nála. Néha bevitt a szobába egy pohár vizet, holott előtte már bevitt egy egész üveggel. Elfelejtett enni, és máskor szinte egész nap rágcsált valamit. Próbálta elűzni az ürességet a gyomrából, és bár nem használt, mégis szinte öntudatlanul eszegetett. Kell valami legyen a szájában, mondogatta, mióta leszokott a cigiről folyamatosan érzi a késztetést, hogy valamit rágogasson. Most is, gépiesen kivesz egy rágót, ész befalja, pedig tudja, hogy pár másodperc múlva kiköpi, hogy tudjon vizet inni. A fürdőbe érve nem kapcsolt villanyt, elég világos volt ahhoz, hogy lásson. Még mindig nem hozott be ide egy poharat, pedig szinte csak innen iszik. Kezdi engedni a vizet, bámulja egy darabig, majd bedugaszolja, és nézi ahogy telik a kagyló. Kisvártatva elzárja a vizet, kihúzza a dugót, és figyeli, ahogy lefolyik a víz. Ezek után kézfejjel megtörüli a száját, majd visszamegy a szobába. Mindig ugyanannyit vár, mielőtt bedugná, és ugyanannyit enged. Behunyt szemmel iszik, közben a nyakán, finom ezüstláncon lógó medál beleesik a vízbe, de sose hagyja abba az ivást e miatt. Miután megtörülte a száját, kezével lehúzza a medálról a víz egy részét, majd visszaejti a pólója mögé. Jól eső érzéssel sóhajt, ahogy a nedves, hideg fém a mellkasához simmul. Kedveli ezt a borzongó pillanatot, amikor a szájában is ugyanazt a hideg fémes ízt érzi. Olvasta valahol, hogy a halálos félelem ízét írták le így, és örül, hogy valami hasonlót tapasztal. Bár félelem már rég nincs benne, ahogy más érzelem se. Vár, hogy térjen magához, hogy szakadjon fel belőle a fájdalom, ami a szeretett ember elvesztésével jár, de még nem történt meg. Agyára pókháló borult, és elfojtott öntudatlanul is minden hevesebb érzelmet és érzést. Két hónapja tart már a kábulat, és a legtöbben már hidegnek, érzéketlennek tartják. Nem is csoda, két évig tartott, és olyan hirtelen lett vége, mint egy ostoba regénynek, aminek a végét nem volt türelme az írónak kerekké tenni, és lecsapta valami közhellyel. Egy kis veszekedés, megint győzött benne a büszkeség, és otthagyta. De tudta, mindketten tudák, hogy ez nem komoly, nem lehet komoly. Átkozta magát, amiért nem bír soha magával, és ugyanakkor titkon örült, amiért ennyire szereti őt, hogy egyetlen szavával ezt elérje. Miközben lelépett, szinte minden másodpercben vissza akart rohanni, be a szobába, és átölelni nagyon szorosan, és nem mondani semmit, csak tartani a karjai között, mintha elveszettnek hitt gyermekét ölelné. De nem tette meg, bár rögtön megbánta, hogy elment. Amikor már nem volt választása egy kép járt a fejében. Egy ágy, szorosan mellette egy szekrény, és Ő, a nő amint az ágyon ül, hátát a szekrénynek veti, és sír. És akkor ordítani szeretett volna, megütni magát, és menni. Mert ismét rájött, nem számít, hogy ki mit érez ilyenkor, neki annyit kellene tennie, hogy boldoggá teszi. És ehelyett, minél inkább azt szeretné, annál inkább védetlen marad minden rossz szóval szemben, és csak az elmúlt hónapokban tízszer annyiszor vesztek össze, mint az elmúlt két évben. És még ekkor is, bár minden idegszála azért üvöltött, hogy mikor legközelebb találkoznak, átölelje, elhatározta, hogy csak odaáll eléje, és maximum a kezét nyújtja, de szavak nélkül. Soha sem volt teljesen ura az idegeinek, de amíg kisgyerekként, megengedhető volt magának a sírás, addig felnőttként nem. Igazából kamasz kora óta nem tudott sírni. Most, hogy munkája, biztos megélhetése van, oka sincs mondogatta Neki, mikor szóba került. Meg amíg velem vagy inkább vigyorgok, tette hozzá megelőlegezve egyet.
És akkor várta a találkozást, Magában motyogva gyakorolta a mozdulatot, amiben lesz egy kis bocsánatkérés, de nem megalázkodás, és ha elfogadja, akkor a szemébe néz. Mint a filmeken. Amúgy is vevő volt mindig az ilyen klisés trükkökre, és most véletlenül a közhely találkozik az őszinteséggel. De mi más is egy közhely, mint elcsépelt őszinte igazság?
De nem jött el. És ő nem hívta, minek is hívná. Majd találkoznak. De a büszkeségét nem tudja, és most már nem is akarja levetni. Ha Ő azt várja... hát csak azért sem! És másnap jött a telefonhívás. Autóbaleset... nem lehetett segíteni. Temetés ekkor és ekkor. És most itt van. Két hónappal a temetés után. A sírt se látogatta minden nap, nem is üvöltött fájdalmában. A büszkeség nem tünt el, és ez már-már gyermeki naív csodálkozást szűlt benne.
Bedugja a kagyló lefolyóját, és nézi magát a víz tükrében. Nem is olyan vészes, csak a Hold halott fényében volt ő is az. De még él. Behunyt szemmel inni kezdett, miközben gondolataiban egyre csak ismételgette: De még élek. Én még élek. És ő nem. Mindent elnyelő iszapárként bukkant fel egy gondolat, mélyről, mint a mocsarak dögös lehellete, de tisztán, mint a porszemből keletkező gyöngy. Én miért igen? Ha ő nem, akkor én miért? A feje mintha szilánkokra akarna robbanni, és minden erejét összeszedve sem tudta kinyitni a szemét, se megmozdítani a fejét. Ekkor a szájánál meleget érzett, és a tüzes áradat többé már nem kínozta. A medál belehullt a vízbe. A halk csobbanásra felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. A víz túloldaláról Ő nézett rá, és kedvesen mosolygott. Haja csillogott a napfényben, és feje fölött a tiszta kék ég. A szája kissé nyitva volt. Pár másodperc múlva becsukta, és összepréselt ajkai között előtört a nyelvhegye, ahogy megnedvesítette. Te meghaltál, és én még élek. Már nem érezte a pókhálót, a gondolataiban, tiszta öröm járta át minden érzékét, boldog volt, hogy láthatta, hogy érezhette még egyszer a száját, még a parfümje meg belengte a fürdőt.
Kedvese finoman csóválta a fejét. Nem, nem, mondta. Én élek, és te még álmodsz. Mély levegőt vett, de érezte, hogy a hirtelen öröm kezd eltünni, és majd átadja a helyét valaminek. Nem tudja, hogy mi az, de nem akarja megtudni. Hirtelen félelem költözött belé.
- Ébressz fel – nyögte. Ő kicsit várt, majd beleegyezően bólintott. Kinyújtotta két kezét, szorosan átölelte a nyakát, és húzta, húzta...
