Ez is régebbi keltezésű, egy kicsit játszodtam a nézőpontváltással benne

Sápadt gyertyafénynél igyekeztem elolvasni az üzenetet. Előttem a kopott asztalon egy kancsó bor és egy fakupa. A páncél hideg vasa kényelmetlenül súrolta a vállam, és a vasalt csizmámba mintha belefagyott volna a lábam, teljesen merev volt. Egy kocsmában ültem, és vártam az éjszakát. Körülöttem hatalmas lárma, csattogó léptek, részeg éneklés, féktelen mocskos öröm. Alig egy holdtölte telt el a pestisjárvány óta, és az emberek máris elfelejtették a borzalmakat. Mennyire barmok is tudunk néha lenni. Töltök egy kis bort, és felhajtom. Pár csepp végigcsorog a szakállamon, egy jóleső sóhajtással letörlöm. A bőrkesztyűm eredeti színére nem emlékszem, most a fekete és a vörös színei harcolnak egymással az uralomért. Szén és vér... ez bizony együtt jár a munkával. Tovább fürkészem az iratot, és igyekezek rájönni a ma esti feladat legjobb végzéséhez. Ha minden jól megy, észre se fognak venni. Persze soha semmi se megy nekem jól. A palotába elméletileg könnyű a bejutás, a szoba viszont egy folyosó végén van, ha az őrök meghallják, akkor zűrös lesz... jó ló ide vagy oda. Mindegy, most várok. Még egy fertály órát. Csendben iszogattam fogaim között meggyőződés nélkül mondva a fohászokat. Ez is amolyan megszokás, mint a gyónás. Semmi értelmét nem láttam, de csináltam. Mikorra kiürült a kancsó, az idő is letelt. Felálltam az asztaltól ügyelve, hogy a páncél ne villanjon elő az útiköpeny alól. Macerás ezzel a sok kacattal járkálni, igaz nagyon hasznosak. Soha nem lehet tudni, mikor mibe kerül az ember, készen kell állnom mindenre. Kisétáltam a fogadóból. Senki nem törődött velem, a fogadós nem győzte hordani a bort, az emberek az asztalt csapkodva nevettek, vagy vitáztak. Az égen, még az éjszakához mérten is, sötét fellegek úsztak, és süvöltően erős szél volt. Elégedett mordulással indultam el a keskeny utcán. Az égiek a kegyükbe fogadtak. A palota alig pár percre van innen, de előbb el kell rejtenem az íjamat. Ebben a szélben semmit nem ér. A kitérővel is gyorsan a palota elé értem. Lassú eső kezdett kopogni körülöttem. Hatalmas cseppek hullottak , és a hangos kopogásban a suttogó beszéd is elveszett. Nem tanakodtam sokat felkapaszkodtam a kőfalra és pár lélegzet múlva a kertben voltam.

Árnyként suhant végig a kerten, pillanatnyi tétovázás nélkül lökte be az ajtót. Halk nyikorgással nyílt ki, és Sowan a dobókéseket kezében tartva szökött be rajta, és betette maga mögött.

- Ki van itt? - hallatszott egy bizonytalan női hang, és nemsokára egy idős asszony fordult be a sarkon, aki erősen hunyorítva próbálta kivenni a folyosó körvonalait. Sowan hátrahúzódott a sötét folyosó legsötétebb zugába és várt. A nő – biztosan a takarító, vagy a kisasszony dajkája – azonban nem fordult vissza, tétova tipegéssel közeledett felé. Akármilyen sötét is van, nemsokára észre veszi. Keze villámgyorsan mozdult, és a nő nyakából a következő pillanatban egyik dobókés nyele állt ki. A kurta, széles penge szétzúzta a gégéjét, elvágta a hangszálait. Halk hörgéssel dőlt el. Sowan tovább haladt. Felfutott a lépcsőn, végig az emeleten. Az utolsó szoba előtt megállt. Levette a köpenyét, így láthatóvá vált a páncélja. A városőrök egyenruháját viselte. Megköszörülte a torkát és sietség nélkül belépett.

- Ki az? - rebbent egy női hang a szoba másik végén állú ágyból.

- Itt van – mondta nyugodtan, az ágyhoz címezve szavait. - Kérem maradjon csendbe, amíg el nem fogjuk. Az ablakra rá kell csukni a támlát – tette hozzá, és az ablak felé indult.

- Nem ismerem a hangját – közölte nyugtalanul az ágybéli hang. - Ki maga?

Sowan közben becsukta az ablakot, és most sietős léptekkel az ágyhoz ment. Egy pillanatra látta a takaró alól felbukkanó fehér arcot, a felismerés rémületét a lány szemeiben, ajkain a kezdődő sikolyt, de erőteljes ütéssel elejét vette minden hangoskodásnak. A lány aléltan hanyatlott az ágyra. Sowan az egyik késsel mélyen belevágott az arcába, hosszú, a homlokától a nyakáig húzódó, sebet hasítva a tiszta bőrön. A lány felnyögött, de a kesztyű keményen tapadt a szájára, így hallható hangot nem adott ki. Ezek után Sowan egy kis erszényt húzott elő az övéből, és behintette vele a sebhelyet. Majd nyugodtan elpakolt mindent, a lassan magához térő lánynak hátat fordítva, az ablakhoz lépett, felcsapta a támláját, és kimászott rajta. Az ablak alatt posztoló őr a csattanásra felnézett, de, egy kés örök hallgatásba taszította. Sowan a földre érve a fa mögé szökött, majd óvatos léptekkel megindult a kertfal felé.

Na végre, jó sokat kellett várni rá. Kardomat nesztelenül vontam elő, és némán, figyelve haladtam a kertben. Az őr halála nem vert fel senkit, így nyugodt lehettem. Tudtam, hogy merre jár most, így könnyen elvágtam az útját. Kardom abban a pillanatban csapott le, ahogy kilépett a fa mögül. Mégis, boszorkányos ügyességgel hárította a csapást egy kis tőrrel, és rögtön felém dobott egyet a másik kezével. Gyors lebukás mentette meg az életem. Nem hagyhattam, hogy elmeneküljön, ezért a legegyszerűbb taktikát alkalmazva, mellkasomat nyitva hagyva előtte döftem. És jól számítottam a fegyverek hossza közötti különbséget, mert míg én egy gyenge szúrást kaptam a combomba, addig a kardom keresztüldöfte a mellkasát védő páncélt, és átjárta a tüdejét. Hirtelen fordulva megpróbált tovább futni, de egy ilyen sebbel nem volt esélye. Pár lépés után összerogyott, és habos vért köpve hörgött. Mögötte teremtem, és gyorsan levágtam a fejét. A csonka test zsákkánt dőlt el. A fejet a zsákba tettem, és kimásztam a kertből. Tíz perc múlva messze jártam a palotától. Visszamentem a fogadóba ahol a szobát béreltem. Levettem a páncélt, és megvizsgáltam a sebet. Majdnem elvágta a fővéreret a combomban, szerencsére a kard lökött rajta annyit, hogy célt tévesztett a késsel. Bekötöztem a sebet, majd végigheverve a szalmán mély álomba merültem.