Nocsak, ez a dekadencia vidámságba fordulása. Hogy mikor írtam, a válasz az, hogy hümm... Kicsit olyan túl elszomorodtam az elején, szóvl hagytam az egészet firkálmány, de na, ez es idekerül, mementónak:)

Csak indulj be. Keresem az ihletet, nézek ki a vonat ablakán, de a szomorú őszi táj nem juttat semmit eszembe. Hajnalodik, kel fel a nap, de most a sugarak keresztül zuhannak rajtam. Kiégett és üres a valóm, de nem a lehangoltság vesz erőt rajtam. Igazán furcsa megélni azt, hogy egy egész tudatot hagytam el, és most a nullából építkezve kell megtöltenem olyan dolgokkal, amit hasznosnak vélek. Sajnos, az építés előtt mindig rombolni kell. Az elmúlt hónapban mindent eltüntettem, ami voltam. Elégedetlenség? Nem igazán. Nem jutok sehova, azt éreztem, és ez az érzés nem fér bele az általam teremtett világba. Ígyhát törültem mindent, ami oda vezethetett. És, most, hogy újra látni kezdek, rájöttem pár dologra. Az alapot nem lehet változtatni. És nem is kell. A lelkesedés, ami hiányzik. Ahogy beleuntam szinte mindenbe, aminek nekifogtam, úgy most az életbe is. De nem kell, nem lehet reset gombot keresni a világon, csak magamon. Most megvolt ez az újra indulás. Nem látok még tisztán, érzelmek tömkelege nyeli el a gondolataimat. Ki kell várjam, hogy melyik érzelemnek van alapja, és melyik a szalmaláng. Hát tudom...

Jó fél éve utaztam a vonaton, hazafele tartottunk megünnepelni a munka napját. Jellemzően nem munkával, hanem egy ereszd el a hajam estével, illetve az elő- meg utójátékkal. Ekkor találkoztam először a kvantumfizikával, ha lehet ezt annak nevezni. Szét volt a csapatunk szóródva, én bóbiskoltam a székben, páran előre mentek. Egyszer csak jönnek vissza, hogy ezt kellett volna lássam/halljam. Kérdő tekintetemre rögtön mesélni kezdtek. Egy magyarországi sráccal beszélgettek, eleve lefárasztotta őket a fiú... jobb szó nincs rá élhetetlensége. De minden érthetővé vált, amikor megismerték az édesanyját. Kiemelkedve a ruhák halma alól, ahol eddig az igaz megvilágosodottak álmát aludta, kerek szemmel nézett rájuk, majd a következő mondat hagyta el száját.

-Tudtátok, hogy átléptünk a kvantumtérbe? - ezt kedves barátaim nem tudták, azt viszont igen, hogy nem illik egy idősebb ismeretlen embert szembe kiröhögni. De lehet, hogy csak szavukat vette a döbbenet, hogy ilyen létezik. Nem ilyen tér, hanem ilyen ember, aki felébredve két ismeretlen embernek ezt tartja fontosnak elmondani. Mivel látta, hogy nem igazán követték őt ebben a dimenzióváltásban rögtön vissza is húzódott a burkába.

-Gondoltam szólok – mondta, és újra lemerült a világ azon mélységeibe, aminőket mi – közönséges halandók nem is bírunk ésszel felérni. De végülis hasznosnak bizonyult, hiszen a kvantum azóta minden furcsa helyzetre ráillik. Születet már kvantumparaszt, kvantumvonat, de kvantumsör is. Megfelelően pihent állapotban minden lehetséges. Ime, ez egy kvantumszöveg, ami a filozófikus elégizálásból, egy ugrással átváltott könnyed anekdotázásba. Ez a kvantumlépés. 

Hosszú kihagyás után írok újra, most már leginkább magamnak, mivel más nem maradt, aki ezidáig várt volna:D. Sajnos bizonyos fokú eltunyulás volt az elmúlt fél évben, már ami az írást és a hozzá hasonlókat jelenti. Egyszerűen nem jött, hogy leüljek és nekifogjak. Semmi sehol, ördögszekereket fújt a szél még a rajzlapok körül is. Most szinte érzem, ahogy nyikorogva indulnak be a vonatkozó fogaskerekek. Nagyon keserves kezdet ez, de kicsit más felhanggal. Nem azzal van a gond, hogy nem tudom, mit írjak, hanem elkoptak azok a retorikai és esztétikai eszközök, amelyekkel amatőr szinten ugyan, de azt hiszem, hogy tudtam bánni. Úgyhogy most 'kard-ki-toll!', meg egyéb érdekes szófordulatok, hogy belerázódjak. Helyesírás-ellenőrzőm most sincs, úgyhogy a véletlen egybeírásokért, elgépelésekért, de még inkább a hejjesirássi híbákért elnézést kérek, de még mindig nem tudom maradéktalanul javítani minden hibám. Java részüket csak az után veszem észre, hogy feltettem az aktuális posztot (ha jól emlékszem:P)...és eltelt két hét. Ugye szóképeket olvasunk nem szakvaat erézt sztnie medingy, hogy hogy íorm, csak az első meg az utolsó betü stimmeljen. Milyen remekül megmagyaráztam a trehányságom, le sem kell írnom, hogy ilyen téren sem változott semmi, igaz? Mindegy, azért leírtam. Az egyre hosszabodó 'nyarak' után mindig nagy tervekkel érkezek, hogy mit csinálok, és mit írok, úgyhogy a vonatkozó terv az, hogy azokat a témákat, amelyeket félbe hagytam, vagy megígértem, hogy leírom, esetleg folyatást hozzá, azokat igyekszem folytatni/megírni. Egyéb... Kicsit kevesebb lesz a novella, elbeszélés (valószínüleg), és több a... minek hívjam... Tudományos? Szórakoztató-tudományos bejegyzés. Ezt ellensúlyozandó több a hagyományos 'mi jutott eszmebe, nahát leírom, mert blog'. Ez azért, mert belekezdtem egy elég terjedelmes műbe. Az, hogy belekezdtem, kicsit túlzás, még a fontosabb szereplők jellemrajza sincs meg, sehol nem tartok. De egyúttal csinálok egy olyan naplót, amelyben leírom, hogy hogy írom:P. Ha a forgatásnál van ilyen, akkor legyen itt is, nekem biztos hasznos lesz.

Amúgy írtam én ám ezt-azt a nyáron, hogy gyorsan mondjak is ellen magamnak, csak azok nem kitevésre valók... leszámítva egyet, amit át kell dolgoznom. Hosszú még az éjszaka:D. Korábban (kr. u. ... ) említettem, hogy írok a feminizmusról, és talán azt is sejtettem, hogy vélemény lesz, nem cikk. Na, az megvan, eléggé vázlatosan, hamar összeollózom, oszt kiteszem. Úgyhogy ebben az évadban:

-féltudományos vélemények, illetve cikkek - mint a hamarosan közé tett cikk, avagy inkább glossza a feminizmusról.

-blogbejegyzések – olyanok mint ez is itt.

-'írásnapló' – lásd fent, kiváncsi vagyok, mi sül ki belőle

Ééés minden egyéb, filozófia, néhány vicces történet, ami éppen eszembe jut. Ha ezt olvasod, akkor azt jelenti, hogy eszembe jutott a jelszavam, mert 10 perce csak írok, ahelyett, hogy befejezném végre, mert nem tudom a jelszót:P...

Nehéz témát kísérelek meg körbejárni szokatlan szemszögből, úgyhogy előre (és először) kérek elnézést, ha néhol láthatóan görcsös a megfogalmazás, illetve ha lesznek fogalmazási hibák. Természetesen átnézem, de ennél a témánál nem a szövegre fogok koncentrálni, hanem annak lényegi mondanivalójára. Teszem ezt azért is, mert a mondanivalót nem lehet leírni, legalábbis én képtelen vagyok. Most tulajdonképpen a bevezetőtírom, mert kicsit elszoktam az ilyen témák írásba szedésétől, rá kell hangolódjak valamivel. És mi lehet annál jobb gyakorlat a gondolataink közlésére, mint gondolataink közlése.

A megközelítést illetően megint materialista, pórias, profán dolgot választok kiindulópontnak. Bizonyára sokan hallottatok a placebo hatásról, az egézségügyben. Arról beszélek (azok kedvéért, akik nem hallottak még róla), amikor a pácienst nem gyógyítják tulajdonképpen, csak elhitetik vele. Sok kísérletet elvégeztek, és ezek során egyértelmüvé vált, hogy nem csak az egyszerű betegségekből gyógyulnak ki az emberek, hanem az igazán komoly problémákat is hasonló arányban küzdik le, mint a rendes, gyógyszeres kezelésen átesettek. Sőt, műtéteket is szimuláltak, kisebb beavatkozást a lábon, és az altatásból felébredve ugyanúgy gyógyultak meg azok, akiknek csupán vágást ejtettek a lábán, mint azok, akiken elvégezték a beavatkozást. Több példát fölösleges hozni, ha érdekel nézzetek még utána, és győződjetek meg, hogy egy igazolt hatásról írok most, amit másképp mondva azt kapjuk, hogy az ember saját magát gyógyította meg. És hogyan? Úgy, hogy elhitte, hogy meggyógyul, már minden rendben. Nem csak egy bizonyos népcsoportnál áll fenn ez a hatás, hanem mindenkinél, minden embernél. Bennünk van a képesség, hogy (kis túlzással) bármiből kigyógyuljunk. És mindezt azzal érjük el, hogy elhisszük, hogy sikerül, vagy hogy már jobban vagyunk.

Képzeljük el, ha tudatosan be tudnánk folyásolni ezt a 'hitet'. Egyes állatok a végtagjaikat tudják visszanöveszteni, és bizonyítottan, mi is képesek vagyunk megváltoztatni a sejtjeink 'működését'. Hihetetlen hatása lenne, ha minden ember öngyógyító volna.

Azonban nem az öngyógyulás a végső cél, amit elérhetnénk. A testünkben sok mindent meg tudunk változtatni, de ugyan miért tekintjuk a testet a teljes egésznek, ami bennünk van? És egyáltalán, honnan is ered ez a hatalmas, és még kiaknázatlan energia? Pusztán szellemi? Köztudott igazság, hogy az agyunk legnagyobb részét nem is használjuk, na de biztos, hogy ez így van? Hiszen az evolúció mindent célszerűen alkotott, semmi sem lett nagyobb, csak ha a szükség kényszerítette rá. Minden állat, annyira nagy, erős vagy gyors, amenyire annak kell lennie, minden növény annyira nő meg, hogy elegendő fényt kapjon. Körülnézünk, és egy elképesztően bonyolult és ésszerű rendszert látunk magunk körül. Olyan példák, mint a miénk az evolúciós csökevények közé tartoznak. Ilyen bennünk még a vakbél. Korábban használtuk, azért fejlődött ki, de mára már fölöslegessé vált. Bármiről is legyen szó, ha most fölösleges is, de régebb okkal lett olyan amilyen. És ami fölösleges, nemésszerű, az eltűnik, átalakul. És itt van a mi agyunk, a maga látszólag szükségtelen méreteivel. Két eset lehetséges. Vagy használtunk régebb, és most nem, vagy használjuk ma is, csak nem mérhető dolgokra. Talán vannak bennünk olyan lehetőségek, amikre álmunkban sem gondolunk, pedig csupán hinnünk kellene benne, őszintén, és meg tudnánk valósítani.

Ez a potenciál szerintem minden emberben megtalálható, azonban nagyon kevesek érnek el addig, hogy egyáltalán felfedezzék a saját magukban rejlő lehetőségeket. Az én teóriám ezzel kapcsolatban az, hogy akikben megvan a megfelelő képesség, és ismerik a helyes utat, azok olyan dolgokra lehetnek képesek, amik felette állnak a tudománynak.

Nagyjából tíz sorral ezelőtt döntöttem el, hogy két (vagy inkább három) részben írom le, amit erről gondolok, de mondhatom úgyis, hogy hiszek. Nos ez volt az első, amikor is a hit 'leghétköznapibb' megnyílvánulásától eljutottunk azon kevesekig, akik tudnak erről, van bennük lehetőség, és megtanulnak azon az úton járni, ami elvezeti őket az igazi természetükig. A következő részben róluk mesélek, róluk, és a hitükről, ami tulajdonképpen az univezális hitre alapul, csak más-más kultúrális köntösbe bújtatva.

Nagyon rég nem írtam le, hát itt van újra. Egyúttal megígérem, hogy új lendülettel vetem bele magam az írásba. Leginkább magamnak, mert fél év után olvasó az szerintem rég-rég nincs:D Legyn mondjuk amolyan reloaded verzió, hogy mindenki megértse:P. Tehát: Ez egy blog. 

Tehát vélemény. Köszönöm. Nem kell kíváncsinak lenni rá, nem várom el. De azért vettem egy blogot a háttérnek, mert itt talán egyértelműbb, hogy nem kinyilatkoztatok, hanem véleményt mondok, a sajátomat. Meg azért, mert jóval egyszerűbb, mint weblapot indítani:P. Nagyjából 10 bejegyzésenként ez a kijelentés meg fog jelenni, ugyanebben a formában, csak hogy ne feledjük.

Érdekesség. Nem fogok belemászni most semmilyen elemzésbe, csupán bemutatom magyarország legolvasottabb hírportáljának egy részletét. Azon a napon történt meg mindez, amikor az új alkotmányt elfogadta a fidesz ( a többi párt híjján). Egypárti alkotmány, való igaz, mert a többi párt vagy elvből nem vett részt, vagy mert elutasították a javaslatait. Nos ezen az oldalon megjelentek a mai napi tüntetések az új alkotmány elfogadása ellen. Szó legyen róla, az is benne volt a hírekben, hogy bár sok tüntetés volt (vagy éppen azért mert) egyik sem mozgatta meg a várt hatalmas tömeget. Hogy nem ejtettek szót az alkotmány elfogadása mellett szervezett demonstrációkról, a fölött most elsíklok. De 'cserébe hadd mutassak be egy kis képet.

Igen, ez onnan van, az oldalról. Na mármost egy hírportál elvileg független, és valós információkat közöl. Sajnos játszanak az emberekkel, mert egy blogban egy ember bármit leírhat, ez az ő döntése, az ő véleménye. De az emberek többsége ezt is információnak fogja fel, hiába, hogy nyílvánvalóan nem azok. Egy híroldalon azt akarom megtudni, hogy mi történik a világban. És íme. Erről tényleg nem ebben a hozzászólásban akarok beszélni – bár bevallom, nehéz ellenállni a kísértésnek – úgyhogy le is zárom.

Maradjunk annyiban, hogy a fidesz bekerült egy olyan médiába, ahol erős az ellenszél. És ezt szemlátomást nem változtatja olyan gőzerővel, csinál amit akar, és majd a média tájékoztat. De, mint azt nagyon jól tudjuk, a média az egy hatalmi ág. Pont olyan, mint a hadügy. Igen érdekes elképzelés egy olyan kísérlet, ami azt mérné, hogy mennyire képes megváltoztatni a média az emberek világról alkotott képét. Sajnos ez kísérleti körülmények között nem megvalósítható, ellenben a való életben jól műlködik. Ezért nem is kell a kísérlet. De, ha szabad egy hasonlatot. Vegyük mondjuk a náci vagy a kommunista rendszer újságjait, plakátjait, műsorait. Az ideológia dominálta a tájékoztatást, arról számolt be, amiről akart, és úgy ahogy akart. Ezzel tudta a társadalmat megtéríteni, szélsőségesebb esetben fanatizálni. Nem csak ezzel, hanem első sorban ezzel. Ugyanúgy, voltak valós hírek, valós problémák felvetve, de úgy csavarták, hogy a megoldás evidensnek tűnjön. Ezek a rendszerek elmúltak, de – kérdem én – ugyan miért gondoljuk mi azt, hogy a mostani rendszer ugyanúgy nem foglya-e egy másik törekvésnek. Persze – köszönhetően az internetnek – megírhatja bárki amit gondol, nem lehet ezt csinálni. Nem, a helyes következtetés az, hogy nem lehet ezt úgy csinálni. Most, ha valami olyant írsz, vagy mondasz, ami nem képezi részét a 'kanonizált' sajtó formáinak és logikájának, akkor ki vagy röhögve és félre vagy söpörve egy növekvő társadalmi réteg által. Talán már említettem ennek azt a változatát, hogy nem azt nézik, hogy MIT mondanak, hanem, hogy KIK mondják. Ez például jellegzetesen újmódi hozzáállás. De ha én közzé teszek egy tanulmányt mondjuk a német gazdasági fellendülésről a harmincas években, vagy a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának viszonyulásáról a dolgozó emberekhez, akkor jobbról-balról kapom a sortüzet.

Szóval, végső soron azért vagyunk hülyének nézve, mert jelentős részünk bizony ilyen szempontból hülye, műveletlen, nem tart lépést a kor médiájának módszereivel. De nincs is ahogy, mentségünkre legyen mondva. Vagy rájön magtától, tapasztalja esetleg, vagy nem. De a szemnyitogatásnak nem lehet foganatja, ha a legtöbb ember csukva akarja tartani, mert kényelmesebb úgy neki, kevesebb a kérdés, nem szól bele az ő kis világába senki. És ezzel kerek a poszt, mert valamikor erről is írtam. Talán:).

Nos ez az alfája és az omegája az ellentétes minőségtársításoknak, avagy, Fábry Sándor szavaival élve a magas- és mélykultúra találkozása. És valóban, el lehet vitatkozni, hogy most a klasszikus opera meggyalázását hallottuk-e, vagy csupán egy merész és szokatlan társítást, de a lényegen nem változtat. Ami nincs benne a videóban az a srác mondandója, azazhogy ez által talán pár ember megszereti az 'igazi' operát is.

Valljuk be, legtöbben, laikusok a régi vicc szerint tekintünk az opera egykor igen népszerű műfajára. Megszúrják a kuncsaftot, de meghalás helyett énekelni kezd. Tény és való, hogy hagyományosan az elit osztály kiváltsága volt az operába járás. Manapság meg társadalmi hovatartozással együtt járó kötelességként talán erősebben van jelen, mint műélvezetként. Nem szabad elfelejtenünk azt az apróságot, hogy röpke pár száz év eltelt, és egy ici-picit megváltozott a kor. Most használok egy olyan kifejezést, amit én érzek erősnek, mert az ilyenfajta kifejezések hátterét képző ideológiával nem tudok azonosulni, de minden ellenszenvem ellenére azt kell mondjam, hogy az opera a jelenlegi, azaz klasszikus hagyományos változatában már nem piacképes. Vékony társadalmi réteghez szól (beidegződés), és ebben a rétegben is egyre kevesebb az értő ember. Ha már korábban szó került az empirizmusról, most én is annak jegyében említem meg azt az egyetlen alkalmat, amikor operába mentem.

Egy rendezvény keretében volt az előadás, tehát valószínüleg nem releváns példa, de szemléltetésnek jó. Az előadásra nem térnék ki, inkább az értő közönséget (magamat is) mutatnám be. Az, hogy nekem öt perc kellett, hogy rájőjjek arra, hogy milyen nyelven énekel a hölgy, az egy dolog. Az első tíz perc után, már kerestem a kést, egy magasra szárnyaló, ám hírtelen elhaló hang kapcsán. Végül úgy döntöttem, hogy nem kísérlem meg megérteni a történetet hallomásból, így a fejemben két receptoron követtem az eseményeket, amelyek azonban semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással. A szememmel néztem, mint egy pantomim műsort, míg a fülemmel a muzikalitásra koncentráltam, a szöveg megértésének a mellőzésével. Így elvoltam magammal, az előadás végén úgy álltam fel, hogy alapvetően élvezhető dolgot láttam-hallottam, és letudtam. Na de: amikor kiértem az előcsarnokba, amit most nevezzünk hall -nak, és egy állófogadásba botlottam. Ez szintén a korábban említett rendezvényhez kapcsolódott. Na ott... Húú, hát a durvább szavak mellőzésével annyit, hogy a bölcselkedő sznobság olyan fokára lettem figyelmes, hogy nem tudtam, nevessek, vagy káromkodjak. És ezen finom úriemberek, és szemérmes úrihölgyek java részt az opera 'állandó' látogatói voltak. Nem kívánom ecsetelni, lényeg a lényeg, többet operába nem mentem, elsősorban a közönségnek köszönhetően.

És most itt ez a srác, aki valami újat mutatott. Vígopera? Nem tudom hogy nevezzem, de az elv, aminek jeles képviselőjeként figyelem, azaz le közéjük, és felemelni, az teljes mértékben megjelenik az előadásában. Azt vettem észre magamon, hogy gondolkodni kezdtem; talán nem kell eltünnie a hagyományos operának sem a musical, és a rockopera szorításában. Csak kellene valaki, aki ír, és szerez belé egy új színt. Az operába járás nem egy kiváltságos tevékenység, amit csak egy bizonyos réteg művelhet, míg a többiek... Azok prolik, hogy az állófogadáson elhangzottakat idézzem. Nem, nem műveletlen bunkók akik nem járnak, és nem kell, hogy újgazdag, vagy legalábbis sznob emberek tegyék ki az opera közönségének jelentős százalékát. Talán elég egy kis váltás...

 Ez igazából az előbbi cikknek a folytatása, de a politikát és a filozófiát nem tudom összekötni, mégha egy ideológiai híd is van köztük (képletesen - szó szerint) .

Kövessük csak végig a történelem folyását, mondjuk a felvilágoodástól, hiszen még mindig abban az ideológiai egérfogóban vagyunk, ami abból az időből származik...

A kései abszolútizmus, és az egyház hatalma – elnyomás. Ezzel szemben a szabad szellem, és a ráció.

A konzervatív, 'régi időket idéző' abszolutisztikus monarchiák és királyságok, szemben a liberális köztársaság, és a kommunizmus foganó eszméje.

Köztársaságon belül az autokrata hatalmat pártolók, szemben a liberálisok.

A mensevikek, szemben a szocializmussal induló, majd bolsevizmusba forduló totalitaristák.

A szocialista és kommunista erők, szemben a nemzeti szocialista és nemzeti erőkkel.

Kommunizmus és kapitalizmus.

Kapitalista globalizáció, és a nemzeti törekvések.

Nagyon keményen megvágva ez lenne az elmúlt pár évszázad ideológiai konfliktusa. Kitalálták az újat, amelynek legnagyobb zászlósa manapság a liberalizmus, régebb a kommunizmus volt. És nem érdekes, gyakorlatilag a huszadik században a felvilágosodás eme két vadhajtása bírokózott egymással. Ne is kérdezzétek, a nemzeti szocializmus, az szocializmus volt, azaz annak indult. Ahhogy a kommunizmus is szocializmussal kezdődött. Magyarország Horty-korszaka önálló pólus lehetett volna, ha a német közelség nem nyomja rá a bélyegét. De az alapelvek bizony a régi konzervatív hagyományokat tükrözték. Na most, kérdezem én:

A régi ugye nem volt jó, ez világos. A szabad gondolkodás szükségességét, és a kezdetekben létező liberalizmus igen hasznos és jó dolog. De ez az új se valami. 'Ha az Isten is úgy akarja' helyett 'Ha lesz elég pénzem' -et mondunk, az eretnekség helyett fasisztát. Ez a világ, amiben élünk az empirizmusban született. És mivel a korábbi tapasztalatainkból indul ki, nem tud elszakadni tőle, még mindig abszolutisztikus, még mindig tabuk vannak, még mindig 'megégetnek' ha valami olyant mondasz, ami ellenkezik a jelenlegi világ elveivel, egyáltalán ez a világ nem szabad. Csak szabados. Na, jól kikalandoztam magam:). Jah, ilyenkor jönne az, hogy jó szokásomhoz híven hirtelen megoldjam elvben a világban felmerülő valamennyi próblémát, igaz:P? Hát most nem.

 Megdöbbentő számomra az, hogy bő húsz évvel a gyökeres pólusváltás után ugyanannak a folyamatnak vagyok a tanúja, csak visszafele. A szelídebb gorbacsovi időkből csúszunk a sztálini totalitárius rendszer fele. Még nem adják a magyar kormány kezébe a törvénytervezeteket, csak a meglévőket hangolják a saját szájízükre, illetve módosítják kényük-kedvük szerint. A harc megesett, megméretettünk, és gyengének találtattunk. Nincs ehhez nagyon mit hozzá tenni. De mégis mivel fenyegethet az európai unió. Magyarország erejét, és gazdasági potenciálját nem nagyítva, azt el kell ismerjük, hogy az EU -nak nagyobb szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az EU -ra. Egyszeren megdöbbentő, hogy így meg tudtak alázni minket. Természetesen a fidesz keze is benne van, hiszen miután kijelentették, hogy nem módosítjuk, minden ellene felhozott érv politikai indíttatású, nevetséges, most meg hírtelen, jól van, akkor mégis. Nem, nincs jól, hiszen ez a vita jóval többről szólt, mint ami a törvény puszta soraiban le van írva. Ezzel a vereséggel (hogy átvegyem a parlamenti szóhasználatot) arra adtunk jogot, hogy egy jobboldali kormány a belügyeibe beleszólást enged külhoni bal oldali erőknek. Az oldalaktól el is vonatkoztatva, most gyakorlatilag az mszp bírálta felül a fidesz egy belügyben, és ért el sikert, noha számbelileg kevesen vannak.

Sajnos úgy áll fel a politika, hogy a gyengék önmagukban elvesznek, ha két szuperhatalom között nem választanak. Nem húzom tovább az időt, egy egyszer kérdés. Ez az EU nem olyan mint a '85-ös Szovjet Unió? Igaz, hogy lentről súrolja azt, amit amaz fentről, de alapvetően ugyanaz. Annyiban különbözik mégis, hogy a Szovjet unió nem is akart másnak látszani, mint ami. Ezzel szemben az EU nem tiszta úton közelít, álszent eszmék mögé bújva folyt el minden 'bomlasztó' törekvést. Ahogyan hívatkoztak a pártállami időkben a kommunizmus nemes eszméire, amit a nyugati kapitalista-liberális hatalom el akar nyomni, úgy halljuk most a liberalizmus mindent elnyelő melegét, amit az árokásó nacionalizmus, és a régi fekete időkre hajazó törvények szét akarnak zilálni. 

Rettentően szomjas volt. A számítógép képernyője üresen ásított vissza rá. Kintről gyengén beszűrődött a hold fénye, és ebben a sápadt derengésben hullaszerűen merevnek, beesettnek tűnt az arca. Mintha máris kiszáradt volna, szeme üresen verte vissza a derengést, tompa fénybében az élet szikráját sem lehetett felfedezni. Nem lennék szép halott gondolta kesernyésen, és nagyott nyújtózott. Éjjel három óra, de nem tudott aludni. Soha sem tud aludni mióta... Felállt és lassan a fürdő fele araszolt. Mereven mozgott, mint egy hetven éves, a hosszú üléstől bemerevedtek az izmai. Egyedül volt otthon, de nem tudja, hogy mikor mentek el a többiek, vagy hogy mit mondtak, mielőtt elmentek volna. Kábulatban, üresen töltötte az elmúlt két hónapot. Meglepően keveset sírt, sőt egy felületes szemlélő az enyhe szétszórtságon kívül semmi szokatlant nem fedezett fel nála. Néha bevitt a szobába egy pohár vizet, holott előtte már bevitt egy egész üveggel. Elfelejtett enni, és máskor szinte egész nap rágcsált valamit. Próbálta elűzni az ürességet a gyomrából, és bár nem használt, mégis szinte öntudatlanul eszegetett. Kell valami legyen a szájában, mondogatta, mióta leszokott a cigiről folyamatosan érzi a késztetést, hogy valamit rágogasson. Most is, gépiesen kivesz egy rágót, ész befalja, pedig tudja, hogy pár másodperc múlva kiköpi, hogy tudjon vizet inni. A fürdőbe érve nem kapcsolt villanyt, elég világos volt ahhoz, hogy lásson. Még mindig nem hozott be ide egy poharat, pedig szinte csak innen iszik. Kezdi engedni a vizet, bámulja egy darabig, majd bedugaszolja, és nézi ahogy telik a kagyló. Kisvártatva elzárja a vizet, kihúzza a dugót, és figyeli, ahogy lefolyik a víz. Ezek után kézfejjel megtörüli a száját, majd visszamegy a szobába. Mindig ugyanannyit vár, mielőtt bedugná, és ugyanannyit enged. Behunyt szemmel iszik, közben a nyakán, finom ezüstláncon lógó medál beleesik a vízbe, de sose hagyja abba az ivást e miatt. Miután megtörülte a száját, kezével lehúzza a medálról a víz egy részét, majd visszaejti a pólója mögé. Jól eső érzéssel sóhajt, ahogy a nedves, hideg fém a mellkasához simmul. Kedveli ezt a borzongó pillanatot, amikor a szájában is ugyanazt a hideg fémes ízt érzi. Olvasta valahol, hogy a halálos félelem ízét írták le így, és örül, hogy valami hasonlót tapasztal. Bár félelem már rég nincs benne, ahogy más érzelem se. Vár, hogy térjen magához, hogy szakadjon fel belőle a fájdalom, ami a szeretett ember elvesztésével jár, de még nem történt meg. Agyára pókháló borult, és elfojtott öntudatlanul is minden hevesebb érzelmet és érzést. Két hónapja tart már a kábulat, és a legtöbben már hidegnek, érzéketlennek tartják. Nem is csoda, két évig tartott, és olyan hirtelen lett vége, mint egy ostoba regénynek, aminek a végét nem volt türelme az írónak kerekké tenni, és lecsapta valami közhellyel. Egy kis veszekedés, megint győzött benne a büszkeség, és otthagyta. De tudta, mindketten tudák, hogy ez nem komoly, nem lehet komoly. Átkozta magát, amiért nem bír soha magával, és ugyanakkor titkon örült, amiért ennyire szereti őt, hogy egyetlen szavával ezt elérje. Miközben lelépett, szinte minden másodpercben vissza akart rohanni, be a szobába, és átölelni nagyon szorosan, és nem mondani semmit, csak tartani a karjai között, mintha elveszettnek hitt gyermekét ölelné. De nem tette meg, bár rögtön megbánta, hogy elment. Amikor már nem volt választása egy kép járt a fejében. Egy ágy, szorosan mellette egy szekrény, és Ő, a nő amint az ágyon ül, hátát a szekrénynek veti, és sír. És akkor ordítani szeretett volna, megütni magát, és menni. Mert ismét rájött, nem számít, hogy ki mit érez ilyenkor, neki annyit kellene tennie, hogy boldoggá teszi. És ehelyett, minél inkább azt szeretné, annál inkább védetlen marad minden rossz szóval szemben, és csak az elmúlt hónapokban tízszer annyiszor vesztek össze, mint az elmúlt két évben. És még ekkor is, bár minden idegszála azért üvöltött, hogy mikor legközelebb találkoznak, átölelje, elhatározta, hogy csak odaáll eléje, és maximum a kezét nyújtja, de szavak nélkül. Soha sem volt teljesen ura az idegeinek, de amíg kisgyerekként, megengedhető volt magának a sírás, addig felnőttként nem. Igazából kamasz kora óta nem tudott sírni. Most, hogy munkája, biztos megélhetése van, oka sincs mondogatta Neki, mikor szóba került. Meg amíg velem vagy inkább vigyorgok, tette hozzá megelőlegezve egyet.

És akkor várta a találkozást, Magában motyogva gyakorolta a mozdulatot, amiben lesz egy kis bocsánatkérés, de nem megalázkodás, és ha elfogadja, akkor a szemébe néz. Mint a filmeken. Amúgy is vevő volt mindig az ilyen klisés trükkökre, és most véletlenül a közhely találkozik az őszinteséggel. De mi más is egy közhely, mint elcsépelt őszinte igazság?

De nem jött el. És ő nem hívta, minek is hívná. Majd találkoznak. De a büszkeségét nem tudja, és most már nem is akarja levetni. Ha Ő azt várja... hát csak azért sem! És másnap jött a telefonhívás. Autóbaleset... nem lehetett segíteni. Temetés ekkor és ekkor. És most itt van. Két hónappal a temetés után. A sírt se látogatta minden nap, nem is üvöltött fájdalmában. A büszkeség nem tünt el, és ez már-már gyermeki naív csodálkozást szűlt benne.

Bedugja a kagyló lefolyóját, és nézi magát a víz tükrében. Nem is olyan vészes, csak a Hold halott fényében volt ő is az. De még él. Behunyt szemmel inni kezdett, miközben gondolataiban egyre csak ismételgette: De még élek. Én még élek. És ő nem. Mindent elnyelő iszapárként bukkant fel egy gondolat, mélyről, mint a mocsarak dögös lehellete, de tisztán, mint a porszemből keletkező gyöngy. Én miért igen? Ha ő nem, akkor én miért? A feje mintha szilánkokra akarna robbanni, és minden erejét összeszedve sem tudta kinyitni a szemét, se megmozdítani a fejét. Ekkor a szájánál meleget érzett, és a tüzes áradat többé már nem kínozta. A medál belehullt a vízbe. A halk csobbanásra felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. A víz túloldaláról Ő nézett rá, és kedvesen mosolygott. Haja csillogott a napfényben, és feje fölött a tiszta kék ég. A szája kissé nyitva volt. Pár másodperc múlva becsukta, és összepréselt ajkai között előtört a nyelvhegye, ahogy megnedvesítette. Te meghaltál, és én még élek. Már nem érezte a pókhálót, a gondolataiban, tiszta öröm járta át minden érzékét, boldog volt, hogy láthatta, hogy érezhette még egyszer a száját, még a parfümje meg belengte a fürdőt.

Kedvese finoman csóválta a fejét. Nem, nem, mondta. Én élek, és te még álmodsz. Mély levegőt vett, de érezte, hogy a hirtelen öröm kezd eltünni, és majd átadja a helyét valaminek. Nem tudja, hogy mi az, de nem akarja megtudni. Hirtelen félelem költözött belé.

- Ébressz fel – nyögte. Ő kicsit várt, majd beleegyezően bólintott. Kinyújtotta két kezét, szorosan átölelte a nyakát, és húzta, húzta...