Címet sem adtam neki, egy novellaciklus végére írtam réggebb. Úgy emlékszek, legalábbis. Régebb-régebb, ez is van már 3-4 éves. Ennek következtében ma már sok hibát látok benne - a megfogalmazásra gondolok. De azért itt van előttetek is, parancsoljatok, és majd együtt fejtegetjük, hogy mik is lehettek ennek a történetnek az előzményei:)

Késő este volt. A város ezernyi fénye bántóan hatott a sötétben. Meg ide, a külvárosi nyomornegyedbe is be tudott férkőzni egy-egy magányos fénysugár. Az élet itt is forrt, bár egy kívülállóval ezt nehezen lehetne megértetni. Itt nem a fényes kirakatok hódítanak, nem járnak kíváncsi turisták...voltaképpen szinte senki nincs az utcákon, a rendfeltartókat kivéve, akik csoportosan járőrözve vigyáznak a nyugalomra, és önmagukra. Milyen pezsgő élet lehetne itt, ilyen körülmények mellett?

A nyomasztó csendet egy vasalt csizma határozott léptei zavarják meg. A kopogás rendületlenül halad, de okozóját nem látni. Már-már beérne egy utcai lámpa fénykörébe, amikor a hang megszűnik. A lámpának egy magas, erőtől duzzadó alak támaszkodik, kezében hanyagul tartva egy revolvert. Szemével élénken fürkészi a sötétséget. A léptek elhallása után semmilyen életjelt nem adott magáról a jövevény, ez azonban a lámpának támaszkodó férfit látszólag nem zavarja. Pár perc múlva nagyot nyújtózkodik, és hangjában egy árnyalatnyi éllel megszólal.

- Ne várd annyit azt a rohadt szelet. Nincs nálam ezen a kis furulyán kívül semmilyen más fegyver – mondja, felmutatva a hatlövetűt.

A sötétből halk morgás hallatszik, majd újra felhangzik az ismerős kopogás. Tömzsi férfi lép a lámpa fénykörébe, minden pillanatban ugrásra készen, szemeit az elvigyorodó alakra szegezve.

- Nem bízok benned Tas – közli mogorván. Furcsán beszél, fogait összeszorítja, így alig lehet érteni amit mond. A Tasnak nevezett hátravetette fejét, és ugatva felkacagott.

- Itt van a bizalmad záloga – mondja, mikor úrrá lett a derűjén, és egy medált dob a tömzsinek. Az egy bizalmatlan pillantás kíséretében elkapja, majd egy gyors oldalpillantással szemügyre veszi.

- Itt várj, míg ellenőrzöm – mondja, és már el is tűnt a sötétben.

A férfi halkan morog valamit, majd elteszi a fegyvert. Futó léptek hallatszanak. Kisvártatva zseblámpák fénye pásztázza az egész utcát. Minden kihalt. A magányos lámpa fénye pislákolni kezd, amint a közeli vonat elhalad. Hosszan sivít, így adva hírül utasainak, és az állomásnak hogy készülhetnek a le- és felszállásra. Miután egy utolsó hangos jelzéssel elhaladt, véget nem érően káromkodva lép be egy egyenruhás a lámpa fényébe, zseblámpáját dühösen kikapcsolva, mérgesen arrább rúg egy üres kólásüveget. Nemsokára a többi cikázó zseblámpafény is megszűnik, és még három egyenruhás férfi jön, hogy csitítsák a, még mindig dühösen hadonászó, társukat.

- Hagyd már abba a hadonászást – parancsolja az egyik jövevény, egy keszeg emberke – és ne káromkodj mint egy piaci árus!

- Rohadt dögök, egész éjjel itt lófrálnak, de alig láttam párat belőlük! És most ez a istentelen lárma elijesztette őket végleg

- Tom, fejezd már be! Úgy vadászod őket, mintha azért fizetnének! -intette a másik, aki most kalapját levéve egy hatalmas ásítást engedett meg magának

- Itt üvöltöznek a lámpa alatt, és mikor idejövök, hogy keresztül lőjem őket akkor kell annak a kibaszott vonatnak is jönnie!

Az utolsónak belépő egyenruhás, aki eddig csendesen fürkészte a sötétséget, ránézett hadonászó társára.

- Hallgass. Nem tűröm, hogy így beszélj szolgálatban. Itt nincsenek. Nem az a feladatunk, hogy rájuk lövöldözzünk, ezt vésd végre az agyad helyére – minden indulat nélkül mondta, mégis érződött a hangján, hogy nem tűr el ellenkezést. A Tom nevű abba is hagyta, csak magában morgott.

- Gyerünk, tovább. Folytatnunk kell az őrjáratot – mondja, és elindul. Két társa követi, Tom még egyszer szét néz, majd a távolodó zseblámpákat veszi szemügyre, közben félhangosan dörmög.

- Te is tudod, hogy miért kutatom annyira őket, és a te feladatod is ez lenne Karl

- Tom ott akarsz megvénülni?! - hallatszik a türelmetlen kiáltás a sötétből

- Megyek már, ne ordíts! - feleli, majd ingerülten kirántja a zseblámpáját, és sietve megindul a többiek után.

Ahogy elhall a beszélgetés zaja, és már a zseblámpák fénye sem látszott újra feltűnt Tas. Szótlanul a lámpaoszlophoz sétált és, a már ismert, hanyag mozdulattal nekitámaszkodott. Szikrázó tekintettel nézett oda, ahol utoljára látszottak a zseblámpák fényei. Hosszú percek teltek el így, mire újból felhangzott a már ismerős kopogás. Halk csilingelés hallatszott hallatszott, és a levegőben Tas felé repült egy medál. A férfi elkapta, megnézte, majd eltűnt a sötétben. Hosszas csend követte a jelenetet. A távolban világosodni kezdett az ég alja. Nagyon lassan kúszott a hajnal, mintha félne eloszlatni a jótékony sötétséget, ami a városra borult. Az első sugarakkal egyszerre sűrű fehér köd szakadt fel a földből. Mintha gőzfürdőbe került volna minden, csakhogy ez hideg és nyirkos volt, mint a korhadó nád. A pirkadó félhomály megtört, állandósult, ahogy az égre szökött a sűrű köd. Eltakarta az eget, a pislákoló csillagokat, a hold fényes karéját , és a keleti horizontot. Fél óra múltán kavarogni kezdett. Sötét foltok jelentek meg, benne, és egyre terjedtek. Végül az egész a tejfehérből sötét kávészínre változott, amin a nap sugarai alig-alig törtek át. A városban megszólaltak a riadó hangjai. De a kürthangnál jóval súlyosabb volt az ordítással, sikollyal kísért ropogás, ami minden utcát és kapualjat bejárt. Mintha a város egy eleven kínzókamrává változott volna. Tíz percet tartott ez az iszonyú hangorkán, majd a fekete köd oszlani kezdett, és a felkelő nap vörösen járta át a kihalt utcákat. A város szélén két férfi nézte egymást. Mindketten súlyos sebek tömkelegével borítva. Tas erőtlenül előrehajolt, és felvette a földről a nemrég hozzákerült medált. Karl pár lépéssel arrább egy fának támaszkodott, és az oldalát fogta.

- Elég volt – nyögte fulladozva. Tas ránézett, és elvigyorodott, bár arca meg-megvonaglott a fájdalomtól.

- Neked elég. Én csak most kezdem – lassan felemelte a medált, és a melléhez szorította. A medál felizzott, majd ezer darabra törött. A éles csattanással tört szét, szilánkjai Tas nyakába fúródtak. Tas döbbenten felnézett. Arca eltorzult, minden emberi jellegét elvesztette. Gerincoszlopa megvastagodott, keze és lába rövidült, manccsá korcsosult, arca megnyúlt. A távolból egy kis terepjáró tűnt fel, gyorsan közeledve. A fa fele tartott amihez Karl támaszkodott. Mielőtt elérte volna, kicsapódott az ajtó, és kiugrott belőle valaki. A kocsi iszonyatos zajjal csapódott a fának gyakorlatilag kettétörve azt. A fa koronája megremegett, és lassan rádőlt a kocsira. Karl ott volt, valahol a kocsi és a fa között, de nem látszott semmi, csak a roncs és a haldokló fa. A kocsi a fához préselte, és valószínűleg ketté is szelte. A kocsiból kiugrott alak felkelt, és az addigra óriási farkassá változott vonagló Tashoz lépett. Vörös kesztyűs kezét lassan kinyújtotta. Ahogy a farkasra nézett, a vad szemében visszatükröződött az ő arca. Furcsa kettősségben lehetett látni, egyszerre volt harminc év körüli nő, és időtlenül vén aggastyán. Tas a vénséget látta, de ugyanakkor, mint az álarc mögül, felsejlett az ember is, a fiatal nő. A farkas nyakán óriási vértócsa volt, ott ahol a medál néhány darabja a testébe fúródott. Végvonaglásában is felé kapott, de az alak elkapta a nyakát, felemelte, majd a másik kezével ráütött a sebhelyre. Félelmetes, messze hangzó üvöltés hallatszott, majd a farkas elernyedt. Pár másodperc múlva puffanva landolt a teteme a kocsi roncsán. Az alak pár lépést hátrált. A farkas teteme felizzott, majd egy tíz méter átmérőjű fényes gömbbé változott. A gömb egyre kisebb lett, majd végül egészen eltűnt. A füvön egy vasmedál hevert, vörös és fekete színekben játszó kővel a közepén. Egy golyótól több apró darabba tört a medál, a kő meg apró szilánkokra hullott, amit egy felkapó fuvallat szét szórt a tájon, és idővel az egész világon. És akkor már csak a nő volt jelen a réten. Az aggastyán elhagyta ezt a világot újból, miután a rend helyre állott.