A kilencvenes évek közepén történt ez a kísérlet. Patkányokat tettek a labirintusba – ez eddig ugye rendben van – majd abszolút ideális körülményeket biztosítottak számukra. Sokkal több nőstény volt, mint hím, enni és innivaló volt bőven, minden fertőzéstől védve voltak. Mint a mondás is tartja, burokban éltek. Pár generáció múlva érdekes változást vettek észre. A kísérleti patkányok kezdtek elkorcsosulni. Túlsúlyosak, agresszívak lettek, homokos patkányok száma megnőtt, lassabban reprodukálódtak, és az utódok egy része fizikailag is visszamaradottan született. Ha egy negyedik-ötödik generációs patkányt a valós életterükbe visszahelyeztek, rendszerint már az első napon megdöglött, fertőzéstől, miegyébtől. Egyszóval életképtelenek voltak a burkon kívül, és a burokban is egyre inkább képtelenek voltak fenntartani a populációjukat. Ezzel a kísérlet lezárult, messzemenő következtetéseket nem vontak le. A patkányok, ideális körülmények között tartva életképtelenek lesznek, állt a jelentésben.
A NATO szabványaiban a katonáktól elvárt fizikai teljesítményt a hatvanas évek végén csökkenteni kellett, mivel egyszerűen nem bírták azt a kiképzést, azokat a gyakorlatokat, amit húsz évvel korábban az elődeik végigcsináltak.
A leleményes olvasó a fenti két bekezdésből rájöhetett, hogy mire is akarok következtetni. Bizony, mi emberek is, olyanok vagyunk mint a patkányok. Folyamatos jólétben tartva minket, kezdünk elgyengülni, virágzásnak indulnak a devianciák (legyen szó ideológiai, pszichés, vagy fizikai defektusokról) és egyre életképtelenebbek leszünk. A társadalmunk megpróbálja a lehető legnagyobb jólétet biztosítani számunkra, ugyanakkor minél nagyobb a kényelem, annál súlyosabbak a következmények. Szerencsénkre azonban a civilizációnk nem tökéletes. Átlag húsz évenként a világ minden táján feszültségek, társadalom-, és civilizációromboló tényezők ütik fel a fejüket. Háborúk, válságok, járványok. Nem globális szinten, de régiókat nézve, az elmúlt időkben pár évtizedenként meg kellett védenünk magunkat, tulajdonunkat, egzisztenciánkat valamilyen ártó tényezőtől. És – a fenti gondolatot folytatva – talán ez az oka annak, hogy lassan (lassabban) 'romlik az ember minősége'. Ha jönne egy újabb világégés, ami nem pár évig, hanem pár évtizedig, akár évszázadig tartana, és amely után újra fel kell építenünk a civilizációnkat, megedződnénk. Senki nem kívánja ezt, én magam se, de belátható dolog. Történelmi időt véve alapul - civilizációk történetét tanulmányozva - meglehet, hogy újabb összeomlás következik. Túl hirtelen fejlődtünk, túl sokat. Rengeteg dolgot kapunk, és nem értünk meg annyira, hogy ésszel, szelektálva használhassuk fel azokat. Recseg-ropog a rendszer, rohamléptekben közeledünk egy cél felé, de kétséges, hogy elérjük-e, avagy előbb omlunk össze. Amenyiben elérjük, a technika segítségével meg tudjuk őrizni magunkat, de ha nem sikerül, akkor esni fogunk. Minél magasabbra jutottunk, annál nagyobbat. A történelem válságai mind mind tisztító tüzek voltak, szükséges rosszak, hogy erősödjünk, alkalmazkodjunk, és bírjuk a versenyt – önmagunkkal. Ma már látszik a cél. Ha jónak, ha rossznak fogadjuk el, tudjuk, hogy hova tartunk. Sokan vannak, akik nem helyeslik a célt, de ők tudják, hogy egy óriási válság kell ahhoz, hogy letérüljünk a mostani utunkról. Ezt nem ők fogják előidézni, ez a civilizációnk genetikájában van kódolva. Kérdés, hogy elő tör-e, mielőtt készen állnánk rá, vagy el tudjuk nyomni, esetleg kezelni. Nem foglalok állást én se pro se kontra, csupán felhívnám a figyelmet. Egyre lassabbak vagyunk, és nem tudjuk növelni a sebességet, mert az szétzúzna minket. A kérdés, hogy átszakítjuk-e a célszalagot mielőtt megállunk. Ha nem... akkor készüljön mindenki, mert létfontosságúnak tartott dolgok fognak eltűnni egyik napról a másikra. És, ha nagyon legyengülünk, a burok nélkül végünk.
