Merthogy azt is tudok ám. Legalábbis szótagolni, meg a rímeket is ismerem egy kicsit.

 Az énekes

Egy régebbi tűnődésem, ha lehet annak nevezni. Inkább fáradás... jóval inkább az.

Az utolsó csengőszó is elhalt. Az iskola komor épülete méltóságteljes csendbe burkolózik. Talán erőt gyűjt a következő tanévre...lehet, hogy hiányzik neki a vidám lárma, ami eddig, a pincétől padlásig betöltötte. A diákok ezt nem tudják. És, bárhogy is fáj ez a komor épületnek, el kell ismernünk hallgatólagosan: nem is érdekli őket. És milyen igazuk van. Mert teszem azt, ha annyira megszerették volna az iskola épületét, hogy mindannyian felkeresnék nyaranta, azt nem bírná ki az épület...de a személyzet sem. Így bátran állítható, hogy minden szünidő legalább annyira hasznos a fent nevezett intézménynek, mint a diákoknak.

A bejáratnál két diák beszélget. Egy fiú, és egy lány. Hasonló korúak, és bár nem halljuk mit mondanak egymásnak, a figyelmes szemlélő rögtön tudja, hogy egy fiatal pár az, akit igyekszik kihallgatni, nem törődve a kíváncsiság rossz hatásával az öregedésre.

De kérdem én, mi bizonyítja, hogy valóban barátnője a lány a fiúnak? Vagy fordítva is mondhatjuk, teljesen mindegy...Nem, nem úgy fordítva, hogy a fiú, barátnője a lánynak, hanem, hogy a fiú a lány barátja. Az ilyesmit nem árt tisztázni, nehogy néhány szűzies olvasó rossz következtetéseket vonjon le. Visszatérve a témához: Honnan lehet arra következtetni, hogy a lány a fiú barátnője? A kedves olvasó bizonyára megszokta az előbbi állítást minden esetben igaznak hinni. Mert mindenhonnan ez áramlik, kérem, kezdve a filmektől, a különféle irományokon át egészen a...sor végéig. Ezzel tudjuk a legjobban ki-, és bemutatni a média, és az irodalom hatását a gondolkodásmódra. Mert a kettőnek külön-külön még ellen lehet állni, de ha egyesítik erejüket, akkor nincs ember, akire ne gyakorolnának hatást, és így minden helyzetet amit, akár erőltetve is, össze lehet kapcsolni a szerelemmel, az olvasók nagy része össze is kapcsol. Milyen szokatlan lesz, mikor kiderül, hogy csupán egyszerű ismerős a két karakter, és nem is lesz közöttük az ismerősi viszonynál erősebb kötelék soha! Egy olyan a helyzetben minden romantikára áhítozó olvasó joggal kérdezheti, hogy akkor mi értelme írni róluk? De, tisztelt csöpögni vágyó olvasók, hadd közöljem veletek, hogy bár szép érzés a szerelem, de nem csak az létezik a világon, amiről érdemes írni. Ez fellebbezhetetlen igazság, amin az sem csorbít, hogy a két fiatal egy ifjú pár. Arra a kérdésre válaszolva, hogy akkor mi a francnak kellett itt fejtegessem a mindenhol jelen levő romantika hatását az emberekre a válaszom annyi, hogy:csak. Mindenesetre nem árt tisztában lenni valamivel, mielőtt kiderülne, hogy az ellenkezője igaz. És ha valaminek az ellenkezője igaz, akkor annak az esélye, hogy maga a dolog is az legyen elég csekély.

Ugyanez röviden: A bejáratnál két diák beszélget. Egy fiú, és egy lány. Megfigyelhetjük, hogy ez benne van az előző szövegben is, ugyanebben a formában. Akkor mi a többinek az értelme? A válasz erre ismét tömör: Semmi.

De egy újabb kérdés: Miért kell mindenben az ésszerűséget, az értelmet keresni? Aki egy percig is volt bolond, az érti amit mondok, mert ugye azt mondják, hogy a bolondok szoktak a normális ember számára(ez fontos!) érthetetlenül gondolkodni, és cselekedni. Akinek még nem volt része ebben a szerencsében, az is bátran elgondolkozhat ezen, még ha nincs is értelme a témán gondolkodni. De aki olyan bolond, hogy sajnálja az időt ilyen bolondságokra, az bátran hihet gondolkodás nélkül is nekem, mivel a témát testközelből tanulmányoztam. Ha nem hiszi gondolkodás nélkül, akkor arra kérem, hogy gondolkozzon csak el a továbbiakon...de legalább olvassa végig

Tehát a legutolsó kategória gondolkodás nélkül ( mivel ostobaságnak tartotta azt, hogy ezen gondolkozzék) hisz, vagy nem hisz, ami egyáltalán nem észerű dolog, tehát bolondság. Ergo a legutolsó kategória bolond. Aki elgondolkodott a dolgon, noha látta, és én is szóltam, hogy nincs értelme..nos az értelmetlen, és ésszerűtlen dolog volt. De azért csak mérsékelten bolondok. A bolondok számára (a gondolkozást ostobaságnak tartó kategória) teljesen azok hiszen értelmetlen dolgon gondolkodtak. Ugyanakkor joggal gondolhatják a mérsékelten bolondok, hogy aki el sem gondolkodik valamin, és úgy ad igazat, vagy tagad, az náluk is bolondabb, hiszen nem is gondolkodik. Így ez a két csoport szép csendesen bolondozik egymással.

A harmadik kategória, aki már saját bevallása szerint bolond (volt), és megérti amit mondok, az mélyen hallgasson! Mert az előző két kategóriákban szereplő bolondok, de különösen gondolkodni restek, bolondnak tartják őket, hiszen nem is tagadják (volt) bolondságukat. Kérdem én: Ki normális?

A billentyűzetcsapkodás mellett pár hónaponként a ceruzával is alkotok valamit. A nívó ennek megfelelően magas, mint csibének a zongoralecke. De nem tépázom a leendő hangulatot tovább, íme egy kép (a pár közül):

Régebbi írás, de nyitószónak megfelel.

Ismét a szokásos problémával szembesültem. Akarok írni, de nem tudom, hogy mit írjak(azaz nem tudom, hogy hogyan). Igazán nehéz ügy. Pedig valahol azt olvastam, hogy az író mindig tud írni. Ha jól emlékszem, egy cikk volt arról, hogy hogyan is lehet valakiből író. Sok érdekes dolgot leírt, de valahogy úgy, hogy kitűnt belőle, hogyha nem azt csinálod, akkor nem is lehetsz jó ebben a műfajban. Hát furcsa volt...azt még megemésztettem, hogy minden reggel fel kell kelni fél órával korábban, és írni. Hogy, nem kell várni az ihletre, azt is megértem. Írjam gondolkodás nélkül azt ami eszembe jut...jó, írom, meg van értve. És megértettem még jó pár dolgot az ott leírtak közül, de mikor magamban összefoglaltam, akkor szép csendesen kijelentettem, hogy marhaság.

Nos, ezennel előtárom a Gidró-féle módszert: A legfontosabb az, hogy az írást sose érezd tehernek. Az nem egy plusz feladat, amit kötelező módon el kell végezni, sokkal inkább kikapcsolódás. Ezt mondom én, aki még soha semmi komoly dolgot nem írt. Tehát több évnyi tapasztalatlansággal a hátam mögött kijelentem, hogy az írás nem teher, hanem szórakozás. Lehet, hogy ezért nem leszek soha író, mert így gondolom. De ha így nem lehetek az, akkor nem is akarok az lenni. Nem kell mindent megutálni azért mert jobban megismered. Tehát számomra ennyiből áll egy jó író „alapja”. A többi, a tehetség, a szókincs, az írástechnika csak ráadás. Úgy képzelem el, mint egy házat, ez a szeretet maga a ház, a többi a berendezés. De a sok bútor mit sem ér, ha nincs egy ház, ahol elrendezheted. Most is, miközben írok a kedvenc együttesem számai szólnak. Jó pörgősek, és nem lehet tőlük normálisan írni, mert szétszórják a gondolataimat stb. Természetesen nagyon zavaróak, hiszen az íráshoz teljes csend kell. Sajnos nem, nekem az íráshoz hangulat kell, és írni akarás. És a jó zene mindkettőt segíti.

Mostanáig ha írtam valamit, az valamilyen történet volt, műfaj nem lényeg, azonban az igen, hogy még nem értem fel addig. Sokat akar a szarka...Meg tudnám írni, azt tudom, de nem olyan szinten, ahogy én akarom, hogy legyen írva.

Az ilyen jegyzetekről a naplóírás jut eszembe. Soha nem értettem, hogy miért írnak az emberek naplót. Mert utána vagy elolvassák vagy nem. Ha elolvassák, akkor...hát kíváncsiak magukra...azaz törődnek magukkal. C-c sokat törődnek magukkal, többet, mint kellene(hoppá, de könnyen ítélkezik, hördülnek fel jó páran), vagy esetleg kíváncsiak, ami érthető, de...nem értem na, miért kell. Ha nem olvassák el, akkor meg inkább mondják el énekelve tükör előtt, legalább csiszolódik a hangjuk...

Milyen lehet léleknaplót vezetni(miért jutott ez eszembe?)...nehéz. Nem önismeret kell hozzá, pontosabban ami kell, az nem önismeret, hanem...bár furcsán hangzik, de figyelni a belső hangokra. Ezek legtöbbször az ösztönösen felbukkanó gondolatok. Nekem például most azt mondják,. Hogy nem kellett volna belekeveredni ebbe a naplós gondolatba, és hagyjam abba...hagyom is, csak eldöntöm, hogy hogy lesz...írok ilyeneket, mikor írni van kedvem, vagy merítek az életből írnivalót...az utóbbi, az jobban tetszik. Na ennyi, most megyek fogat mosok, aztán azt hiszem megfekszek (pár óra múlva) ...de előtte végigolvasom, mit írtam.

Végigolvastam... elmegy, nem fogom törülni, de nem is írok ezentúl ilyent...van jobb is amiről írhatok...az természetesen az ÉN életem. Kimaradt a vigyori pofa, az nem elég, ha a képernyő előtt vigyorgok. Az elszáll, vagy mit csinál. Így írom, hogy az utolsó mondatot nem gondoltam komolyan :P <----azaz ez