Lehettem vagy 16 éves, mikor ezt írtam. Íme az első részlet:

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki elgondolkodott azon, hogy tulajdonképpen miféle teremtmény is az ember. Mit tettünk, amivel kiérdemeljük azt a megkülönböztető 'ki' szavacskát, ami elkülönít minket a 'mik' -től. Nem pszichológiai gondolatmenet következik, mondhatom sokkal durvább. Ugyanis akárhogy nézem bennünk még mindig megtalálható a történelem előtti viselkedés. Ezt valami gén hordozza magában, ami egész fajunkat meghatározza. Nos, ezennel bemutatom hogyan viselkedne az ember, ha nem történt volna meg az áttörés a 'mi' -ből a 'ki' -be.

Fiatal nőstények marakodnak egy halott zebra teteme felett. Egymás kezéből tépik ki a húsdarabokat, és éles hangon visítoznak. Az alfa nősténynek nehéz dolga van kordában tartani a fiatalságot, de fáradhatatlanul törekszik arra, hogy világos legyen a pozíciója a csapatban. Ennek adja bizonyságát a fiatalabbak testén látható karmolások hada. Rég nem jutottak húshoz, a levelek és bogyók rágcsálása meg épphogy az éhhalál ellen elég. A közelben feltűnik egy hím is. Lassan közeledik, ugrásra készen. Nincs párzási idény, ilyenkor számíthat a nőstények támadására. Ám azok láthatóan tudomást sem vesznek róla, mohón marcangolják a tetemet. Így a hímnek sikerül eljutnia a zebrához, és gyorsan belevájja karmait. Pár nőstény rámordul, de a táplálék fontosabb, mint a hím elkergetése, így sikerül az egyik combból egy jó darabot elemelnie, és azzal villámgyorsan arrébb fut. Egy fa közelében letelepedik, és enni kezd. Távolabb a nőstények hangos lakomája zajlik.

És itt álljunk is meg egy darabig. Gondolom mindenki megérti, hogy itt azokról az emberekről (maradjunk ennél ez elnevezésnél, az egyszerűség kedvéért) beszélek, akik a 'mi' -re érdemesek csak. No de vegyük sorra. Először is igen, ez az ősmodell. A nőstények csapatban, a hímek meg magányosan vándorolnak. Hogy miből lehet ezt legalábbis sejteni? Nézzük csak meg a fiatal lányok viselkedését. Gyakori, hogy két-esetleg több lány nagyon szoros baráti viszonyba keveredik, teljesen osztoznak egymás baján, örömén. Fogadjuk el, hogy, hogy a férfiaknál ez azért nem dívik, mert a társadalom lenézi azokat, akik úgy viselkednek mint a lányok – bár ennek is oka van, de elkanyarodna a mostani témánktól a fejtegetése. Ezzel együtt sem ad a közösség egyértelmű bátorítást arra, hogy a lányok pedig 'lányosan' viselkedjenek. Ennek egy lehetséges magyarázata a fenti állítás. A nők azaz nőstények az ősközösségekben, a paleolitikum előtti időkben, tehát hivatalosan az ember megjelenése előtt így éltek. Együtt, csapatban, a hímekkel csak párzás idején találkoztak. Ez védelmet nyújtott nekik más állatokkal szemben, ugyanakkor a hímekkel szemben is. A utóbbiak erősebbek lévén, csak egymás között kellett eldöntsék a hierarchiát, utána egyszerűen leteperték a nőstényt. Az emlősöknél ez az általános tendencia. A hímek ahol erősebbek, azért azok, hogy tudjanak, ha kell, erőszakkal is párosodni a nőstényekkel. Ugyanakkor csapatban a nőstények meg tudták védeni magukat ettől az erőszaktól. Nekik a párzásnál egyetlen céljuk az volt, hogy a legerősebb hímet válasszák, míg utóbbiak minél több nősténnyel kívántak párosodni. Ugyebár ez ma is megfigyelhető, kár is tagadni. És ennek mentén jó messze el lehet jutni. Igen, ezért nevezik ma kurvának azt a lányt, aki rövid időn belül sok fiúval volt, és ezért tartják menőnek azt a pasit, aki falja a nőket. Azzal együtt, hogy tudom, hogy ha esetlegesen egy lány olvassa, akkor azonnal rávágja, hogy ő nem tartja annak az ilyen pasikat. Rendben, te nem, de mindenki más igen. A férfiakra ez nem érvényes, mi őszintébbek vagyunk. Kicsit vad a hasonlat, de ha őszintén belegondolunk, és lehámozzuk a mindenkori társadalmi normákat vad következtetésre juthatunk.

Ugyanakkor közre játszik egy másik dolog is. Ma mát tudjuk, hogy nem az ember az egyetlen faj, aki szórakozásból szeretkezik. Feltehetően az ember előtti állatban is volt egy ilyen vágy. Ezért is volt szükségszerű a nőstények védekezése, mivel a hímek nem csak a párzási időszakban környékezték őket. Ha egy magányos nőstényt, esetleg kettőt kaptak el, akkor ha tudtak, erőszakkal közösültek velük. A nagyobb csapatokban élő nőstények meg tudták védeni magukat, és egymás simogatásával vezették le ilyesfajta vágyaikat. Ennek kivetülését a társadalomra, az emberere inkább hanyagolom...

Nos ez lenne az alaphelyzet. Ezzel együtt már akkor is a legokosabb állat az ember volt.

A falatozó hím felkapja a fejét, és beleszimatol a levegőbe. Furcsa szag csapja meg az orrát – ég a szavanna! A szél meghozza a füst kesernyés illatát. Elbődülve lódul meg, menekül a tűz elől. A majd' méteres száraz fű hosszan elnyúlva ég, de a közelben ott húzódik a sivatag, addig még elér. A nőstények a vad marakodásban később vették észre a veszélyt, de aztán futnak ők is a hím nyomán. Egy homokpadon várják a veszély végét. A füstöt nyomban elviszi az erős szél, ezért sem fulladnak meg, bár szemüket véresre marta.

A tűz után egyik nősténynek eszébe jut a zebra. Az bizony kicsit megégett a tűzben, de mg ehető. Sőt, láthatóan jobban ízlik nekik, mint mikor nyers volt. Izgatott makogással hántják a hús felső, sült részét. Egyikük egy nagyobb nyers darabbal a közeli kiégett fához óvatoskodik, és sután a parázsba veti. Egy darabig hagyja, majd gyors mozdulattal kikapja onnan. Bár a kezét egy kicsit megégette, tette sikeresnek mondható: Ugyanolyan finom ez a hús is, mint ami a lovon volt. A többi nőstény is felfigyel a tettére, és nem sokára tucatnyi húsdarab sült a parázsban.

És megszületett az ember. Merthogy a sült húst könnyebb emészteni, táplálóbb, és nem utolsósorban serkenti az agyműködést. Tehát kevesebb időt kell a vadászatra, gyűjtögetésre fordítani. És mivel ezzel párhuzamosan nem nőtt az alvásigény, maradt egy kis idő, amit valahogy el kellett tölteni. És ezek az állatok nekifogtak játszadozni, többet makogtak egymás között, és szép lassan elkezdtek gondolkodni. És megkezdődött a paleolitikum.

Mielőtt kígyót-békát, és egyéb szép dolgokat kiáltanátok rám elárulom, hogy ez csak egy elmélet, melynek alapja egy régebb olvasott írás, aminek sem a szerzőjére, sem a címére nem emlékszem. Úgy hívják szakszóval amit fentebb leírtam, hogy szociál-darwninizmus. Természetesen semmi nem bizonyítja az igazát, ahogy cáfolni sem lehet. Csak gondolkodhatunk azon, hogy mi is volt az ember előtt, és hogy mi volt az az isteni szikra. Manapság egyre elfogadottabb, hogy a tűz, a sült hús, tette az embert emberré. De hogy mi késztette azt az állatot arra, hogy azt a szelet húst a tűzbe dobja, és ez által a világ urává váljon, nem tudom. De megtörtént, így én meg tudtam írni ezt a gondolatot.

Ez az első (és egyetlen) írásom, amit publikáltak egy könyvben. Az alábbiakban szó lesz egy táborról, amiről alkalomadtán még írok is. Nos ennek a tábornak a huszonöt éves jubilleumára írtam egy cikket amit méltónak találtak, hogy megjelenjen abban a könyvben amit szintén erre az évfordulóra adtak ki.

Értékek mentén

Ez is régebbi keltezésű, egy kicsit játszodtam a nézőpontváltással benne

Sápadt gyertyafénynél igyekeztem elolvasni az üzenetet. Előttem a kopott asztalon egy kancsó bor és egy fakupa. A páncél hideg vasa kényelmetlenül súrolta a vállam, és a vasalt csizmámba mintha belefagyott volna a lábam, teljesen merev volt. Egy kocsmában ültem, és vártam az éjszakát. Körülöttem hatalmas lárma, csattogó léptek, részeg éneklés, féktelen mocskos öröm. Alig egy holdtölte telt el a pestisjárvány óta, és az emberek máris elfelejtették a borzalmakat. Mennyire barmok is tudunk néha lenni. Töltök egy kis bort, és felhajtom. Pár csepp végigcsorog a szakállamon, egy jóleső sóhajtással letörlöm. A bőrkesztyűm eredeti színére nem emlékszem, most a fekete és a vörös színei harcolnak egymással az uralomért. Szén és vér... ez bizony együtt jár a munkával. Tovább fürkészem az iratot, és igyekezek rájönni a ma esti feladat legjobb végzéséhez. Ha minden jól megy, észre se fognak venni. Persze soha semmi se megy nekem jól. A palotába elméletileg könnyű a bejutás, a szoba viszont egy folyosó végén van, ha az őrök meghallják, akkor zűrös lesz... jó ló ide vagy oda. Mindegy, most várok. Még egy fertály órát. Csendben iszogattam fogaim között meggyőződés nélkül mondva a fohászokat. Ez is amolyan megszokás, mint a gyónás. Semmi értelmét nem láttam, de csináltam. Mikorra kiürült a kancsó, az idő is letelt. Felálltam az asztaltól ügyelve, hogy a páncél ne villanjon elő az útiköpeny alól. Macerás ezzel a sok kacattal járkálni, igaz nagyon hasznosak. Soha nem lehet tudni, mikor mibe kerül az ember, készen kell állnom mindenre. Kisétáltam a fogadóból. Senki nem törődött velem, a fogadós nem győzte hordani a bort, az emberek az asztalt csapkodva nevettek, vagy vitáztak. Az égen, még az éjszakához mérten is, sötét fellegek úsztak, és süvöltően erős szél volt. Elégedett mordulással indultam el a keskeny utcán. Az égiek a kegyükbe fogadtak. A palota alig pár percre van innen, de előbb el kell rejtenem az íjamat. Ebben a szélben semmit nem ér. A kitérővel is gyorsan a palota elé értem. Lassú eső kezdett kopogni körülöttem. Hatalmas cseppek hullottak , és a hangos kopogásban a suttogó beszéd is elveszett. Nem tanakodtam sokat felkapaszkodtam a kőfalra és pár lélegzet múlva a kertben voltam.

Árnyként suhant végig a kerten, pillanatnyi tétovázás nélkül lökte be az ajtót. Halk nyikorgással nyílt ki, és Sowan a dobókéseket kezében tartva szökött be rajta, és betette maga mögött.

- Ki van itt? - hallatszott egy bizonytalan női hang, és nemsokára egy idős asszony fordult be a sarkon, aki erősen hunyorítva próbálta kivenni a folyosó körvonalait. Sowan hátrahúzódott a sötét folyosó legsötétebb zugába és várt. A nő – biztosan a takarító, vagy a kisasszony dajkája – azonban nem fordult vissza, tétova tipegéssel közeledett felé. Akármilyen sötét is van, nemsokára észre veszi. Keze villámgyorsan mozdult, és a nő nyakából a következő pillanatban egyik dobókés nyele állt ki. A kurta, széles penge szétzúzta a gégéjét, elvágta a hangszálait. Halk hörgéssel dőlt el. Sowan tovább haladt. Felfutott a lépcsőn, végig az emeleten. Az utolsó szoba előtt megállt. Levette a köpenyét, így láthatóvá vált a páncélja. A városőrök egyenruháját viselte. Megköszörülte a torkát és sietség nélkül belépett.

- Ki az? - rebbent egy női hang a szoba másik végén állú ágyból.

- Itt van – mondta nyugodtan, az ágyhoz címezve szavait. - Kérem maradjon csendbe, amíg el nem fogjuk. Az ablakra rá kell csukni a támlát – tette hozzá, és az ablak felé indult.

- Nem ismerem a hangját – közölte nyugtalanul az ágybéli hang. - Ki maga?

Sowan közben becsukta az ablakot, és most sietős léptekkel az ágyhoz ment. Egy pillanatra látta a takaró alól felbukkanó fehér arcot, a felismerés rémületét a lány szemeiben, ajkain a kezdődő sikolyt, de erőteljes ütéssel elejét vette minden hangoskodásnak. A lány aléltan hanyatlott az ágyra. Sowan az egyik késsel mélyen belevágott az arcába, hosszú, a homlokától a nyakáig húzódó, sebet hasítva a tiszta bőrön. A lány felnyögött, de a kesztyű keményen tapadt a szájára, így hallható hangot nem adott ki. Ezek után Sowan egy kis erszényt húzott elő az övéből, és behintette vele a sebhelyet. Majd nyugodtan elpakolt mindent, a lassan magához térő lánynak hátat fordítva, az ablakhoz lépett, felcsapta a támláját, és kimászott rajta. Az ablak alatt posztoló őr a csattanásra felnézett, de, egy kés örök hallgatásba taszította. Sowan a földre érve a fa mögé szökött, majd óvatos léptekkel megindult a kertfal felé.

Na végre, jó sokat kellett várni rá. Kardomat nesztelenül vontam elő, és némán, figyelve haladtam a kertben. Az őr halála nem vert fel senkit, így nyugodt lehettem. Tudtam, hogy merre jár most, így könnyen elvágtam az útját. Kardom abban a pillanatban csapott le, ahogy kilépett a fa mögül. Mégis, boszorkányos ügyességgel hárította a csapást egy kis tőrrel, és rögtön felém dobott egyet a másik kezével. Gyors lebukás mentette meg az életem. Nem hagyhattam, hogy elmeneküljön, ezért a legegyszerűbb taktikát alkalmazva, mellkasomat nyitva hagyva előtte döftem. És jól számítottam a fegyverek hossza közötti különbséget, mert míg én egy gyenge szúrást kaptam a combomba, addig a kardom keresztüldöfte a mellkasát védő páncélt, és átjárta a tüdejét. Hirtelen fordulva megpróbált tovább futni, de egy ilyen sebbel nem volt esélye. Pár lépés után összerogyott, és habos vért köpve hörgött. Mögötte teremtem, és gyorsan levágtam a fejét. A csonka test zsákkánt dőlt el. A fejet a zsákba tettem, és kimásztam a kertből. Tíz perc múlva messze jártam a palotától. Visszamentem a fogadóba ahol a szobát béreltem. Levettem a páncélt, és megvizsgáltam a sebet. Majdnem elvágta a fővéreret a combomban, szerencsére a kard lökött rajta annyit, hogy célt tévesztett a késsel. Bekötöztem a sebet, majd végigheverve a szalmán mély álomba merültem.

Ezt tizenkettedik végén írtam, leginkább egy konkrét személynek szólt, de talán önállóan is megállja a helyét.

 Korántsem azt mondom, hogy ez az igaz. Mint a címében is szerepel, egy elmélkedés, melynek végén van egy kijelentés. Ennyi. Nem ringatom magam abban a hitben, hogy ez így kell legyen. Inkább vitaindító írás. Szintén régebbi alkotásom.

Az elkövetkezőben egy igen racionális megközelítését adom valami megfoghatatlannak. Kezdem a természettel. A természetnek van egy ábécéje, ha úgy tetszik kódja. A kód a matek. Ezt tételként is fel lehet írni, csak hogy legyen pontos kiindulási alap. Nézzük csak meg.

Tétel(1): A matematika a természet nyelve.

Indoklás, bizonyítás: Minden, ami a természetben játszódik, leírható a matematika segítségével. Úgy kell tehát elképzelni, mint egy ábécét. A világ legbonyolultabb ábécéje, de hát a természet is bonyolult. Még a földnek sem bírjuk minden titkát, a világegyetem meg gyakorlatilag végtelen. De ez az egész végtelen rendszer ugyanazokon az elveken nyugszik. Ha valaki 'jól beszélné' a matekot, akkor a világegyetem bármely pontján otthon lenne.

Tétel(2): A természet szervezett.

Indoklás, bizonyítás: Minták vannak a természetben, teljesen eltérő formákban és helyeken. Csak megnevezek párat: A spirál, az aranymetszet, a pi. Ezeket felfoghatjuk motívumokként is. Kiválóan szemléltethető ezzel az, hogy a természet milyen szorosan összefonódott a matekkal. Ugyanúgy, ahogy a matekban is minden rendszernek megvan a maga sajátos mintája, úgy a természetben is találkozhatunk mintákkal egymástól látszólag teljesen eltérő dimenziókban.

Tétel(3): Nincsenek véletlenek a természetben.

Indoklás, bizonyítás: Először is tisztázni kell a dimenziókat. Élőlények és tárgyak közötti különbség. Ami élő, az öncélúan használja fel a természet örökségét. Mit is jelent ez az öncélú felhasználás? És miért nem nevezem az élőt a természet részének? Nos, ami tudatra ébredt, az már túlmutat a természeten. A tudat egy olyan minta, amit nem tudtunk még leírni a matematika segítségével. Jelen állás szerint az is kétséges, hogy leírható-e.

Na de, térjünk csak vissza a tételre. Ahogy a matematikában sem lehet véletlenekre alapozni, véletlennek kikiáltani bizonyos egybehangzásokat, úgy a természetben is lehetetlen, hiszen nincs benne a kódban a véletlen. És mindezt én abszolút markodimenzióban értem. Az egészet nézve, el lehet fogadni, hogy nincs, és nem is lehet véletlen. Az, hogy a földi élőlények úgymond önjáróak lettek, és hatnak egymásra, nem befolyásolja az környezetet. És még ha egyénenként vannak is bizonyos eltérések, nyilvánvaló, ha egyes fajok egészét nézzük akkor mintát fedezhetünk fel a fejlődésükben. És a fajok egymásra hatása is, ugyanabban a mintába illeszthető bele, mint mondjuk az aranymetszet.

De nem lehet véletlen, hogy a napraforgón, a kagylón és az ujjainkon ugyanaz a minta található (hogy egy apró példát mondjak).

És itt jön a nagy kérdés. Ez az iszonyatosan bonyolult, és összességében kiválóan optimalizált rendszer kialakulhatott önmagától? Az ábécé, ami mindenhol érvényes, a semmiből született? És végül: Ez a világegyetem zárt vagy nyitott rendszer? Amennyiben nyitott, az ábécében kell legyen egy olyan lehetőség, hogy leírjuk a kaput, ami kivezet. Ha egy zárt egész, akkor nehezebb a dolgunk. Akkor egy kézjegyet kell keresnünk, valamit, ami nem talál ide. Mindkét esetben, úgy hiszem, hogy matematikailag bizonyítható valami felsőbb erő létezése. Nem tudjuk mi az, de ez az erő teremtette meg ezt a rendszert.

Na de miért kell kötelezően egy kézjegy? Mondjuk úgy, hogy kellett valami, ami beindította az egészet. És mire alapozva mondom azt, hogy be kellett indítani? A világegyetem tágul. Ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor el is fogadtuk a kezdetét. Honnan tágul? A semmiből? A semmiből nem születik valami. Egy adott pontból? Mi vette rá akkor a tágulásra? Mindenképpen, ha a kérdésre választ keresünk, feltételeznünk kell egy erőt, ami az egészet beindította, esetleg mozgatja. Aki eddig elfogadta, annak gratulálok. Megtalálta Istent.

 Május elseje, hogy közeledik, lehetséges, hogy pár napig nem leszek internetközelben. Ezért ma egy kicsit többet teszek fel.

Ez itt a honvéd. Mint minden hasonló képpel, ezzel is dolgoztam jó két és fél órát, hogy bár ilyenre sikerüljön.

 Dél

-Dél van – és elindulunk vissza. Apám elől, én mellette. Előttünk a templom, mögöttünk a föld, és a felzendülő harangszó körülvesz minket.