'Combefice mester öltözőszöbájának falán néhány hónapja különös kép jelent meg.' A feladat ezúttal is folytatni ezt a möndatot, és egy történetté kerekíteni. 

Kint és bent

Combefice mester öltözőszöbájának falán néhány hónapja különös kép jelent meg. Az öreg színház repedezett ablakszemei méla tűnődéssel nézték az új szerzeményt. Láttunk mi már ennél különbet is, mondta a tekintetük, és szinte hallatszott, ahogy egy törődött ásítással napirendre térnek a szokatlan esemény felett.

Nem úgy a mester, aki dühtől szikrázó szemmel dübörgött végig a félhomályos folyosón. A kora esti álmos szürkületben igencsak élénkítően hatott a hangja.

-Ki tette azt oda?! - bődült el a színpadon, általános riadalmat okozva a kellékesek között, akik a másnap esti előadásra készültek. Válaszolni azonban senki nem tudott. Sőt, tetézve a mérgét, értetlen pillantásokat váltva tudakolták, hogy miről is van szó. A mester mérgesen legyintett, és lelkükre kötve, hogy másnap reggelre az a festékpocsékolás eltűnjön, hazament.

Azonban nem tűnt el másnapra. A vöröslő arcú Combefice mester előtt álló sápadt dolgozók versengve bizonygatták, hogy ők mindent megpróbáltak, de a festmény levakarhatatlannak bizonyult. Később erről ő is meggyőződött. Próbálta levakarni, de csak a vakolatott sikerült eltávolítania, a festmény továbbra is kaján vigyorral meredezett a falon. Izzadt homlokkal állt a kép előtt, arcát sápadtra színezte a szobában terjengő por.

Másnap két előadás plakátját ragasztotta rá a képre, mindhiába. Egy szempillantás alatt elhalványodtak a plakátok, és a festmény újból teljes pompájában virított a falon. Más szobát nem akart, makacsabb volt ő annál, így végül egy fogast húzott a kép elé. De a különös festmény csak nem hagyta nyugodni..

Pedig nem volt megragadó kép. Mondhatni, egyáltalán nem is volt a szó hagyományos értelmében vett festmény. Elmosódott színfoltok kavalkádja volt rajta csupán, mintha csak azt próbálta volna a festő, hogy milyen színeket tud keverni. Mégis, ha Coombefice sokáig nézte, a szének különös táncba kezdtek, amiből, hol egy tájkép, hol egy furcsa szoba képe lett. A szegényes berendezésű szoba nem vívta ki tetszését, de a ritkás fákkal körülvett rét nyugtatóan hatott rá. Furcsa mód, emlékeztette valamire, holott ő kisgyerek kora óta a városban élt.

Combefice az árvaházban töltötte gyermekkorát. Nevelést nem kapott, a századforduló árvaházaiban az oktatás nem tartozott az elsődleges célok közé. A gyerekeket keményen megdolgoztatták, és az embertelen környezetben ők is elállatiasodtak. Igazi barátságok nem köttettek, az erősebb, nagyobb gyerekek rendszeresen elvették a kisebbek ételét. Így a kicsik, hogy éhen ne haljanak, lopásra kényszerültek. Combeficének a kegyetlen környezet felszínre hozta rejtett képességét. Olyan elképesztő meggyőző erővel tudott hazudni, hogy még a legszkeptikusabb embereket is meggyőzte szinte bármiről. Úgy érezte, hogy hazudás közben a saját gondolatait ülteti át más emberek fejébe. Soha nem lopott, mindig adtak neki. Ha kérte, mindig kiengedték a városba. Egyszer, mikor minden cél nélkül kint lófrált egy plakáton akadt meg a szeme. Vándorszínház van a városban, hirdette öles betűkkel a plakáton a szöveg. A gyerek kedvet kapott megnézni az előadást, így hát bement. A jegyszedőt meggyőzte, hogy már odaadta a jegyet, és előrefurakodott. Az előadás nem tetszett neki, de észrevette, hogy a színészek teljesen másképp viselkednek az előadás alatt, mint utána. Hazudnak, csillant fel a gyerek szeme, hát azt én is tudok! Csatlakozott a színházhoz. Pár előadás után csodagyereknek kiáltották ki, és külön, nemhivatalos műsorszáma lett, hogy győzze meg a közönséget: jöjjenek el még egyszer. Pár év múlva egy komolyabb haszonnal kecsegtető városi színházhoz csatlakozott. Hamarosan mindenki számára én leszek a mester, álmodozott, és elkezdte terjeszteni ezt a nevet. Tíz év múlva a színház legjobb színészeként igazgatónak választották. Megtartotta a szerepeit, de a színészeket nem tudta. Lassan mind elhagyták a színházát, köszönhetően az arroganciájának. Combefice vállat vont, és új plakátokat ragasztott ki. Egyszemélyes műsoraim lesznek, jelentette ki a még ott maradtaknak, és bevonult az öltözőjébe. És ott volt a kép...

Most tűnődve nézi. Nézi a szobát, nézi a tájképet. Nemrég egy rongyos fiúnak adott pár pengőt. És a szobában, amit a kép mutatott eltűnt a por. Nem gondolkozott azon, hogy honnan tudja, de világosan látta, hogy a szoba tisztább lett. És látta maga előtt a kis koldus hálás pillantását is. Felidéződött benne szegényes gyermekkora, a másoktól kicsalt ennivaló. Nocsak, nézte a képet, nem is vettem észre, hogy van ennek a szobának ablaka.

Másnap elment az árvaházba. Elérzékenyülve nézte a dolgozó gyerekeket, és hosszan beszélgetett az igazgatóval. Következő hétre összeszedte minden fölösleges pénzét, és odaadta az árvaháznak. Az egyszemélyes műsora nem várt sikert hozott, és rengeteg új munkát. Nagyon sokáig nem járt be utána az öltözőjébe, vándorszereplésen volt. Hazaérve, elismert színészként és rendezőként, kicsinek érezte az öreg épületet. Több kell, még több pénz, gondolta, és tekintetében felcsillant az ajándékainak örülő gyermekek öröme.

Amint új épületbe költözött eszébe jutott a kép. Kíváncsisága felülkerekedett borzongásán, és visszament a régi öltözőjébe. A képen a kavargás újra megformázta a szobát, de most már új bútorokkal, szélesre tárt ablakokkal. Az ablakon kinézve a már jól ismert rétet látta. De már csak egyetlen egy fa volt rajta. Ahogy nézte, a fa megremegett, és lassan eldőlt. Valami nagyot kondult, és Combefice kihunyó tudattal úgy látta, hogy a szoba körbeöleli őt. A földön halk zörgéssel terült el a fehér vászon, és halk hang hallatszott: Pont időben...