Nos ez az alfája és az omegája az ellentétes minőségtársításoknak, avagy, Fábry Sándor szavaival élve a magas- és mélykultúra találkozása. És valóban, el lehet vitatkozni, hogy most a klasszikus opera meggyalázását hallottuk-e, vagy csupán egy merész és szokatlan társítást, de a lényegen nem változtat. Ami nincs benne a videóban az a srác mondandója, azazhogy ez által talán pár ember megszereti az 'igazi' operát is.
Valljuk be, legtöbben, laikusok a régi vicc szerint tekintünk az opera egykor igen népszerű műfajára. Megszúrják a kuncsaftot, de meghalás helyett énekelni kezd. Tény és való, hogy hagyományosan az elit osztály kiváltsága volt az operába járás. Manapság meg társadalmi hovatartozással együtt járó kötelességként talán erősebben van jelen, mint műélvezetként. Nem szabad elfelejtenünk azt az apróságot, hogy röpke pár száz év eltelt, és egy ici-picit megváltozott a kor. Most használok egy olyan kifejezést, amit én érzek erősnek, mert az ilyenfajta kifejezések hátterét képző ideológiával nem tudok azonosulni, de minden ellenszenvem ellenére azt kell mondjam, hogy az opera a jelenlegi, azaz klasszikus hagyományos változatában már nem piacképes. Vékony társadalmi réteghez szól (beidegződés), és ebben a rétegben is egyre kevesebb az értő ember. Ha már korábban szó került az empirizmusról, most én is annak jegyében említem meg azt az egyetlen alkalmat, amikor operába mentem.
Egy rendezvény keretében volt az előadás, tehát valószínüleg nem releváns példa, de szemléltetésnek jó. Az előadásra nem térnék ki, inkább az értő közönséget (magamat is) mutatnám be. Az, hogy nekem öt perc kellett, hogy rájőjjek arra, hogy milyen nyelven énekel a hölgy, az egy dolog. Az első tíz perc után, már kerestem a kést, egy magasra szárnyaló, ám hírtelen elhaló hang kapcsán. Végül úgy döntöttem, hogy nem kísérlem meg megérteni a történetet hallomásból, így a fejemben két receptoron követtem az eseményeket, amelyek azonban semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással. A szememmel néztem, mint egy pantomim műsort, míg a fülemmel a muzikalitásra koncentráltam, a szöveg megértésének a mellőzésével. Így elvoltam magammal, az előadás végén úgy álltam fel, hogy alapvetően élvezhető dolgot láttam-hallottam, és letudtam. Na de: amikor kiértem az előcsarnokba, amit most nevezzünk hall -nak, és egy állófogadásba botlottam. Ez szintén a korábban említett rendezvényhez kapcsolódott. Na ott... Húú, hát a durvább szavak mellőzésével annyit, hogy a bölcselkedő sznobság olyan fokára lettem figyelmes, hogy nem tudtam, nevessek, vagy káromkodjak. És ezen finom úriemberek, és szemérmes úrihölgyek java részt az opera 'állandó' látogatói voltak. Nem kívánom ecsetelni, lényeg a lényeg, többet operába nem mentem, elsősorban a közönségnek köszönhetően.
És most itt ez a srác, aki valami újat mutatott. Vígopera? Nem tudom hogy nevezzem, de az elv, aminek jeles képviselőjeként figyelem, azaz le közéjük, és felemelni, az teljes mértékben megjelenik az előadásában. Azt vettem észre magamon, hogy gondolkodni kezdtem; talán nem kell eltünnie a hagyományos operának sem a musical, és a rockopera szorításában. Csak kellene valaki, aki ír, és szerez belé egy új színt. Az operába járás nem egy kiváltságos tevékenység, amit csak egy bizonyos réteg művelhet, míg a többiek... Azok prolik, hogy az állófogadáson elhangzottakat idézzem. Nem, nem műveletlen bunkók akik nem járnak, és nem kell, hogy újgazdag, vagy legalábbis sznob emberek tegyék ki az opera közönségének jelentős százalékát. Talán elég egy kis váltás...
