„Mond csak, várod a karácsonyt?” Sok év után hallottam újra, és egyből közel hozta régen elmúlt gyermekkorom. Nagymamák egyik kedvelt kérdése a mi családunkban is közismerettségnek örvendett. Bár nem volt olyan általános, mint a „Hogy megy az iskola?” azért minden december eleji látogatáskor elhangzott. Számomra ez a kérdés idézte meg a karácsony szellemét, amit aztán az adventi koszorú, a városnak ezernyi dísze na meg a hó teljesített ki. Az énekek a fa díszítése közben jöttek elő. Igen, én elég korán megtudtam, hogy nem az angyalka suhan be az ablakon a fával meg az ajándékokkal. Talán egy évvel az után, hogy apám megtudta, hogy nem kellemes sétálni 3 órát egy gyerekkel a dermesztő decemberben, akinek minden második kérdése a karácsonyfa-angyal-ajándék témát járja körbe, és fagyizni kell vele, mert az istennek se fázik, nem úgy mint az apja. Mire hazaértünk, már az angyal eljárt, csak anyum nem haladt semmit a főzéssel. Nem emlékszem, hogy tudtam meg, de nem ért nagy sokként a dolog. Inkább a fa díszítése iránt lelkesedtem, semhogy azon szomorkodjak, hogy az angyal csak az ajándékokat hozza, és ha nem szép a fa, akkor bizony. Nem mondták el egyszerre, és így volt ez jó. Tudtuk dícsérni a családok angyalkáit, hogy milyen ügyesen eltaláltak hozzánk.

És most, évtízedek múltán megint hallom, és megint ugyanazt a pezsgő örömet érzem, mint kisgyermekkoromban. Most az újdonság erejével is hat ez a kérdés, pedig megint családtagtól hallottam. De tőle most először. És ez a karácsony a maga nemében nekem az első lesz. Olyan, ahol van fa is, meg ajándék. És a fát hosszas válogatás után vettem meg, az ajándék meg igazi meglepetés lesz. Hát csoda, hogy gyermeki rajongás fog el? Alig vártam, hogy fát díszítsünk, közben hallgassam, ahogy Ő énekel. Néha én is bele-bele fogok kornyikálni, amit mosolyogva vesz tudomásul. De legalább a szándékot értékeli. Azt mindig is értékelte. Jól tudja, hogy nem vagyok szégyenlős, sőt.

Egyszer csúnyán összeveszett velem. Vendégek voltak nálunk, és valaki rosszat mondott rá, én meg egyből kitettem a lakásból. De hiába mondta, hogy nem kell őt megvédeni, ez bennem örök kényszer marad. Azt hiszem a magamfajta férfiak terhe ez. Túlzottan féltjük az egyetlen kincsünket. Vagy talán a természet törvényében van benne, hiszen az állatok is képesek harcolni szeretteikért (ha lehet az állatok viszonyára a szeretet szót használni. Bár akinek volt kutyája, az ezt a kérdést fölöslegesnek tartja, én is csak megfelelési kényszerből írtam le).

Az emberek, pár jó barátot leszámítva, semmit sem tudnak rólunk, ezért nem is igazán értenek. Szokásunk, hogy gyanakodva nézzük az ismeretlent. Ez természetes, de néha tudnunk kell különbséget tenni a félelmetes és az igéző között. Mindkettővel jár a titokzatosság, de más-máshogyan. Ő csodálatos. Az, hogy velem van: igéző. De nem kell gyanakvással nézni ránk, és nem kell az édesanyját okként felhozni. Senki sem tehet a dolgoról. És most lesz az első karácsonyunk együtt. December eleje van, és kérdezte tőlem. „Nagyon várom, kicsim, el sem tudod képzelni mennyire.” Majd meglátod, mit vettem neked. Nem szereted az ajándékokat, de ennek örülni fogsz. Talán még át is ölelsz, hogy a fülembe súghasd: „Köszönöm, apa!”