Kedves magyarországi magyarok. Mesélek nektek egy-két történetet, amelyek köztünk estek meg. Első felvonásban azokat írom le, amelyek akkor történnek, amikor hozzánk látogattok. Az első pár történet helyszíne a borvízforrás (ásványvíz).

Tudni kell a családunkról, hogy mi nagyobb tételben vételezzük a vizet, hogy szépen, sokáig tartson. Átlagosan száz litert töltünk meg, ami két-három hónapra elég. Ezt a mennyiséget kizárólag ivásra használjuk, azért is tart annyit. Na, töltjük szépen a palackokat apummal, amikor gyanúsan nyugatról érkezett, gyanúsan turistának tűnő emberek tűnnek fel. Lefényképezik a vízmosást, a forrást, és minket ahogy ott tüsténkedünk. Egy vékony hang el nem hagyta a szájukat, amit mi üdvözlésként tudtunk volna értelmezni. Mi a táj részei vagyunk, mintha kiállításon lennénk. Azért egy jó napot odamondunk nekik. Viszonozzák, majd közelebb merészkednek. Egyikük olvassa a forrás fölötti táblán, hogy milyen ásványi sókat tartalmaz a víz. Kezében pohár, és igyekszik mindkettőnk előtt lóbálni. Apum szánja meg hamarabb.

¾      Töltsünk önnek egy kis vizet?

¾      Igen, ha kérhetem – lelkesedik a hölgy.

Megtöltöm neki, majd odanyújtom. Csillogó szemmel inna belőle, de a mellette álló idősebb úr figyelmeztetően a vállára teszi a kezét,és elveszi tőle a poharat. Finoman körbelötyögteti a vizet, majd beleszagol. Pár másodpercig homlokát ráncolva áll – kezében az ítéletét átlátszóvá sápadva váró vízzel - majd visszanyújtja.

¾      Iható! - mondja ki a szentenciát, mindannyiunk legnagyobb megkönnyebbülésére. Én már kezdtem aggódni, hogy esetleg mégiscsak azonnali halált okoz, és én már két éve iszom...

Én megőríztem mosolyomat, apum kissé furcsálló arckifejezéssel nézte az urat, mintha valami ritka állatfaj került volna a szeme elé. A hölgy mosolyogva beleivott a vízbe, majd – hogy ne maradjon le az ura mögött műértésben – finoman körbe lötyögtette a szájában, majd lenyelte. Én mindezt érdeklődve követtem, majd rákérdeztem.

¾      Ízlik?

¾      O, nagyon jó, nagyon jó – csipogta lelkesen. - Amúgy mire jó ez a víz?

Pár másodperc szünet, apum arcán határozottan dominálni kezd egy finom kis mosoly, de tudom, hogy igyekezni fog komolyan válaszolni. Ezt azonban nem engedhettem.

¾      Szomjúság ellen – előztem meg, teljesen komoly arccal. Apum kiegészítette, nehogy megsértődjenek.

¾      És a vesének is jót tesz, azért hozzuk innen.

Mindig is csodálattal adóztam a türelme előtt, ahogy végtelen nyugalmával el tudja magyarázni, ha kell újra és újra a legelemibb dolgokat is. Most is, türelmesen válaszolgatott, az egyébként nem is olyan ostoba kérdésekre. Én szó nélkül töltögettem a vizet, néha egy-egy kérdésnél közbevakkantottam valamit. De már korántsem ellenséges-irónikus felhanggal. Miután ilyen szépen kibeszélgettük magunkat, búcsúzkodni készültek.

¾      És minek ennyi víz? Visznek az egész falunak? - Enyhe remegés a szájam sarkában. Vajon miből gondolja, hogy falusiak vagyunk? Mert a városi, az már az üzletben vásárol magának vizet? Most apum szólt előttem

¾      Igen, viszünk – egy kis lemondás volt ebben a két szóban.

Szintén borvízforrásnál voltunk (ez úttal a somlyói borvíznél), vagy egy tucatnyian. Töltögettünk, vagy vártunk a sorunkra, nagy egyetértésben. Ekkor a forrás előlről felharsan a kíváncsi hang (jellegzetes akcentussal):

¾      Maguk ezt meg is isszák?

Hát, a hatást nehezen tudom leírni, azt látni kellett volna. Ahogy mindenki felnézett!... Azok a fejek, ahogy felé fordultak, és azokon az arcokon az az egyértelműen kiolvasható mondat, hogy: ez-hülye... Minden írói tudásom latba vetve sem sikerülne kellően kifejeznem a helyzetet, ezért fel is hagyok a próbálkozással. Talán elég annyi, hogy egy pillanatra úgy hallottam, hogy a forrás megszűnt csobogni. Végül az egyikünk legyintett, és már töltöttünk volna tovább, amikor apumból ismét előbújt a kedvesség, és oda kiáltott.

¾      Sőt, ki is pisiljük!

Végül egy igen rövid, lezárva ezt a részt. Egy barátommal esett meg a pünkösdi búcsú idején. Ül bent a templomban, egyszer csak kinyújtott kézzel lépdel felé egy középkorú fülig érő mosolyú úr. Mikor odaért hozzá, a mosolya, ha lehet, még szélesebb lett. A barátom nyújtotta a kezét, gondolván, hogy valahonnan talán ismeri őt, ha ennyire lelkes.

¾      Szia, én magyar vagyok! - harsogta bele a templomba a férfi. Erre, mint aki kígyófészek felé tartotta a kezét, visszakapta, majd szépen megfelelt.

¾      Én is...