Dél

Sétálunk a határban. Apám elől, én pár lépéssel mögötte igyekszem befogni a mezőt. Mint a kiránduló fiatalok, naiv rácsodálkozással szemlélem a ringó búzatengert, amit itt-ott megszakít néhány kisebb sötétzöld folt. Krumpli... Hátunk mögött a falu, előttünk a végtelen föld, és mi ketten hangyaként veszünk bele. Apám egyszerre megáll, és és rámutat a búzakalászokra.

- Látod, ez már a miénk... volt. - tompán koppan az utolsó szó. Arcán nem látszik, szemében is csak megbújik valami tűnő szomorúság. Alig veszem észre, ha a hangján nem éreztem volna, elsiklok felette.

- Bánja már, hogy eladta? – néztem rá. Nem válaszolt, csak tűnődve nézte a búzát. Nem bánja, dehogy bánja, nekem adta a pénzt, amit a földért kapott. Lett is belőle szép lakás, tágas, hogyha majd asszonyt viszek a házhoz, legyen hely bőven. Hát hely az van, és lassan saját irodát nyithatok. Budapesten az ügyvéd mindig fogyó árú.

Végigtekintek a földeken, felidézem magamban a történetet. Nem nagy történet. A Családunké. Nagyapám, Isten nyugosztalja, szabómester volt. No, nem afféle városi szabó, hanem egyszerű kis varrogató, ahogy magát hívta. A kis földje mellett dolgozott, szinte a maga szórakoztatására. Apám örökölte a mesterséget tőle, de őt – ismerősi alapon – már bevitte Pestre, inasnak. Dolgozott is apám szorgalmasan, és mikor kikerült a mestere mellől, nem akaródzott hazamennie. Ezt meg is mondta nagyapámnak. Mesélte nekem, hogy az apja ez után szívta egy darabig a pipáját, majd szó nélkül bement a szobába, és előhozta neki a kis faládikát. Ebben tartotta a megtakarított pénze. Odaadta apámnak, és Isten nevében eleresztette. Ő meg a pénzből kis boltot nyitott, és belefogott a mesterségébe. Jöttek is a vásárlók, de nem nagyon tudott pénzt félretenni. Eleinte magának is alig jutott, majd, ahogy megszaporodtak a vevői, kikerült közülük egy feleség is. Abban a kis szobában varrta össze a szálakat, ott is kérte meg anyám kezét. Nem cifrázta azt sokat. Csendesen letette elé a kész cipőt, ránézett, megfogta a kezét. Anyám – mesélte – már a pillantásából tudta, hogy mit akar mondani. Szerette apámat, szereti még most is. De akkor a szíve nyugodtan dobogott, és keze sem remegett, mikor apám a gyűrűt az ujjára csúsztatta. Ilyen az én apám. Furcsán nyugodt minden körülötte. Így éltek csendes nyugalomban, és született két lányuk, majd egy fiúk is -én. Ennek már lassan huszonöt éve.

És most sétálunk itt, a földön, ami egykor a miénk volt. A családé. Most nem köt semmi a faluhoz, csak pár halom, a végén márványlappal. Élt hetvennyolc évet. Meghalt ezerkilencszáz-nyolcvanöt január nyolcadikán. A neve-napján. Délben vidáman fogadott engem, pedig elkéstem. Apám, nővéreim szemrehányóan néztek rám de engem nem túlságosan izgatott a tekintetük, estére vissza kellett érnem a városba, Klárával kellett találkoznom. Hajjaj, hol van már Klára énnekem! Nagyapám, hogy végre én is ott vagyok, felkelt, és meggyújtotta a gyertyát a kép előtt. A láng visszatükröződött az üveglapról, alig lehetett látni az alakot, aki biztatóan mosolygott mindenkire a szobában. Nekem akkor úgy rémlett, hogy elsősorban nagyapámra néz. Ő nem a képet nézte, hanem a lángot. Számára ott rajzolódott ki az arc, aminek a kép csak üres héja. Nekünk, az unokáknak való, hogy emlékezzünk a nagyanyánkra. Emlékszem, akkor szokatlanul hosszan nézte a lángot. Megszoktuk ezt a rituálét, valahányszor ünnepelt a család, a gyertya is kigyúlt egy fél percre. Meghívja őt is közénk, mondogatta, legyen velünk most is. Mi, unokák, nem szóltunk semmit, leginkább apánk iránti tiszteletből, de hallgatva is egyetértettünk abban, hogy fölösleges így elszomorítania magát minden alkalommal. Bár igaz, ő sose szomorkodott, de számunkra a halottra való emlékezésben akkor csak szomorúság lehetett.

Miután eloltotta a gyertyát, mosolyogva fordult felénk. Mi is feloldódtunk a mosolyában, és nemsokára vidám beszélgetésbe merültünk. Jó hangulatban telt a nap, annyira, hogy én majdnem elfeledkeztem Kláráról az este. De eszembe jutott, és sietősen búcsúztam a családtól. Nyolc óra fele járhatott az idő, így mindenki eljött velem. Szokásához híven kikísért minket a kapuhoz, majd széles ívben intett. 'Vigyázzatok magatokra', hallottuk tőle. Kicsit furcsán mondta akkor... vagy talán én képzeltem bele a hangjába utólag. Másnap este hívott anyám zokogva, hogy meghalt, és apám elbujdosott valamerre, nem tudja, hogy hol lehet. Apámért nem aggódtam, tudtam, hogy előkerül másnap reggelre, nyugodtan, mint mindig, csak kicsit sápadtabban. Anyámhoz azonban átmentem, hogy ne maradjon egyedül a bánatával. Utánam pár perccel megjöttek a nővéreim is; egymást vigasztalták és – szomorították. Én inkább ingerült voltam, mást terveztem aznap estére. A gyász csak reggel ért utol, mikor apám előkerült sápadtan, és kissé kocsmaszagúan, de nyugodtan, mint vártam. Én rajta keresztül éreztem meg a veszteséget. Apám, aki soha életében nem ivott sokat, és ha be is ült valahova az ismerősökkel, barátokkal, egy sörnél többet nem tudtak megitatni vele, és most tudtam, hogy egész éjjel egy kocsmában volt egymagában. Sajnáltam őt, és elérzékenyültem. Akkor először, mióta megtudtam a hírt. Másodszor a halottas házban, mikor a fényképre esett a pillantásom. Előtte a csonkig égett gyertya. Nagyokat nyelve fogtam vissza könnyeim. A temetésen némán álltam apám mellett. Apja-fia, mondogatták a gyászolók.

Sétálunk. Apám elől, én mögötte. Fél éve annak, hogy eltemettük, most misét mondatnak érte a szüleim. Nézem a búzát. Nagyapám benne hajladoz. Nagyanyám egy kulaccsal siet hozzá, és átadja. Nagyapám szájához emeli, de a szeme nagyanyámon van. Mosolyogva visszaadja a kulacsot, és nagyanyám visszamosolyog. Egy mondat ring köztük a levegőben, hallom is.

- Ez egy nap a miénk lesz – mondom ki fennhangon. Apám megütközve néz rám.

- Miket beszélsz te Gyuri? Ugyan mi lenne a miénk?

Nem válaszolok, de arcomat a szél felé fordítva szívom be a mező, a munka illatát. Apámra nézek. Ő furcsán tekint rám, de érez valamit abból, amit én, mert elkomolyodva kinyújtja a kezét felém. Én némán megszorítom. Sűrűn pislogva néz az ég felé, majd torkát köszörülve megszólal.