II.

A reggel vakító ragyogással köszönt rá a városra. A nap enyhe pírral kelt fel,de mivel minden mosolyogva fogadta, felbátorodott, és elárasztotta fénnyel a földet. Az éjszaka keletkezett tócsák szinte szemlátomást apadtak, mint ahogy az emberekben egyre inkább elhalványult a vihar emléke. Nem sokára gyermekek kacagása hangzott az utakon, és vidám hangjukra az utolsó emlékfoszlányok is felrebbentek az égbe és tovatűntek.

Andreai testvért is ez a hang ébresztette fel álmából. Egy darabig csak feküdt az ágyban hallgatta a kinti hangokat, nézte a templom tornyát, ami a barátságos reggeli fényben jóval hívogatóbbnak tetszett, mint a villámok kísérteties világánál. Hirtelen kényelmetlennek érezte az ágyat, így nyomban fel is kelt, és szinte futva igyekezett a reggeli jókedv részese lenni. A házban nem volt senki egy álmos macskán kívül, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a vidám hangulat. Mivel nem volt mit tennie bent, kiment az udvarra. Élvezte a reggeli lármát, az álom utolsó cseppje is kiment a szeméből.

Kisvártatva észrevette a papot, aki egy másik férfival, sétált a ház felé. Gondolta, az lesz a legjobb, ha ott marad ahol van, nem hamarkodja el a bemutatkozást. A szeme sarkából figyelte a közeledőket. Az érkező nagyon magas cingár ember volt enyhén szétálló fülekkel, és széles állal. Volt valami a megjelenésében ami Andreait a tehenekre emlékeztette. Talán a jámbor tekintete, és az enyhén lefelé görbülő szája lehet az oka, gondolta. Hosszú, méteres lépésekkel jött, így a kissé tömzsi Tudor atyának majdnem rohannia kellett, hogy ne maradjon el mellőle. Ahogy megérkeztek, a pocakjára téve a kezét fújt egy nagyot, majd Andreai fele fordulva bemutatta a jövevényt.

- Ő itt Ion Elescu, a ...-ban tanít teológiát – mondta tiszteletteljes pillantást vetve az égimeszelő emberre.

- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ifjúurat tanítom teológiára, így volt szíves meghívni engem a birtokára – vette át a szót a tanár. Mély, reszelős hangja volt, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha egy kisgyereknek magyarázna.

- Andreai Rosef – mutatkozott be a szerzetes tartózkodóan. Ellenszenvesnek találta a tanítót.

Tudor atya vidáman hunyorított.

- Amennyiben készen állnak, indulhatnánk. A gazda mindjárt itt lesz.

Alighogy kimondta feltűnt a egy szekér a házak között, rajta egy pipázó emberrel, aki egykedvű arccal hajtotta a lovait. Amint odaért a pipát kivette a szájából, és egy hosszú krákogás után megszólalt

- Dobják fel a cókmókjukat, osztán jöjjenek kendek is. Hóóó nye!! - rántotta meg a gyeplőt.

Andreai önkéntelenül is elmosolyodott. Tetszett neki, ahogy a gazda beszélt, noha minden szavát nem értette. De leginkább a tanító megrökönyödött arca ingerelte mosolyra.

- Mit mond? - fordult az atyához, aki elnéző mosollyal intett a kocsisnak. - Biztonságos vele utazni? Ha jól hallom, magyar.

- Magyar bizony – felelte a gazda aki megértette az az aggályokat – Tehát tessék csak nyugodtan utazni, nem tűnik el semmije az úrnak. Csillag nyee!! - fordult újra a lovához. Szemlátomást értelmesebbnek tartotta a vele való társalgást.

- Induljunk - fojtotta el nevetését Tudor atya.

Csendesen zötykölődtek a szekéren. A teológia doktora érezte, hogy gúnyt űztek belőle, ezért sértődötten elfordult, és a tájat szemlélte. Az atya kijelentette, hogy éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, úgyhogy ha nem okoz gondot, most fog. Nemsokára a zörgés mellé váratlan horkanások is vegyültek. Andreai csendesen figyelte a tájat, néha kérdezett ezt-azt a gazdától, kinek kezdeti medvetermészete lassan felengedett, és az út végére már elővette a kulacsát is a táskájából egy fél cipó, és egy rúd kolbász kíséretében. Elescu még mindig sértődött hallgatásba burkolózott, Tudor atya meg kitartóan horkolt tovább, így ketten ettek. Közben megtudta, hogy a gazda neve Szekeres Imre, és van három gyereke. A legnagyobb kiment Magyarországra, a kisebbek meg otthon vannak, és „el se eresztem őket idegenbe, amíg van magyar itt”. Andreai ezt békén hagyta. Jobb nem bolygatni a múltat, gondolta, és a továbbiakban gondosan kerülte ezt a témát.

Késő délutánra ékeztek meg a faluba. A gazda kitette őket a falu szélén, aztán továbbment Szeben fele. Ők csendesen ballagtak egymás után. Egyedül a pap ismerte a járást, így most neki megfelelő kényelmes tempót diktált a társainak. Vendéglátójuk már várta őket. Javakorabeli úr volt, szája mindig nevetésre állt. Furcsa ellentétet képezett a tanító komor méltóságával. A házban terített asztal várta őket. Andreai, aki evett az úton, nem volt éhes, így pár falat után a társaságot kezdte figyelni. A vendéglátójuk nem cáfolt rá az első benyomásra. Szinte percenként felharsant egészséges nevetése, ám nem feledkezett meg az ételről sem, már-már ijesztő gyorsasággal tüntette el az ennivalót. Vajon hogy férhet ebbe a cingár emberbe ennyi étel, tűnődött Andreai, és mint kiderült, nem ő volt egyedül, aki ezen gondolkodott.

- Jó gyomra lehet – dünnyögte mellette a tanító, fél szemmel a falatozó papot figyelve

Andreai örömmel ragadta meg az alkalmat a kibékülésre. Természete mélyen ellenezte az ellenségeskedést, és különben is, olyan jámbor szemei vannak, hogy nem lehet olyan gőgös.

- Enyhén furcsa, hogy milyen nagy étvággyal esznek – fordult asztaltársa felé halványan irónikus mosollyal – pedig a falánkság is bűn.

- Gyarló emberek vagyunk – nézett rá komolyan Ion – csak törekszünk a tökéletesség fele, el nem érhetjük soha.

- De hihetünk benne – fordította Andreai is komolyra a szót – és míg hitünk van, addig a gonosz hozzánk nem férhet.

- Nocsak – találkozásuk óta szemében először csillant a tisztelet szikrája – mégiscsak tanult ember ön.

Andreai úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a szavak mögött rejlő sértést. Szemlátomást a tanító se volt tisztában azzal, hogy sértő szavakat használt.

- Ejnye, nem való este a gyomornak az ilyen beszéd – szólt közbe a házigazda. - Amúgy meg, amint arra kedves hittestvérem rávilágított – fordult Tudor atya fele, aki mosolyogva nézte a poharát, mintha nem bírna el ekkora megtiszteltetést, hogy az ő szavát idézzék – fölösleges használni a megnevezéseket, ha magunk között vagyunk. Úgyis tudjuk, hogy minden embert egy megnevezés illet: Isten gyermeke. Azon túlmenően nincs szűkségünk másra. Szólítsatok csak Mihailnak engem.

- De csak magunk között – tette hozzá Elescu. - Nem lenne szerencsés, ha a templomban a hívek 'Mihail, könyörögj érettünk' -et mondanának.

Az élénk nevetés őt lepte meg a legjobban. Hiszen ő komolyan gondolta....nem kellene aláásni az egyház tekintélyét az ilyen közösködő megszólításokkal. Rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy nem sértődik meg. A továbbiakban az este élénk beszélgetéssel telt, mígnem Tudor atya belefáradva az eszmecserébe kijelentette, hogy holnap is van nap, méghozzá elég fárasztó, tehát nyugovóra kell térni. Andreai ez alkalommal a konyhában aludt. Szokás szerint az ágy(vagy ahogy arrafelé hívták: sezlon) támlájára könyökölve imádkozott, azonban megint elvonta a figyelmét valami. Az ágy támlája díszesen ki volt faragva, virágok tekergőztek rajta egymásba fonódva. Ami megragadta a figyelmét, az egy rózsabimbó volt, ami furcsán kitűnt a virágok közül. Pedig nagyobb sem volt, fontos helyet sem kapott, mégis a tekintet nem tud átsiklani rajta, szinte horogként akad bele. Az a tény is furcsa, hogy bimbóként az egyetlen volt a faragásban, ezért nem szokványos népi motívum. Andreai el is határozta, hogy másnap megkérdi a papot.