III.
Tudor atya később úgy emlékezett vissza arra a ködös kora-őszi napra, amelynek hajnalán elindultak, mint tanulságtételre a hite mellett. Már az indulás sem volt felhőtlen számára. A hajnali nyirkosság szinte azonnal az ízületeibe hatolt, amelyek csikorgó fájdalommal tiltakoztak a szokatlan megerőltetés ellen.
Alig hagyták el a falu határát, mikor megemlítette, hogy akár pihenhetnének is egy kicsit. Elescu, aki olyan méltóságteljesen vonult ki a faluból, mintha az emberek csak őt figyelnék(pedig az a pár ember, akivel összetalálkoztak szinte kizárólag a vendéglátójuknak kívánt szerencsés utat) kicsit meglepődve nézett rá. Tőle nem számíthatott támogatásra. Andreai elől haladt, és halvány mosollyal hallgatta Mihail anekdotáit, amikből a pap – úgy tűnt – kifogyhatatlan volt. Ők nem hallották panaszát. Így hát összeszorított fogakkal tovább lépkedett abban a biztos tudatban, hogy a következő lépésnél összeesik. Szerencséjére mielőtt ez bekövetkezett volna megálltak egy rövid pihenőre. Tudor atya inkább lerogyott, mint leült egy útszéli kőre, és gőzmozdonyszerű fújtatással szedte a levegőt.
Elescu megragadva az alkalmat, felvilágosította társait a helyről, ahova mennek. Így megtudták, hogy egy bizonyos Vladuc nevű ember birtokára tartanak, aki a régi jogok szerint bojár lehetne. Legalábbis a vagyona megvan hozzá. Eléggé különc ember hírében áll, és a fia örökölte ezt a tulajdonságát. Arra a kérdésre, hogy miért különc, egy 'majd meglátjátok' -kal kellett beérniük.
A fia, Gheorghe, igen eszes tanuló, csak hát hirtelen indulatú. Vigyázni kell vele, mert első dühében talán megbotoztatja az embert.
- Majd csak kijövünk vele valahogy – rántotta meg a vállát Andreai. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy egy elkényeztetett ficsúrtól tartson.
- De miért él ilyen isten háta mögötti helyen? - kérdezte Tudor atya, miután nagy kínnal feltápászkodott.
- Nem itt él, ez csak amolyan nyári lak. Vadászkastély. Nem tudom, milyen társaság lesz ott – vakarta az orrát Elescu – de gyanítom, hogy a régi arisztokráciából pár nevezetes alak.
- Arisztokraták? - kapta fel a fejét Mihail. - remélem nem túl sok ott a kék harisnya. Nem bírnám a fennhéjázásukat.
- Emiatt ne aggódj – vigyorodott el a tanító. - De most már menjünk – mondta, azzal már indult is, ügyet sem vetve Tudor atya tiltakozó morgására.
Ahogy a hegyek közé értek, Tudor atya fáradsága szűnni kezdett. Ámulva forgatta a fejét, azt kívánta, bárcsak tíz szeme lenne, hogy mindent lásson. Égbe nyúló csúcsok, árnyékukban szelíd völgyekkel, hatalmas szikla szorosok, melyeket szédítő fennsík követett. Eddigi életét sík vidéken töltötte, a hegyeket csak messziről látta. Nem is tudott többet róluk, mint hogy a nagyszülei valahol ott éltek. A szülei azonban, mint mondták, megelégelték azt a már-már túl csendes életet, és leköltöztek Kolozsvárra. Ő már ott született, ott is iskolázott. Miután befejezte a tanulmányait kihelyezték. Nem panaszkodott, tudta, hogy így is szerencséje van, hiszen mindenképpen városban akart maradni, és ha nem is Kolozsváron, kapta meg a papi széket, azért elégedett volt.
Most azonban, amint fáradságáról teljesen elfeledkezve bámulta a tájat, hirtelen maga sem értette, hogy miért idegenkedett eddig a vidéktől. De azt már tudta, hogy miért ilyen 'Isten háta mögötti helyen' van a vadászkastélya. Ez nem Isten háta mögött van, pont hogy előtte. Ötlött fel benne, akaratlanul is, azonban gyorsan elhessegette ezt a káromló gondolatot. Azt viszont megállapította, hogy kevés szemnek kedvesebb táj van, mint ez, ha egyáltalán van a világnak olyan zuga, amely méltó az összehasonlításra.
Dél volt, mire odaértek. Bár harangszó nem adta hírül az időt, a hasuk igen. Ha nem itt lennének elviselhetetlen lenne a hőség, azonban itt, mélyen a hegyek között kellemes meleg volt. A vadászkunyhó, ahogy Mihail nevezte, egy gyönyörű, népies stílusban épített vidéki kastély volt. Mintha igyekezett volna szerényen meghúzódni a völgy végén, beleolvadva a természetbe. Azonban ez reménytelen törekvés volt, impozáns bejáratát a völgy bármelyik pontjáról látni lehetett, a teteje jóval a fák fölé magasodott. A völgyben elszórtan házak voltak. Elsőre Andreai tucatnyit számolt össze. A tanító nem győzött csodálkozni ezen a látszólagos összevisszaságon. Egyelőre nem engedett kíváncsiságának, de elhatározta, hogy amint alkalma adódik, megkérdez valakit...Vladuc kell tudja, ő amúgy is telve van a falusi élettel(ebben áll a különcsége).
A kastély előtt színesen kavargó tömeget láttak. Ahogy közelebb értek már a halk zenét, és a fel-felcsattanó nevetést is hallották.
- Milyen ünnep van az évnek ebben a szakában? - tudakolta Ion, miközben mind gyorsabban és gyorsabban lépkedett. Most azonban Tudor atya nem neheztelt. Egy kósza fuvallat sülő hús szagát fújta feléjük, és ez csodaszerként hatott rá. Ha a táj szépsége feledtette vele a fáradságot, ez az illat egyenesen kiűzte belőle.
- Talán végeztek a nyári munkával, vagy egyszerűen Vladuc hívta meg őket – rántotta meg a vállát Mihail.
Hamarosan észrevették őket, legalábbis jelét adták, mert pár ember kivált a mulatozók közül, és elindult feléjük. Közel érve tiszteletteljesen kalapot emeltek, és illő köszönés után az asztalhoz vezették őket. Előbb egyenek, majd utána ráérnek beszélni. A gazda kilovagolt, estére várják csak, bár, ha valami vadat fog hajtani, könnyen lehet, hogy csak másnapra kerül elő.
Miközben ettek, Andreai csendesen szemlélte a táncolókat. Vidáman járták, és olyan hévvel, hogy ha egy darabig pislogás nélkül nézte őket a körvonalaik lassan összemosódtak, és olyan érzése lett mintha a színek táncolnának egybefonódva. Igazán bódító az ilyen tánc, annak is legalább akkora élvezet aki nézi, mint aki járja. Ahogy nézte őket egy alak villant ki a tömegből. Korábban is megakadt a szeme rajta, de nem törődött sokat vele. Most, hogy hosszabb ideig nem volt takarásban, már tudta, hogy miért felejtette rajta a tekintetét. Minden mozdulatából áradt a báj, szinte nem is táncolt, hanem röpködött a többi vigadó között. Andreai megbabonázva nézte a lányt(hiszen nem lehet több tizenhét évesnél). Nem tudta pontosan, hogy mit is érez. A testi vágyakat kiűzte magából, bár a szépet megcsodálta addig is. Ez most azonban más volt. Nem, nem szerelem, nem is testi vonzódás. Pár másodperc múlva tudatosult csak benne, hogy a lány is rá-rápillant a tánc közben. Most már kereste a tekintetét, azonban a lány eltűnt a forgatagban. Egészen tanácstalanul nyúlt a pohara után. Hogy eloszlassa a rossz érzéseit beszélgetni kezdett a mellette üllővel. Tőle aztán megtudta, hogy az uraság gyakran rendez ilyen mulatságokat, meg hogy régebb ez az egész föld, 'meg a hegyeken túl is' az övé volt, és 'bizony még gyerekkoromban hallottam, hogy az öregek emlegették a régi jó világot'. A völgyben most nagyjából ötven ember él, mindet az úr foglalkoztatja.
- Rengeteg a tennivaló a ház körül, meg mostanában egyre több a vadorzó is, azokat is mink fogdossuk össze - magyarázta, miközben bort töltött mindkettőjüknek.
Andreai szórakozottan hallgatta, és szándéka ellenére többször kutatóan nézett végig a táncolókon, de a különös lányt többet nem látta.
Késő délután ért véget a vigadalom. Serény kezek eltüntették minden nyomát, csak a friss hamu maradt meg, és az a lusta elégedettség, ami a jóllakott embert jellemzi. Egy fintorgó ember (valami belső szolga lehetett, akit az úr magával hozott) bevezette őket az épület jobb szárnyába, ahol a szobáik voltak. Ugyan Elescu morgott magában, hogy igazán nem kellene őket a cselédséggel összekeverni, de aztán ő is elvonult a szobájába. Andreai a szobában a tűz pattogását, és kellemes illatot érzett. Ahogy leült az ágy szélére, elálmosodott. Mivel még nem akart aludni, ezért kipakolta kevéske csomagját, és kiment a szobából. Ahogy kiért a kastélyból összetalálkozott a tanítóval aki tűnődve nézte az istállókat.
- Hogy tetszik a szoba? - kérdezte. Hangjából érződött, hogy még mindig meg van sértődve, amiért afféle tudatlan emberekkel 'zárták össze'. Valójában szó sem volt összezárásról, mind a négyen külön szobát kaptak, nem fényűzőt, az igaz, de panaszuk nem lehetett.
- Nem vagyok én efféle kényelemhez szokva – hárította el a leendő panaszokat Andreai. Elescu hümmögött és kisvártatva megszólalt. Mivel Andreait nyilvánvalóan nem érdekelte a problémája, ezért maga elé bámulva morgott, mintha magához beszélne.
- A szobákkal semmi baj, de azért mégiscsak...mi nem itt dolgozunk. Nem vagyunk a cselédjei. Meg aztán ez a szárny olyan üres. Szinte minden cseléd házat épített magának a völgyben egyedül a kertész lakik a kastélyban, a szakácsnő, és pár fiatal, akik csak arra a pár hétre költöztek be, amíg a vendégség tart – Andreai az utolsó szavaknál tanúsított némi érdeklődést
- Akikkel most találkoztunk, azok mind a ház cselédjei?
- Nagyjából – bólintott Elescu. - Vagy a ház cselédje, vagy állami megbízott, de valamennyien itt laknak ebben a völgyben. Igazán nem tudom, hogy lehet itt egy életet leélni
- Nem olyan rossz itt – mosolyodott el a szerzetes, azzal visszament a szobájába.
Mihail atya elhatározta, hogy a nap hátralevő részét egy itteni ismerősével fogja tölteni. Ez az ember történetesen az istállómester volt, így kénytelen volt ő is bemenni az istállóba, igaz csak rövid időre. Az ismerősnek feltűnt az idegenkedése, rá is kérdezett a gondjára.
- Tudod, én minden patástól idegenkedek – vallotta be Mihail. - Gyerekkoromban az apámnak voltak lovai. Aznap, mikor elindultam a pappá válás útján, az egyik úgy felrúgott, hogy a karom törött. És a továbbiakban is, ott akadályozták utamat, ahol tudták. Hogy csak egyet mondjak,a kántor szamara megharapott. Én azt gondolom, hogy az ördög teremtményei a lovak...
- Lehet, hogy nem szeretik a szagodat – vont vállat vigyorogva az istállómester – néhány ló nagyon irtózik a pálinkának a szagától...ha megérzik rajtam, máris prüszkölnek, ha nem ismernének, gondolom rúgnának is.
- Nem képzeled, hogy annyit iszok! - kapta fel a fejét Mihail, de amint elkapta a másik vigyorát, elnevette magát. - Nagy kópé vagy te Chiruţ, de megállj csak, ezt még visszakapod
- Nem lesz már nagyon alkalmad visszaadni. Jövőben már nem itt fogok élni
- Hát hova mennél?
- A lovak után...viszik el őket...valahol Temesvár mellett leszek
- Aztán miért?
- Hát te még nem tudod? - nézett rá meglepődve Chiruţ. - A birtok el van adva. Jövő tavaszra ki kell takarodjunk innen
- Kinek adta el?
- Kinek...az államnak, annak. Hogy miért ne kérdezd, mi se kérdeztük. Láttuk rajta, hogy nem szívesen tette. Aztán most mi is megyünk, mivel az új gazdának nem kellenek cselédek.
Ahogy mondta, Chiruţ ki is köpött, ezzel summázva a véleményét. Mihail elkomorodva hallgatta barátja szavait. Mint egyházi ember szentül megfogadta, hogy nem politizál, nem is törődik a politikával. Arról már nem tehetett, hogy a politika törődik vele. Ígyhát tovább faggatta Chiruţ-ot a dolgok hogylétéről.
- Panaszra okunk nincs, Vladuc úr megtesz mindent értünk most is. Annyi jut ránk, hogy tudunk venni egy rendes gazdaságot valahol. Persze olyan gyöngyélet nem lesz, mint eddig. Igazán a fiataloknak lesznek gondjaik. Egyre-másra hozzák a törvényeket, aztán valamit kell tenni nekik is.
- A lányod hogy van? - próbálta terelni valami vidámabb téma fele Chiruţ gondolatait.
- Ugyanúgy, köszönöm – mosolyodott el Chiruţ – még mindig előbb jár a szája, mint az esze. Fiatalság: bolondság.
- Nem örül, hogy itt hagyjátok a helyet, gondolom.
- Hát nem, de majd megszokja a gondolatot. Most azonban minden alkalmat megragad, hogy rábeszélje az urat, hogy maradhassunk itt. Naiv kis teremtés. Hiszen, ha azzal el lehetne érni bármit, már mi megtettük volna, azonban ő nem érti, hogy nem lehet. Persze Vladuc úr is csak bátorítja a hallgatásával. Néha, mikor hallom őket az az érzésem, hogy egy apa beszél a lányával. Nagyon szemtelen tud lenni.
- Összevesztetek? - ráncolta a homlokát Mihail
-Ó, nem, azért azt nem mondanám. Csak próbáltam megértetni vele, hogy hiába mesterkedik, azonban abba a makacs fejébe nehéz bármit is beletömni.
Mihail mosolyogva bólintott. Ilyenkor kicsit mindig irigykedett Chiruţ-ra, amiért ilyen gondjai vannak. Neki nem volt gyereke, így minden gyerekekről szóló történetet egy kis vágyakozással hallgatott. Barátja ráadásul szintén olyan papként kezdte, mint ő. Együtt indultak neki a világnak Istenről tanulni, csak Chiruţ-ot Isten szolgájának a lovai letérítették az útról. A püspök fogatával törődött már az első perctől fogva, nem a püspökkel. A falujában, ahova kihelyezték, nemegyszer késett el a miséről a lovai miatt. Hamarosan ő is belátta, hogy ez így nem jó sem neki, sem a híveknek. Kilépett az egyházi szolgálatból, és elszegődött Vladuc birtokára. Itt nősült meg, egy özvegy asszonyt vett el, felvállalva vele az akkor még csak hét éves kislány apaságát is. Az asszony azonban pár év múlva meghalt, így Chiruţ egyedül maradt a nevelt lányával.
Szürkületre mindannyian a kastélyban voltak. Mihail akkor érkezett, mikor Tudor atya éppen a vacsora felől tudakolózott a szakácsnénál. Az idős asszony a vállát megvonva válaszolta, hogy az uraságtól függ. Ha nem érkezik meg, akkor nyolckor, ha megjön, akkor majd ő megmondja, hogy mikor terítsenek. Elescu, aki az ablaknál álldogált, hátraszólt a válla felett.
- Alighanem most jön. Pár lovast látok közeledni.
- Lovast? - nézett rá megdöbbenve Mihail. Számára a lovas egyenlő volt a katonával. De hamar észbe kapott, és, hogy zavarát leplezze, odasétált Elescu mellé az ablakhoz – igen, csakugyan lovasok. Ha jól látom, lőttek is valamit. Minden esetre a vacsora miatt ne aggódj – mondta vigyorogva Tudornak.
Pár perc múlva nyílt az ajtó, és berobogott rajta egy atlétatermetű ember. Kinyújtotta hatalmas kezét, olyanformán, mint aki elejét akarja venni minden fölösleges beszédnek.
-Üdvözlöm önöket szerény otthonomban – szólt. Hangját hallva Tudor atya megállapította, hogy a látszat nem mindig csal. Andreaival ellentétben ennek a hatalmas embernek a hangja teljesen összhangban van a testével.
-Tényleg, hol van Andreai testvér? - folytatta a gondolatait hangosan. Ahogy belegondolt, nem is igazán látta mióta megérkeztek. - engedelmével megyek és szólítom őt – fordult Vladuchoz
-Menjen csak atyám – dörmögte Vladuc.
Tudor atya gyorsan végigsietett a folyosón, és benyitott a szerzetes szobájába. Nem volt benn senki. A szoba az övéhez hasonlóan volt berendezve. Ágy, a szoba sarkában asztal, rajta pár könyv, és pappír, nyilván Andreai csomagjából. Az ággyal szemben volt az ablak. Az ablakot széleinél vörös függöny lógott. Kicsit megfakult már, de látszott rajta, hogy drága áru lehetett, valamikor talán az úr hálószobáját díszítette. A kályhában tűz ropogott,a szoba tele volt az égő fahasábok édeskés illatával. Mivel a szerzetest nem találta ott, kissé tanácstalanul ment vissza. Nem tudta elképzelni, hogy hova tűnt a szerzetes. A többiek már belemelegedtek a beszélgetésbe. Andreai is ott volt, mint mondta, látta, hogy érkezik valaki, és indult is, hogy felkeresse a többieket. Tudor atyával bizonyára elkerülték egymást.
-Bizonyára el – ismételte meg Tudor atya enyhe gyanakvással a hangjában. Megint volt valami démoni Andreai arcában, azonban ezt úgy tűnik, csak ő vette észre. - ez a...ház nagyon is alkalmas arra, hogy benne elkerüljék egymást az emberek – érezte a szavai mögött rejlő célzást, és ez mérhetetlen zavarba hozta, mivel nem tudta, hogy mire is utal. Zavarából Vladuc rántotta ki, aki eget rengető hahotázásba kezdett. Kacagása elvonta Andreai figyelmét, aki összehúzott szemmel nézte Tudor atyát, és bizonyára rá is kérdez, ha Vladuc nem menti fel a helyzetet.
-Hát azért nem olyan nagy ez a ház – mondta végül az úr elfojtva nevetését – de most már menjünk enni. Fenemód éhes lettem a nagy futkosásba. Mielőtt elfelejteném – tette hozzá - holnap délben egy misét várnak az emberek önöktől atyáim. Gyónni is fognak sokan, úgyhogy készüljenek fel, mert van olyan itt, aki ebben az évben még nem gyónt. Ezeknek a hegyi népeknek nagyon időt álló a memóriájuk...
