IV.
A szentmise a völgyben élők hiánytalan részvételével folyt le. A főpapi tisztséget Tudor atya vállalta, de a prédikációt Mihail mondta. Andreai a háttérbe húzódva a kellékes szerepét töltötte be. Csupán azért volt ő is a papokkal együtt, mert Mihail szerint jobb, ha látják, hogy mind egy helyen vannak, meg Andreai 'amúgy is olyan példaértékű figura'. Ígyhát némán állt a papok mögött, szemével a tömeget pásztázva. Elescu, aki a közemberektől tisztes távolságot tartva hallgatta a misét meg is jegyezte magában, hogy olyan, mint egy gyanakvó csendbiztos, ahogy összehúzott szemmel a tömeget szemlélte.
A mise végén az oltár elé járultak a hívek. Most Andreai is szerepet kapott (Elescu úgy látta, hogy azért, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy elhúzódik a tömegtől). Az apró darabokra vágott kenyeret adta az emberek szájába (akkoriban még nem a szentostyát áldották meg kenyér címén, és avatták Krisztus testévé, hanem a kenyeret. Néhány helyen a görög katolikusoknál ma is azzal áldoztatnak).
A mise végével a gyónni vágyók elkülönültek a többiektől. Egészen pontosan a helybéliek elkülönültek Elescutól. Vladuc elhajtatott a vendégek fogadására, Tudor atya meg első kézből tapasztalta meg a 'hegyi népek' jó memóriáját. Az első gyónni vágyóval majdnem félórát töltött el. Nem azért, mert sok bűne volt az illetőnek, hanem mert kötelességének tartotta azt, hogy Tudor atyát felvilágosítsa minden bűnének indítékáról, körülményeiről. Sóhajtva engedte útjára ráparancsolva, hogy tartson bűnbánati napot. Mihail pap Chiruţ-ot gyóntatta. Bár a gyónás inkább baráti beszélgetésre hasonlított, olyannyira, hogy a végén mindketten elfeledkeztek a bűnbánó vezeklésről.
Andreai pár embert feloldozott, majd fejfájásra hivatkozva bement a kastélyba. Valóban zúgott kissé a feje, mert tegnap éjszaka alig aludt valamit. Zavaros gondolatok között hánykolódott, és az imádkozás sem segített rajta. Ugyanakkor nem a fejfájás volt az oka a távozásának, hanem pár sor egy gyűrt pappíron. Tegnap, miután a tanítóval pár szót váltott, és visszament a szobájába, az ágyán egy pappírfecnit talált. Felvéve észrevette, hogy pár sort írt valaki rá, nagy, gyerekes betűkkel. Az egyik cseléd írt neki. Másnapra találkát kért, mert valamit szeretne mondani. Andreái bosszankodva összegyűrte a pappírdarabot, és a sarokba hajította. Volt már része elégszer ilyen ízléstelen tréfákban, nem kívánt egy újabba belekerülni. Ezek a vászoncselédek azt hiszik, hogy mindenből tréfát lehet csinálni, füstölgött. Hát nem, most felmegyek, és számon kérem tőlük ezt a viselkedést, határozta el, és indult is nyomban. Tudta, hogy a szobája felett van a cselédek szállása. Tehát határozott léptekkel felment a lépcsőn, hogy rendet rakjon. Pár ajtó félig nyitva volt, Andreai elhaladtában mindegyikbe bepillantott, hátha talál odabenn egy viháncoló csoportot, aztán majd a fejükre olvassa szemtelenségüket. Az egyik szobánál elakadt. Nem volt bent senki, de egy ünnepi ruha volt az ágy sarkánál álló székre terítve. Egy ruha, amelyet már látott. Az a különös lány viselte, aki olyan lebegve táncolt, és olyan furcsa volt a tekintete. Talán ő írta a levelet. Zavartan megtorpant. És ha ő írta, kérdezte magától, ez csak annyit jelent, hogy ő sem különb a többieknél.
Most már egészen meg volt zavarodva.
Miért feltételezem, hogy különb másnál?...Mert tud táncolni? Nem, semmiben sem tér el más tanulatlan emberektől. Ő is a sötétben tapogatózik. Míg ezen gondolkodott, lassan megfordult, és elindult visszafele. Egyik ablaknál megállt, és kinézett az udvarra. Éppen egy lovas érkezett. Valószínűleg, az itteni úr lesz az. Lemegy ő is a dohányzóba, bizonyára ott vannak a többiek. Erre az ostobaságra meg nem is gondol többet.
Azonban egész éjszaka nem ment ki a fejéből a lány. Vágyai, hogy láthassa újult erővel támadtak fel, és ha pár pillanatra elaludt a legszörnyűbb rémálmok gyötörték. Hol a lányt látta, amint vad táncban jár a tűz körül, kezét hívogatóan kinyújtva felé, hol önmagát, amint véres kézzel rohan valahova...és ilyenkor valami pusztító boldogságot érzett. Megvan, a rózsám megvan, lihegte boldogan az álmában. Ezután felriadt. Első érzése a döbbenet volt. Ezt azonban nem az álma miatt érezte, hanem az álmából maradt meg. Kisvártatva újra elaludt, hogy ismét végigélje az álmot, és verejtékesen, könnyel a szemében riadjon. Hajnalra elhatározta, hogy véget vet ennek, holnap elmegy a találkára, és szembenéz ezzel a kínzó érzéssel. Érezte, tudta, hogy ostobaságot akar tenni, de a józansága felmondta a szolgálatot, véget akart vetni ennek a lidérces álomnak.
Miközben a kastély fele ballagott, fél szemmel az út menti rózsabokrokat nézte. A kastélykert tele volt velük, látszólag minden logika nélkül voltak ültetve az amúgy rendezett kertbe. A levél szerint itt kell találkozzon Vele. Ne lelkesedj, intette magát, hiszen az egész egy ostoba móka, amit te nagyon a szívedre vettél. Nem ő írta, és aki írta most talán valahol megbújva figyeli, hogy te hogy kajtatsz egy szoknya után. Már kezdett mérgelődni a saját ostobaságán, amikor halk szót hallott.
- Ide, atyám – a hang lágy volt és félénk. Andreai rögtön tudta, hogy Ő az. Teljes nyugalommal fordult meg, és szembetalálta magát a lánnyal. Hogy honnan került oda, azt nem tudta, mintha a semmiből tűnt volna elő. Mikor a szemébe nézett, nyomát sem találta annak a furcsa tekintetnek ami úgy megbabonázta elsőre. Egy csinos, félénk lány állt előtte, aki félős tisztelettel nézett rá, arcát a szégyen pírja pirosította, mikor újra megszólalt
- Sajnálom, hogy így önre török, de szeretnék elmondani valamit? - az ártatlan pillantás Andreai maradék rossz érzését is eloszlatta. Hiszen ez egy gyermek, gondolta, és rámosolygott.
- Mondjad hát, gyermekem.
- Gy-gyónni szeretnék – mondta, miközben arca lángvörösre gyulladt. Andreai majdnem felnevetett. Nem csak a lány együgyű naivságán, hanem saját ostobaságán is. És ő egy éjszakát töltött az ördöggel...egy gyónás miatt.
- Hiszen én gyóntattam gyermekem, miért nem jöttél te is a többiekkel?
- Féltem, hogy meghallanak.
- Ugyan, ki hallana meg – nézett rá Andreai. Azt csak magában tette hozzá, hogy ugyan ki lenne annyira kíváncsi a bűneidre.
- Gyónhatok most? - kérdezte a lány egy szuszra. Tekintetét nem merte a szerzetesre emelni, kitartóan nézte a lábait.
- Ha akarsz, igen, de én nem kötelezlek rá – felelte Andreai. Hiába is mondaná neki, hogy a gyónásra lelkileg is fel kell készülni, valószínűleg nem értené, mint ahogy nem érti senki sem az itt élők közül.
- Ó, én szeretnék atyám – válaszolt a lány megkönnyebbült mosollyal. Egész enyhe tájszólással beszélte a nyelvet, ami furcsa volt Andreainak, hiszen itt mindenki erős népies jelleggel beszélt...kivéve Mihailnak azt a régi barátját. Hogy is hívják? Chiruţ. Ő volt az aki köszöntötte őket, mikor megérkeztek.
- Nem vagy te véletlenül Chiruţ lánya? - kérdezte a lánytól, mire az döbbenten kapta fel a fejét.
- Nagyon sokat tud – suttogta csodálattal a szemében. - Róla akarok beszélni...akarom mondani gyónni.
Andreainak tetszett a mindent tudó szerepe, párszor már el is játszotta, hogy teljes őszinteségre bírja az embereket. Úgy sejtette ez még őseitől származik, akik szerettek a köznép előtt félisteni szerepben villogni. Legalábbis Andreai így képzelte.
- Hallgattalak gyermekem – mondta mosolyogva. Ugyan milyen bűn terheli a lelkét ennek az együgyű teremtésnek?
- Az apám...tudja nem az igazi apám csak ő nevel– fogott bele sután a lány. - Mindent megtesz értem, én mégis bántottam – szégyenkezve elhallgatott, talán szemrehányást várt, vagy feddő szavakat, de Andreai nem szólt, csak figyelmesen hallgatta. A néma bíztatástól felbátorodva folytatta
-Szegénynek amúgy is elég nehéz, most hogy el kell költözzünk, és engem Kolozsvárra akar küldeni szolgálónak, amíg rendbe jönnek a...dolgai. Én meg kiabáltam vele, hogy ne küldjön sehova, mert segíteni akarok neki. Mondta, hogy majd Vladuc gazda segít neki, mire én, azt mondtam, hogy Vladuc csak kihasználja őt, és máshol jobban is élhetnénk - ismét elhallgatott, és mély levegőt vett. Szeme az emlékektől átnedvesedett. Andreai hagyta, nyerje vissza a hangját. Hamarosan folytatta.
- Tudom, hogy nem igaz, amit mondtam, hiszen Vladuc gazdánál jobbat el sem lehetne képzelni, nekünk mindig segít, úgy élünk itt, mint a paradicsomban. De csak akkor jöttem rá, hogy milyen szörnyű dolgot mondtam, mikor megütött
- Megütötte? - ismételte Andreai. Nem értette, hogy lehet egy ilyen ártatlan teremtést megütni. Hiszen olyan tiszta most is szegény, mintha templomos ünnepen lenne, nem pedig egy kertben, kezében a nyesőollóval.
- Igen. Hiszen jól is tette, ha nem teszi, én csapom meg magam. Azóta nem is merek az úr szeme elé kerülni...hátha apám elmondta neki, hogy milyen vagyok? - fejezte be hüppögve.
- Gyermekem, bűnöd nem olyan súlyos, mint hiszed – felelte Andreai, magában hozzátéve, hogy ezt inkább Chiruţnak kellett volna meggyónnia, nem a lányának. - Amit tettél azt a szereteted ösztönözte, és amit szeretetből tesznek, az nem súlyos bűn. Éppen elég büntetés volt neked, hogy emiatt emésztetted magad...
- Igazán?! – vágott közbe a lány felcsillanó szemmel. Tekintete zavarba hozta Andreait. Megint volt valami furcsa a lány szemében. Mintha titkos tűz lobogna benne. Mikor így néz idősebbnek is tűnik – Elnézést, mondja tovább – mondta, elpirulva. A szerzetes csak bólintott, és egy torokköszörüléssel folytatta
- Minden esetre bánj óvatosabban a szavakkal...mi is a neved, lányom? - kérdezte gondosan kerülve a zavarba hozó szempárt
- Hát azt nem derítette ki? – kérdezte nevetve a lány.
- Ne...nem képzeled, hogy nyomozok utánad!? – háborgott Andreai tetten értek hirtelen felháborodásával.
- Nem, nem képzelem – válaszolta gyorsan...szeme ismét megnedvesedett.
- Ne sírj, hát – dörmögte Andreai. Miért kell így nekitámadnia szegénynek. Hiszen nincs tisztában szavai értelmével...hogyan is lenne, hiszen nem tudott az álmáról. Ő meg kiabál vele. Vigasztalóan a vállára tette a kezét. A lány két kézzel ragadta meg, és megcsókolta. Elvörösödve rántotta vissza
- Nem vagyok én püspök, te lány – mérgelődött, de ismét megbánta szavait, mert a lány szája lefele görbült – no, nem kell ennyire... - elhallgatott, és várakozva nézett a lányra, aki a szaporán lélegezve igyekezett úrrá lenni felindulásán.
- Hiszen nem is ön ríkat meg – mondta el-elcsukló hangon – hanem az, hogy annyi mindent nem tudok, és mindig valami tiszteletlenséget követek el. Ezért lenne rossz nekem a városban. Csúfot űznének belőlem.
Tehát ez a probléma, világosodott meg Andreai, a női hiúság úgy látszik nem függ a környezettől, minden nőhöz tartozik. Nem akar a városba menni, mert fél, hogy kinevetik. Pedig muszáj lesz oda menjen, hiszen ez a bírtok gazdát fog cserélni, aztán nem biztos, hogy az apja el tudja őt jól tartani.
- Hát kérj meg valakit, hogy okítson ki – vetette fel, csak, hogy mondjon valamit.
- Ugyan kit?...apámnak rengeteg a dolga, az úrnak szintúgy, az úrfit pedig nem merem megszólítani...félek, hogy mit szól.
- Neheztelni nem fog rád, úgy hiszem – mondta Andreai, ugyanakkor meg is borzongott. Ki tudja milyen az az úrfi...talán egy szoknyapecér, aki ki tudja mit művelne vele...
- Atyám, meddig marad itt? - szakította meg gondolatait a lány
- Magam sem tudom gyermekem...egy, két hétig biztos.
- Taníthatna maga engem...hiszen maga olyan okos!
Láthatóan nem vette észre Andreai tekintetében a megrökönyödést. Pedig most nem csak a tekintetében tükröződött, hanem minden porcikájában. Hogy ő tanítsa!...mégis hogy gondolja ezt az ostoba ezt! Valószínűleg sehogy, gondolta nagyot fújva, hiszen szegény tényleg nem tud semmit. Aztán, ha kicsit tanítja, abból nem lehet semmi gond...hiszen mi lehetne, mosolygott zavartan. Majd tudatosult benne, hogy a lány is nézi, és bizony furcsát gondolhat róla, ha azt látja hogy itt minden ok nélkül kuncog.
- Gyermekem, nem hiszem, hogy sok mindent meg tudnák neked tanítani... - mondta végül
- Ó, szerintem azt taníthat, amit csak akar – derült fel a lány arca, és időt sem hagyva a válaszra tova lépdelt, látszólag minden figyelmét a virágoknak szentelve. Ismét úgy járt, mint aki a föld felett lebeg. Miután pár lépésre eltávolodott, hirtelen visszafordult. Most már a tegnapi lány volt, tele szenvedéllyel, és örömmel.
- Holnap ugyanitt – hangja a korábbinál egy árnyalatnyival mélyebb volt, tekintete égette Andreait. Miután a lány eltűnt a szeme elől, még sokáig állt ott. A lány csókja tűzként perzselte a kezét.
