V.

Vladuc estére érkezett meg vendégeivel. Valamennyien igen előkelőek voltak, a fogadószoba megtelt vidám fecsegéssel. A szolgák teljes készültségben várták őket, és azzal az alig titkolt vággyal, hogy talán valaki igényt fog tartani a szolgálataikra. Nyílt titok volt, hogy a birtok el van adva, és hogy menesztik a cselédséget. A vendégek azonban nem sok érdeklődést mutattak a ház népe iránt. Pár perc alatt kialakultak a kisebb csoportok, melyek aztán kivesézték a színházi és politikai életet...na meg természetesen a többi hirtelen alakult klikket. Vladuc hol itt, hol ott tűnt fel, vidám, erőteljes hangja kihallatszott az általános zsivajból. Bölcsen nem hívta az egyházi személyeket az első estére, mivel a vendégek feszélyezve éreznék magukat. Majd a vacsorára bejönnek, határozta el. Akkorra érkezik meg a fia is, majd ő elsimítja a kedélyeket.

A várva várt fiu ezekben a pillanatokban a hintón rázkódott. Egyedül hajtotta a lovakat, és nagyon sietett, hogy időben visszaérjen. Nem először marad el így otthonról, az apja még gyanút foghat. Az nem idegesítené, hogy szeretője van, de az hogy egy egyszerű parasztlány csavarta el a fejét, az még önmaga előtt is kicsit szégyellni való dolog volt. Számtalanszor elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak, de az igéző ajkak újra és újra visszacsábították. Most is erős lelkiismeret-furdalással küszködött. Nem csak az apja miatt, hanem a szerelme miatt is. Hiszen milyen könnyű elcsábítani az egyszerű lelkeket. Gazdagság, úri modor, és ő akárki lehet, az egyszerű lányt a fényűzés teljesen elkápráztatja. De hogy ő ilyen csúnyán beleszeressen , ezt nem gondolta. Hiszen Párizsban is voltak kalandjai, de egy sem volt rá nagy hatással mint a mostani, pedig alig egy hónapja tart.

A távolban feltűnt a ház. A társalgó-, és a bejárati ajtó ablakain fény szűrődött ki. Úgy nézett ki távolból, mintha egy óriás tátott szája felé hajtana. Odaérve az egyik ácsorgó szolgára bízta a hintót, ő meg sietve apja elé járult.

-Á, hát itt van a tékozló ifjunk – tárta szét kezét Vladuc

-Megjöttem apám – hajolt meg szertartásosan Gheorghe. Ismerte apja rigolyáit, és már teljesen hozzáidomult ahhoz a régi világot idéző komolysághoz, ami apját burkolta.

-Elnézést a késésért, remélem nem okoztam gondot.

-Ugyan – legyintett nagyvonalúan - éppen most készülünk vacsorához ülni, gyere csatlakozz hozzánk.

A szomszédos terembe vonultak vacsorázni. Gheorghe furcsa érzéssel követte a apját. Úgy érezte magát, mint aki egy színházi előadásba cseppent. Ez a lassú, emelt hangú beszéd, a méltóságteljes viselkedés,a terebélyes ruhák mind a múlt századot idézték fel benne. Mintha egy szigetre cseppent volna, mikor ideért, amely kívül esik a normális időn. Ezek az emberek leragadtak a múlt század végén, és azóta sem voltak hajlandók tudomásul venni az idő múlását.

Ő a századforduló gyermeke volt, ezerkilencszáz telén született. Apja mindig úgy emlékezett a századfordulóra, mint az arany évekre. Mint mondta, akkor volt az emberiség a civilizációja tetőpontján. Azonban a háború mindent megváltoztatott. Gheorgheban eleinte hatalmas hazafiasság égett, sajnálta nagyon, hogy kora miatt nem mehet harcolni, csak az újságokban követheti a háború eseményeit. De tizenhétben minden megváltozott. Lerohanták a monarchiát. Andreai nem értette, hogy mi történik, de látva a diadalmas menetet, amely egy csapásra a Tiszáig hatolt, belenyugodott a történtekbe. De az apja úgy látszik többet tudott, mert minden üzletét felszámolta, és sietve elköltöztette a családját Jászvásárhelyre. Nemsokára ő is megértette. A rosszul felszerelt román csapatok szembe találták magukat az ellenséggel, és menekülniük kellett. Andreai az azt követő zűrzavarban került Párizsba, ahol négy évet töltött, majd az év elején visszatért az apja hívására. Itthon teljesen új világra számított, hiszen a párizsi lapok világrengető változásokról számoltak be mind gazdasági, mind társadalmi téren. Nem akarta látni ezeket a változásokat, hiszen ő a változások előtti időkben volt otthon boldog. Párizs teljesen más világ, ott mindig minden változik, azt megszokta.

Ám mikor hazaért meglepve tapasztalta, hogy semmi sem változott, már ami őt illeti. Ugyanaz a kocsis jött ki eléje, aki gyerekkorában is az apja szolgálatában állt, még a kucsmája is ugyanaz volt. Apja sem változott, sokat. Több lett a ránc a homlokán, és megsűrűsödtek az ősz hajszálai, de hanga még mindig ugyanúgy dübörgött, mint korábban, léptei is megőrizték magabiztosságukat.

Étkezésnél látta, hogy hogy a vendégek gyakran rápillantanak. Mivel egyik klikkbe sem volt ideje elvegyülni, ezért nem volt kitől megkérdezze, mire fel ez az érdeklődés. De Vladuc jól látta a kíváncsiság okát. A fia felnőtt ember lett. Ruhája a legújabb párizsi divatot követte, haját rövidre nyíratta, arcát simára borotváltatta. Remélte, hogy a fia lassan 'kiheveri ezeket a párizsi ostobaságokat', de nem így történt. Megmaradt rajta a világot járt ember bélyege, ami nyílt csodálatra, és rejtett irigységre sarkalta a környezetét. Most is, ahogy beszél a prefektussal...gyorsan hadarva, mintha sajnálná az időt, amit elveszteget a beszéddel.

Ebben a pillanatban lépett be a három egyházfi. Rövid köszönés után leültek az asztal végéhez. Vladuc homlokát ráncolva nézte őket...ugyan ki is hiányzik? A fia tanítója itt van...helyes, a fia oda is megy köszönni neki. A tisztelet még nem veszett ki belőle szerencsére. Ott van aztán Tudor pap, meg az a nagy darab szerzetes is. De hol van a másik pap? Talán nem tudja, hogy meghívták őket? Mindegy, ha nem jön meg, akkor érte küldet, döntötte el, és bort töltött magának.

Eközben Gheorghe sorba bemutatkozott az újonnan érkezetteknek

- Andreai Rosef – biccentett vissza a szerzetes

- Rosef? Az nem a francia rózsából ered? - érdeklődött Gheorghe.

- De...az őseim franciák voltak

- Csakugyan? És mi szél sodorta ebbe az országba őket?

- A francia forradalom – felelte Andreai tartózkodva. Sejtette, hogy mi következik. Hamarosan be is igazolódott a rossz érzése

- A forr...ezek szerint ön nemes! - kiáltott fel Gheorghe ismételten magára vonva a teremben ülők figyelmét.

- Igen, az ősöm valóban nemes volt, aki Leopod Rose álnéven jutott ki az országból, és a továbbiakban is ezt a nevet használta. Ide menekült, és itt ragadt. Legalábbis ezt mesélte az apám...

- Egy igazi régi francia nemes! C'est incredible! - Andreait egyre jobban zavarba hozta az ifjú érdeklődése, elsősorban azért, mert minden ájtatossága ellenére élvezte ezt a dicsfényt, hogy különb mindenkinél, aki itt van. Hiszen azért lett szerzetes, hogy le tudjon mondani a világi hívságokról. Mégis lépten-nyomon próbára teszik a hitét...és ő még mindig örömmel bukna el. De most már a teremben mindenki őket figyelte, így nem burkolózhatott hallgatásba.

- Talán jó dolognak gondolja a nemesi rangot, de had emlékeztessem, hogy pont ez üldözte ki az ősömet Párizsból. - mondta Gheorgheéhoz hasonló emelt hangon.

- Hát – fogott bele Vladuc rángatózó szájjal, mint mindig, ha valami jóízűt akart mondani – azt hiszem erre illik mondják, hogy il n'y a pas de rose sans épine(nincs rózs tövis nélkül) – fejezte be, és nyomban kirobbant belőle a jóízű nevetés. A jókedv hulláma végigsöpört a termen. Mindenki kérdezett Andreaitól, de választ senki sem várt, vagy ő maga válaszolta meg a kérdését. A feszült hangulat, ami a papok bejövésével keletkezett egy csapásra feloldódott. Ebbe a viharos derültsége toppant be Mihail.

-Hát veled mi történt atyám? - kérdezett rá Tudor, aki eddig csendes jókedvvel szemlélte az általános érdeklődést Andreai felé. Kérdése a megszólítottra irányította a figyelmet. Vladuc döcögő nevetéssel nézte, szemlátomást arra készült, hogy egy újabb tréfát süssön el, de Mihail megelőzte.

-Az úrfi lovait láttam el – közölte egyszerűen.

-No, hát talán nincs senki aki ellássa azt helyetted? - hőbörgött Tudor atya.

-De van...csak hát az úrfi volt szíves rám bízni a lovait – felelte, miközben egy szőrszálat szedett le a reverendájáról.

-Ó, istenem! – kiáltott fel Gheorghe. - Ez az este csupa baklövésből áll számomra. Nem elég, hogy kések, és egy szerzetest faggatok a számára kínos múltról, most meg kiderült, hogy a lovaimat egy papra bíztam. De hát miért nem szólt, az ég szerelmére! - kérdezte most már nevetve. A társaság egy része felfogva a helyzet komikumát eget rengető hahotázásba fogott(élükön Vladukkal), a többiek meg 'hogy volt!' kiáltásokkal követelték, hogy mondják el nekik 'az egész fabliaut'.

Ilyen előzmények után az este vidám hangulatban telt tovább, olyannyira, hogy még Elescu is felengedett jeges sértődöttségéből, amibe eleinte burkolózott. Andreai meg, amint nem figyeltek rá, kioldalazott a teremből, hogy lefeküdjön. Ahogy kiért a folyosóra futó lépteket hallott. A hang irányába fordulva már csak egy fekete hajfonatot látott eltűnni a folyosó sarkában. Csak nem utána lesett? Halványan elmosolyodott, de hamar ráncba szedte magát. A mai nap tele volt kísértéssel, és koránt sem állt úgy helyt, mind ahogy azt szerette volna. Vissza kell terelje lelkét a helyes útra...mielőtt végleg elveszik.