Korhatáros, csak aki jogilag felnőttnek számít, az olvassa:). És tényleg megtörtént. Nem pont így, nyílván, de pár éve úgymond megrázta a hír a várost. Én azon melegében megírtam.

- Gáspár, hol vagy?! - nem válaszolt, csak még jobban magára húzta a takarót.

- Gáspár! - a hang egyre közeledett, csoszogó léptekkel, és a fiú keze nagyot roppant amint a párnáját a fejére nyomta.

- Te még alszol?! - a szobája ajtajában végre megállt. - Ki látott már ilyent! Mindjárt dél van, át akarod aludni az egész hétvégét? - És a homályos alak belépett a szobájába. Mintha a testén taposott volna, minden lépésével egyre beljebb furakodott a szervei közé. Olyan volt, mint egy fertőzés. Mérgesen lerántotta magáról a takarót.

- Mit akarsz? - kiáltott rá a betolakodóra. - Nem arról volt szó, hogy a szoba az én területem?!...Anya, nem hallod?!

A nő előbb kinyitotta az ablakot, utána fordult meg. Kifejezéstelen arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

- Szörnyű bűz van itt – közölte, majd körbepillantott a szobában. Iszonyú rendetlenség volt. Az olvasólámpa kiégett égője az ágy mellett szinte eltűnt egy hatalmas ruhakupacban. A földet beborították a szétszórt könyvek, füzetek, és egy tányér amiről a vacsorát ette - éjjel kettőkor.

- Megint hajnalban feküdtél le, igaz? - kérdezte szemrehányóan a fiától, aki most a plafont szemlélte. - Nem lesz ez így jó, Gáspár. Állandóan azokat az ostoba könyveket bújod tanulás helyett.

- Azok nem ostoba könyvek! - tört ki Gáspárból az indulat. Félig felemelkedve az ágyán szikrázó szemmel nézett az anyjára. – Okos emberek írták, te is azt mondtad, mikor egyet elolvastál.

- I-igen, de te nagyon megváltoztál – jött az akadozó felelet. Hosszú csend követte a szavait. A fia visszafeküdt, és megint merev tekintettel nézte a plafont. Egy darabig még nézte gyermekét, majd sóhajtva felvette a földről a tányért, és kiment a szobából, nem mulasztva el rálépni az egyik földre hajított könyvre. „Az igaz út”, olvasta a borítón.

- MIT MŰVELSZ!! - a rekedt ordításra összerezzent, majdnem leejtette a tányért. Félig megfordult, hogy leteremtse a fiát a hangnemért, de a torkában rekedt a szó.

Gáspár négykézláb mászott le az ágyról. Lábai, mereven kinyújtva, egymás mellett még az ágyon voltak, felsőteste azonban már leért, és most könyökén csúszott az anyja felé, mintha nem tudna járni. De nem ez döbbentette meg Katalint elsősorban...hanem az arca. Szinte egyetlen vonás sem maradt rajta abból, ami olyan kedvesen, lányosan lággyá tette az anyja előtt. Most eltorzult, kétségbeesetten dühös tekintettel, félig nyitott szájjal meredt a könyvre, amin Katalin állt, minden kúszó mozdulatánál kezével sután kaszált anyja lába felé. Katalin rémülten elugrott. A béna alak végre elérte a könyvet, és kapkodó mozdulatokkal magához húzta. Gyengéden végigsimított rajta a kezével, majd az anyjára nézett. Katalin úgy érezte, hogy egy kígyó szemébe bámul. Gáspár még mindig nehezen, kapkodva lélegzett.

- Ho-hogy merted...láttam – nyögte, mintha valami összeszorítaná a torkát – direkt...direkt léptél rá. Beszennyezted... nem vagy méltó, hogy rápillants ezekre... te, te vagy a gonosz! - hörögte elfúlva, és sietve elkezdte összeszedni a könyveket a földről úgy, hogy az anyja mindig csak a hátát látta, a könyveket nem.

Katalin elborzadva, félig kábultan botorkált a konyhába. A tányért beleejtette a mosogatókagylóba, és lerogyott a székre. Reszketve hajtotta a fejét a kezére. Könnyei kis patakban csorogtak végig az arcán. Fejében egyetlen kérdés kavargott. Mi történt?...

Egy éve talán, hogy a fia hazahozott pár szórólapot és füzetet. Akkor azt mondta, hogy valami vallásos dolog. Katalin, bár keresztény katolikus volt, nem gyakorolta a vallását, így csak vállat rántott a fia legújabb szeszélyére. Pár hét múlva aztán Gáspár közölte, hogy megnézi ezt a gyülekezetet. Katalin akkor figyelmeztette is, hogy nem jó, ez a szektásoskodás.

- Nyugi anya – felelte akkor mosolyogva – ha hülyeség, akkor eljövök. Az ajtó nagyot csattant utána. Három óra múlva jött haza.

- Tök unalmas volt – közölte vállat vonva. - De kaptam ingyen könyveket – mutatta fel a kezében hozott neccet. Katalin fejét csóválva morgott valamit a fölösleges pénzekről, mikor a gyerekek öt éves tankönyvekből kénytelenek tanulni, de annyiban hagyta. És Gáspár, bár váltig állította, hogy unalmas az egész, hetenként eljárt a gyülekezetbe, és mindig egy kis könyvet hozott haza. Az anyjának is adott egyet, és Katalin pár nap múlva visszanyújtotta neki

- Értelmes ember írta, nem mondom – summázta véleményét – de azért furcsa. Nem tudtam, hogy te ilyen nagy hívő vagy.

- Ez nem olyan hit, mint a tiéd, anya – közölte vele Gáspár komolyan – ez valami egészen különleges.

A dolog annyiban maradt. Katalin titkon még örült is, hogy a fia nem jár ki estenként a városba. De aztán a megkönnyebbülése szorongásba csapott át. Gáspár egyre többet ült a szobájában, és állandóan a könyveket bújta. Mindig ugyanazokat a könyveket. Hallgatag lett,és Katalin ebéd közben nemegyszer észrevette, hogy halkan motyog. És olyankor mintha megszűnt volna körülötte a világ. Az osztálytársaival szinte egyáltalán nem beszélt, mondták is neki a tanárok, hogy mintha beteg lenne a fia. Ő azonban csak a fejét rázta, hogy, nem, nem beteg, és nincs is semmi baj a családban, csak...

- Gáspár nehéz időszakon megy keresztül – mondta el, talán századszor az osztályfőnöknek. - Minden fiatal életében megvannak az ilyen idők, csak várni kell, és elmúlik.

Az osztályfőnök megnyugodott, de Katalin egyre nyugtalanabbul figyelte a fia viselkedését.

És most, a konyhában ülve lassan felfogta. A fiam egy fanatikus. A gondolat erőszakosan tolakodott be az agyába, és nem tudta kiűzni sehogy sem. Egyre erősebben dörömbölt a fülében a vér. Doktorhoz kell vinnem. Ahogy elhatározta magát, nyílt a konyhaajtó. Katalin félve pillantott fel. Gáspár jött be, kezében egy könyvel. Az arca megint a régi, kedves mosolyba merevedett, és Katalin kicsit megnyugodott. Talán még sincs minden veszve.

- Bocsi anya – a hang is a régi volt. Minden szava, mintha olaj lett volna Katalin háborgó lelkére, szelíden csillapította a vihart. Gáspár közbe a fiókokhoz lépett, közben folyamatosan beszélt. - nem értettem, hogy mi történik velem, hogy mi van, mi változott. De most már értem. Bocs, hogy nem láttam korábban.

Katalin azt hitte, hogy valami álomba csöppent. Hogy Gáspár ismét így beszél vele, és mosolyog...mintha ismét a régi lenne. A fia kihúzta az egyik fiókot, és zörögve keresett valamit.

- Talán éhes vagy? - kérdezte Katalin mosolyogva. Választ sem várva szétterítette az abroszt az asztalon.

- Ne bujkálj tovább, már látlak

- Hogy mondtad? - kapta fel a fejét a nő.

Gáspár megfordult. Egyik kezében egy kés, a másikban egy húsklopfoló volt. Katalin elképedve nézett rá, de ideje sem volt megijedni a klopfoló halántékon találta. Eszméletlenül rogyott össze.

Víz...víz...milyen hideg. Kinyitotta a szemét. A fürdőkádban feküdt meztelenül. A kád félig tele volt vizzel, félig ellepte a nő testét. Gáspár fölötte állt egyik kezében az egyik könyv, és egy gyertya. Fel akart szökni, kiáltani...de nem tudott...egész test megbénult. Némán feküdt, félelemtől kiguvadt szemekkel nézett fiára, aki fejhangon kántálva olvasott a könyvből.

- És állítsd meg a terjedését a testben, hogy ne fertőzzön meg másokat. - énekelte, majd a gyertyát nekitámasztott a falnak, és kezébe vette a kést. Katalinnak egy nagyon halk nyögést sikerült csak kipréselnie a torkán. Gáspár ránézett

- Nem tudod mozgatni őt, küldötte Leviathánnak, mert Jahve erejének megtestesülése áll előtted. És nem is fogod mozgatni. Nem viszed el a gonosz tanait sehova – folytatta éneklő hangon és a késsel Katalin combjába vágott. Az asszony szeme megtelt könnyel, szája néma sikolyra nyílt. A kés felemelkedett, és ismét lecsapott. A másik combjába. Gáspár közben folyamatosan énekelt.

-Nem gyűjtöd magad köré a megtévedetteket, mint éretlen gyümölcsöket a fáról – kántálta, és a kés Katalin vállába hatolt. Ismét ugyanaz a szúró fájdalom a szívben. Kapkodva szedte a levegőt, és Gáspár letette a kést. Ismét a gyertyát fogta. Ahogy a szemébe nézett, egy pillanatra felsejlett a régi mosolya. Ó, hogy nem vettem észre, meredt rá Katalin. A mosoly...az a régi, de a szem. Az véreresen mered ki üregéből, és az egész arca olyan mint egy viaszbábúé. Megbolondult.

- Mindjárt vége anya...mindjárt tiszta leszel – suttogta, majd folytatta a beteges rituáléját. - Nem vagy méltó rá, gonosz szellem, hogy szemed isten szép világára vesd. - Kántálta és Katalin fölé hajolt a gyertyával. Egyik kezével szétnyitotta Katalin szemét, és a gyertyából forró viaszt cseppentett bele. Egész más fájdalom volt ez, mint a korábbiak. Azok csak szúrtak, lüktetnek, de ez... Mintha a viasz befolyt volna az agyába, és belülről robbantaná szét a fejét. Egyet rándult a lába.

- Ne ellenkezz! – csapott le rá Gáspár mennydörgő hangja. – Térj vissza az alvilágba. Jahve nevében parancsolom! Térj vissza, és itt ne szórd tanaidat, ne szaporítsd a tévelyedetteket! A gyertya a vízbe hullott, és Gáspár keze a magasba lendült. - ne szaporodjon a fajtád ebbe a világba, soha többé. - kitárt kézzel énekelte, és Katalin fél szemével még homályosan, könnyein keresztül látta a címét. „A gonosz felismerése, és legyőzése”

- A tiszta tűz ereje megtisztítja azokat, akiket megfertőztél – dörmögte, majd újból a késért nyúlt.- térj vissza...térj vissza...Jahve nevében: TÉRJ VISSZA!!! Hagyd el ezt a világot, ne vezess félre többé senkit! A kés éle hozzászorította a nyelvét a szájpadlásához. Majd meleg húst érzett a szájában, és vére bugyogva ömlött valahonnan. Gáspár benyúlt, és kivett egy véres húsdarabot.

- Ez az ereklye a gonosz elleni harcból...isteni hatalma van – hebegte, tébolyult mosollyal nézve a kezében tartott nyelvdarabra. Majd rá se nézve anyjára kiment a fürdőből. Katalin szájából ömlött a vér, és még mindig meg volt bénulva. Érezte, ahogy vére visszafolyik a torkén, elzárja a garatot. Nem kapok levegőt! Testét hideg veríték verte ki, rémült tekintete lassan megtört, szeme üvegfényű lett, majd félig felfordult.

Gáspár ugrándozva ment le a lépcsőn, mint egy kisgyerek. A szomszéd nőnek kedvesen megmutatta a kezében szorongatott ereklyét, majd továbbfutott. Leérve az utcán vad ordítozásba kezdett.