VIII.

Elena rémülten rohant a cselédszobák fele. Amint a közelükbe ért fájdalmas sírásba kezdett. Pár perc alatt felrázta a szolgákat.

- Az apám! Megölte az apámat!

- Kicsoda?! - röpködtek felé a döbbent kérdések. Egy pillanatra elhallgatott, majd határozottan(már amennyire a színlelt zokogástól határozott tudott lenni) válaszolt.

- A szerzetes volt...láttam, amint a kastély fele ment, véres ruhában.

Tíz perc múlva Andreai véres fejjel feküdt a földön. Körülötte álltak a cselédek, hangosan kiabálva tanácsozták meg, hogy most mi legyen. Végül, amíg más döntés nem születik, Egy székhez kötözték őt, és a szobájába tették. Tudor atyát erőszakkal elküldték a többiek után, menjen ő is színházba. Az idős pap megriadva a cselédektől elhajtott egy rozoga szekéren. Elena nem vett részt a megkötözésben, és nem volt benne az ítélethozó 'bizottságban' sem, így alkalma nyílt egy utolsó beszélgetésre a szerzetessel. Senki se figyelt rá, miközben sajnálták, így könnyen bejutott a szobába. Csendesen betette maga mögött az ajtót. Andreai a székhez kötözve ült, látszólag aludt. Elena jól tudta, hogy nem alszik. Némán megállt előtte.

- Meghalsz, szerzetes – mondta suttogva. - Holnap reggel megölnek, amiért ezt tetted az apámmal. Kegyetlenebb vagy, mint gondoltam.

- Miért árultál el? – kérdezte a szerzetes, ki sem nyitva a szemét.

- Nem akartalak elárulni, szerettem volna, ha megúszod – felelte közömbösen, majd ismét elhalkult a hangja. - De megijesztettél Andreai. A szemed...eddig csak egy szempárt láttam, amely a tiédhez fogható lenne. Az a szempár az Övé volt...

- Az övé? - nézett fel Andreai. Teljesen közömbös volt a helyzete iránt. Jól tudta, hogy meg fogják ölni, és hogy most csak látszólag van eszénél. Csak végezzenek vele még azelőtt, hogy magához térne!

Elena hátrált egy lépést, és megbabonázva bámulta Andreait. Pont úgy, néz engem, mint én őt, mikor először láttam, gondolta Andreai hirtelen örömmel. Így most nem kell tovább csodálja a lányt, már túlnőtt rajta.

- Valóban olyanok a szemeid...mint az Erdőé – suttogta döbbenten

- Mint kié?

- Én hívom így őt...mert ő az erdő, benne van a hegyek minden ereje. Ő az, aki teljesíti a kívánságodat, cserébe a lelkedért.

- Gyermek – mondta kissé lenézően Andreai.

- Gyermek? - sziszegte Elena. Lassú mozdulattal lecsúsztatta válláról az inget, fehér keblei kibukkantak a redők közül. - Gyermeknek tartasz? - kérdezte lágyabban, és egészen Andreihoz hajolt

- Annak – vont vállat Andreai. - Most mihez kezdesz a hírtelen jött szabadságoddal?

- Vladuc gondoskodik rólam – felelte Elena, mérgesen visszarántva az ingét

- Gyermek – ismételte meg Andreai elfordítva a fejét.

Elena érezte, hogy alulmaradt az áldozatával szemben. Toporzékolni tudott volna dühében. Ehelyett pofon vágta Andreait, és kirohant a szobából. Kint a döbbenten hallgató Elescuba ütközött. Csak ránézett, és tudta, hogy mindent hallott. Rémülten felkiáltott, és elrohant. Kétségbeesetten kutatott valami megoldás után, de nem jutott semmi az eszébe. Közben egyre közelebbről hallotta Elescu lépteit. Tudta, hogy gyorsan be fogja érni. De mielőtt ez megtörtént volna, egy újabb embert látott meg. Az egyik fiatal szolga volt, kezében egy ásóval, és csodálkozva nézte őket.

- Ki akarja szabadítani Andreait! - kiáltotta, de a szolga meg sem mozdult. – Meg akar ölni! - visította, és beugrott a szolga háta mögé. Erre már megelevenedett az ifjú, és az ásón egyet fordítva nekirontott Elescunak. Pár suhintás és vége volt, szerencsétlen ember, az első mondatának sem jutott a végére. A legény némán nézte a halott tanítót, majd nagyot kiáltva eldobta az ásót, mintha megégette volna a kezét. Elena nem törődött vele. Visszament e kastélyba, és lefeküdt. A szobaajtót magára zárta, de minden kis zajra felriadt, mert Azt hitte, hogy Andrei kiszabadult, és jött megbosszulni a tettét.

Hajnalban nagy ordítozásra ébredt. A kertben hatalmas farakást hordtak össze, és ennek a közepén, egy faoszlophoz volt kötve Andreai. Ijedten nézte az embereket...mindenkinek az arcán komor elszántság tükröződött. Csak nem akarják élve elégetni?! Gyomra görcsbe rándult, előrehajolva öklendezett.

- Gyere csak félre lányom – fogta meg a vállát egy öregasszony, és arrább vezette. - Tessék, edd meg ezt, ettől jobban leszel.

Elena orrát édeskés illat csapta meg. Ez az a növény, amit Ő adott neki!...De honnan került az asszonyhoz?!

- Mi ez? – nyögte sápadtan.

- Ez, lányom gyógyír...szegény apád lakásán találtuk. Elég a szaga is, hogy az emberek megnyugodjanak.

Tehát ezért ölik meg ilyen brutálisan Andreait! Az az átkozott fű az oka mindennek! Ő, bárcsak mindig kerülte volna az erdőt! Zokogva rogyott le a földre, egyre inkább elbódulva a fű illatától.

- Jobban leszel – motyogta az asszony ködös tekintettel. - Mindenkinek jót tesz.

Fellobbantak az első lángok. Andreai érdeklődve nézte, amint egyre közelebb harapóznak. Az emberek arca pokoli örömöt tükrözött...olyan együgyű örömet, hogy majdnem elnevette magát. Valamit ordítottak is, míg ő a pódiumon szerepelt. A guillotine azonban késett. Pedig már mindenhol lángok lobogtak.

Hírtelen pokoli fájdalom járta át. Felüvöltött, és érezte, hogy visszatér a józansága. Előtte a tömeg, üvölt, a tér tele van emberekkel, ameddig a szem ellát, mindenhol emberek...asszonyok, gyerekek. Felnézett, de a hóhér lenyomta a fejét. A vaspenge vágyakozva megcsikordult, ahogy felhúzták. Az üvöltő tömegben ott állt Mihai, és szánakozva nézte őt.

- Mit jelent a rózsabimbó? - kérdezte halkan.

- Nem tudom, egy hegyi ember faragta az ágyat – válaszolt a pap vállat rántva.

- Az erdő ajándéka – nevetett fel Mihail.

A penge süvöltve zuhant le.