Az az eszme, hogy a kozmosz középpontja az ember, a természet pedig azért van, hogy kielégítse a vágyait és a szeszélyeit, csupán a keresztény antropocentrizmus nyomán fog előre nem látható mértéket ölteni, amely e tekintetben is a sivatagi vallások örököse. Protagorasz aforizmája, miszerint “minden dolgok mértéke az ember”, nem azt jelenti, hogy az univerzum középpontjában az ember áll, hanem azt, hogy a valóság csak azon az interpretáción keresztül létezik, amelyet az emberek adnak róla.
“Az Újszövetség nagyon szűkös kulturális keretben született; világképe alapjában nem különbözik az Ószövetségétől; természettudományos szempontból a görögök ismeretei már évszázadokkal túlhaladták, még mielőtt megírták volna, ami sajnálatos módon a zsidó emberközpontúság prolongálásához vezetett, minden józan ész ellenére” (Eugen Drewermann, Le Progres meurtrier, Stock, Párizs 1993). Érdekes, hogy ezt a megállapítást nem a kereszténység egyik ellenfele, hanem egy katolikus teológus fogalmazta meg, ami azt bizonyítja, hogy nincs még minden veszve, és adott esetben saulisták is képesek a racionális gondolkodásra. A folytatás már kissé “neccesebb” (ld. a kereszténység “abszolút igazsága”), de mégsem teljesen reménytelen. “A kereszténység abszolút igazságában való hit nem jelentheti egy adott civilizáció olyan tévedéseinek és sajátosságainak az örökkévalóságát, amelyek az egyház megalapításának a korszakából datálódnak. Vagy hogy nagyon élesen fogalmazzak: az Ószövetség sivatagi vallása, amelyet a kereszténység egy egyetemes egyház üzenetének rangjára emelt, valóban elsivatagosíthatja az egész világot.”
Mivel semmit sem várhattak egy terméketlen és engesztelhetetlen természettől, a száraz Sinai magányos nomádjai minden reményüket egy rettenetes és mindenható istenségbe vetették, aki a papjaik képzeletéből lépett elő. A kozmosztól idegen egy isten, ez a törzsi védnök a teljes szakralitást a saját személyébe koncentrálta, miközben a források, az erdők és lakóik szakralitását, vagyis a természet által az ő közreműködésén kívül adományozott jótéteményeket istentelennek minősítette és elítélte: “Nincs más isten csak Isten.” Elfogadván és – azáltal, hogy egyetemessé tette és az eredeti lakóhelyén kívül helyezte – alapjában véve megváltoztatván ezt az istent, a születő kereszténység átvette az anatémáit. Az új vallás halálra ítélte a természet szellemeit, lélektelen dologgá változtatva azt, amelyet immáron lehetett használni és kihasználni. Miután a nimfák, a tündérek és a manók kiűzettek a ligetekből és erdőkből, a deszakralizált természetet bárki kedvére tanulmányozhatta, kutathatta és élettelen anyagként kezelhette.
A sivatagi hiedelemre áttért nyugatiaknak előbb úgy tűnt, hogy megtalálják számításukat abban a felfordulásban, amely a többi lény és a kozmosz fölébe helyezte őket. Ahogyan az ember alávettetett istennek, ugyanúgy vettetett alá a természet az embernek. Maga az Írás mondta: “Igázd le!” Ezzel vége lett a kozmoszhoz fűződő barátságnak. Eltelvén önteltséggel, a természet új “ura és birtokosa”, a Spengler által leírt fausti ember annyira vitte, hogy a XXI. század fordulóján halálos veszélybe sodorta azt.
Eugen Drewermann szerint azzal, hogy az egyén sorsára alkalmazta a gondviselés eszméjét, amely kezdetben csak a kiválasztott népre vonatkozott, az eredeti kereszténység bizonyos mértékben radikalizálta az Ótestamentum antropocentrizmusát. “A bűn és a büntetés sémáját, amely lehetővé tette a prófétáknak, hogy Izrael történelmét a katasztrófáival és a diadalaival magyarázzák, a kereszténység a természettel birkózó ember sorsára vetítette ki, tehát a betegséget és a szenvedést egy bűn következményeinek kellett tekinteni.”
Felvázolván a kereszténységtől a felvilágosodás ateizmusáig tartó fejlődés menetét, Drewermann kimutatta a természettel való szakítás következményeit mindenkire nézve. “A kereszténységnek, amely az emberi lényt a természet megbékítő befolyása ellen uszította, cserében szembesülnie kellett erőfeszítései mérlegével: az eredmény egy olyan ember lett, aki az önmagától és legtermészetesebb ösztöneitől való félelmében többé már nem bízik sem önmagában, sem a környező természetben. (…) Miután képtelennek mutatkozott elfogadni az olyan egyszerű természeti adottságokat, mint a betegség, az öregség és a halál, a kereszténység olyan mentalitást teremtett, amely annak következtében, hogy a csalódott szánakozás reménytelenségének köszönhetően isten ‘meghalt’, továbbra is a régi emberközpontú erkölcsnek hódol, miközben az üdvösség ígéretét a földön igyekszik lehorgonyozni” (op. cit., pp. 136-138.).
Gondolatébresztő szavak. És egy katolikus teológustól akár „mea culpa”-ként is értelmezhetők…
Gazdag István - Ellenkultura.info
