Guevarát talán elbűvölte saját halálának gondolata, de sokkal jobban tetszett neki mások halála. 1967 áprilisában tapasztalatai alapján így vázolta fel embergyilkos igazságideáit A hármas kontinens üzenete című művében: "A gyűlölet nélkülözhetetlen eleme a harcnak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes határainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk." Korábbi írásait szintén retorikai és ideológiai gyűlölet hatja át. Bár egykori barátnője, Chichina Ferreyra kétségbe vonja, hogy motoros utazásai során valóban ő jegyezte le a következő mondatot: "Orrcimpáim kitágulnak a puskapor savanyú szagát és ellenségeim vérét érezve", Guevara bizonyosan kijelentette a következőt Granadónak már ezen fiatal korában: "Forradalom egy puskalövés nélkül? Te bolond vagy." Később a fiatal bohém képtelennek látszott különbséget tenni a halál, mint látványosság illetve a forradalom áldozatainak tragédiája között. Egy Guatemalából 1954-ben édesanyjának írt levélben, miután tanúja volt Jacobo Arbenz forradalmi kormánya megbuktatásának, a következőt írta: "Nagyon szórakoztató volt, ahogy a bombákkal, a beszédekkel és más akciókkal végre sikerült megtörni napjaim monotóniáját."

Guevara egyik beosztottja, aki Castro csapatával utazott Mexikóból Kubába a Granma fedélzetén, kiolvasott egy mondatot egy levélből, amelyet Che a feleségének írt 1957 január 28-án, kevéssel a partraszállás után, s amit később közzé is tett Ernesto: Che Guevara Sierra Maestra-ban című könyvében. Ez pedig így hangzott:"Itt vagyunk a kubai dzsungelben, élve és vérre szomjazva." Ezt a mentalitását csak erősítette az, hogy társa, Arbenz jelentős tekintélyt vesztett köreikben, amiért nem volt hajlandó kivégezni vélt ellenségeiket. Egy barátnőjének, Tita Infante-nek írt korábbi levélben így fogalmazott: "Ha nem lettek volna kivégzések, a kormánynak maradt volna ereje viszonozni csapásainkat." Nem meglepő, hogy a győzedelmes havannai bevonulás után Guevara személyesen gyilkolt meg vagy vezényelt egy sor kivégzést: ellenségeket, feltételezett ellenségeket, illetve olyanokat öltek meg, akik egyszerűen rossz helyen voltak, rossz időben.

1957 januárjában, ahogy Sierra Maestra-i naplójában olvashatjuk, Guevara agyonlőtte Eutimio Guerra-t, mert feltételezte, hogy információkat adott át az ellenségnek. "A problémát egy .32-es kaliberű pisztollyal oldottam meg, agyának jobb oldalánál... Holmijai most már az enyémek." Később lelőtte Aristidót, egy parasztot, aki üdvözölte lázadók távozását, amikor azok továbbhaladtak falujából. Bár később elgondolkodott, hogy ez az áldozat "vajon elég bűnös volt-e a halálhoz", ilyen kétségei fel sem merültek, amikor Echevarría-t, egyik elvtársa bátyját ítélte halálra, meg nem nevezett bűnök miatt. "Meg kellett fizetnie az árát", írta. Más áldozatok esetében kivégzést imitált, de nem hajtotta azokat végre, pszichológiai kínzás gyanánt.

Luis Guardia és Pedro Corzo, két floridai kutató, akik dokumentumfilmen dolgoznak Guevara életéről, megszerezték a forradalmi hadsereg egykori parancsnokának, Jaime Costa Valdéz-nak, avagy "El Catalán"-nak emlékiratait. Az ő visszaemlékezése szerint a legtöbb kivégzést Ramiro Valdés, Kuba későbbi belügyminisztere hagyta jóvá, s ez Guevara közvetlen felelősségét jelenti, hiszen már a hegyekben is ő volt Valdés közvetlen felettese. "Ha kétségeid vannak, ölj!" - így hangzott Che Guevara utasítása. Costa visszaemlékezései szerint a Kuba közepén található Santa Clara városának elfoglalása után Che több ember kivégzését rendelte el. Közülük többet egy szállodában lőttek agyon, ahogy Marcelo Fernándes-Zayas, a később újságíróvá lett forradalmár írta, hozzátéve, hogy a kivégzettek egy része ún. casquitos volt, azaz egyszerű paraszt, aki a munkanélküliség elől menekült a hadseregbe.

Ám a "hidegvérű gyilkológép" még nem mutatta ki igazán a foga fehérjét, míg a Batista-rendszer össze nem omlott, és Castro ki nem nevezte őt a La Cabaña börtön parancsnokává. (Castro szakértő szemmel választotta ki a forradalom tisztasága felett őrködni hivatott személyt.) San Carlos de La Cabaña kőerődjét Havanna kalózok elleni védelmére építették a XVIII. században, később laktanya lett. 1959-ben, a forradalom egyik legsötétebb korszakában Guevara vezette az intézményt, Lavrentyij Berija elképzeléseire rímelő módon. José Vilasuso, a Puerto Rico-i Universidad Interamericana de Bayamón professzora, aki egykor a La Cabana-i rögtönítélő bíróság tagja volt, nemrég a következőt nyilatkozta nekem:
 

"Che volt a Comisión Depuradora vezetője. Az eljárás a Sierra törvényét követte. Katonai bíróság voltunk. Che irányelve az volt számunkra, hogy abban a meggyőződésben ítélkezzünk, hogy a vádlottak valamennyien gyilkosok, és a forradalom újfajta eljárásait alkalmazzuk rájuk. Közvetlen felettesem Miguel Duque Estrada volt. Az én feladatom az volt, hogy hitelesítsem a dokumentumokat, mielőtt a minisztériumba küldik őket. A kivégzések hétfőtől péntekig folytak, minden éjszaka, azonnal, amint az ítéleteket kihirdették és automatikusan ellenjegyezték. A legvéresebb éjszakán hét embert végeztek ki."

Javier Arzuaga baszk káplán, aki a halálraítélteknek lelki vigaszt nyújtott, és személyesen kísért figyelemmel több tucat kivégzést, Puerto Rico-i otthonában nyilatkozott nekem a közelmúltban. A ma hetvenöt éves katolikus pap, aki úgy jellemzi magát, mint aki közelebb áll Leonardo Boffhoz és a Felszabadítás Teológiájához, mint Ratzinger bíboros elveihez, a következőképp emlékezett vissza.
 

"Nyolcszáz foglyot őriztek egy háromszázra tervezett helyen: a Basta-hadsereg és a rendőrség egykori tagjait, néhány újságírót, üzletembereket és kereskedőket. A forradalmi ítélőszék milicistákból állt. Che Guevara elnökölt a felülvizsgálati bizottságban. Soha nem utasított el egyetlen ítéletet sem. Én kerestem fel a halálraítélteket a galera de la muerte-n. Elterjedt a pletyka, hogy hipnotizálom a rabokat, mert látogatásom után mindenki nyugodt maradt, ezért Che elrendelte, hogy én is legyek jelen a kivégzéseken. Volt ott egy amerikai, egy korábbi rab. Úgy hívtuk, "Hentes", mert láthatóan élvezte a tűzparancsok kiadását. Többször közbenjártam Che-nél a rabok megmentése érdekében. Különösen Ariel Lima, egy fiatal fiú esetére emlékszem. Che nem ingott meg. Sem pedig Fidel, pedig őt is felkerestem. Olyannyira megráztak ezek az ügyek, hogy 1959 májusának végén megparancsolták, hogy hagyjam el Casa Blanca egyházközségét, amelyhez a La Cabaña is tartozott, s ahol három évig dolgoztam. Mexikóba mentem kikapcsolódni. Aznap, amikor elmentem, Che azt mondta nekem, hogy bár mindketten megpróbáltunk alkalmazkodni egymáshoz, de nem sikerült. Utolsó, hozzám intézett szavai ezek voltak: »Amikor levesszük álarcainkat, ellenségek leszünk.«"

Hány embert öltek meg La Cabañában? Pedro Corzo becslése szerint kétszáz körül. Armando Lago, nyugalmazott közgazdász professzor hasonlóan vélekedik, miután nyolc év kutatómunka után egy 179 névből álló listát állított össze. Vilasuso azt mondta nekem, hogy négyszáz embert végeztek ki 1959 januárja és júniusa között, amikor Che leköszönt a börtönparancsnoki tisztről. A havannai amerikai követség által Washingtonba küldött titkos táviratok szerint "több, mint 500" eset volt. Jorge Castañeda, Guevara egyik életrajzírója szerint, aki baszk katolikus és a forradalom szimpatizánsa, a néhai Iñaki de Aspiazú atya hétszáz áldozatról beszélt. Félix Rodríguez, a CIA ügynöke, aki részt vett a Guevara után indított hajtóvadászatban Bolíviában, azt állítja, hogy amikor szembesítette az elfogott Guevarát "kétezernél is több áldozatával", Che csak annyit felelt, "azok mind CIA ügynökök voltak", és nem kommentálta a mennyiséget. Ez a magas szám persze lehet, hogy tartalmazza azokat is, akiket azután öltek meg, hogy Che távozott a börtön éléről.

Most pedig kanyarodjunk vissza Carlos Santanához és divatos Che-pólójához. Az El Nuevo Herald március 31-én nyílt levelet közölt Santanához, melyben Paquito D'Rivera, a neves jazz-zenész bírálta őt az Oscar-gálán viselt öltözéke miatt, hozzátéve: "Ezen kubaiaknak [a La Cabañában bebörtönzötteknek] egyike volt unokatestvérem, Bebo, akit azért zártak be oda, mert keresztény volt. Végtelen keserűséggel emlékezett vissza, hogyan hallotta hajnalonként odakintről a kivégzések zaját, amelyeket törvény vagy bíróság nélkül rendeltek el, s hogy sokan "Éljen Krisztus királyunk!" kiáltással búcsúztak az élettől."

Che hatalomvágya a gyilkosságok mellett más úton is kifejeződött. Éles ellentmondás húzódik utazási kedve - mely egyfajta tiltakozás volt a nemzetállam határainak korlátai ellen - és azon vágya közt, hogy másokat rabságban tartson. Egy Pedro Valdiviáról, Chile konkvisztádoráról írott dolgozatában Che így fogalmazott:"Ahhoz a különös embertípushoz tartozott, kiket fajunk oly gyakran kitermel, akik számára a korlátlan hatalom elérése bármennyi szenvedést megér, és számára természetesnek is tűnik." Mintha csak önmagát jellemezte volna. Megalomániája felnőtt élete minden állomásán ragadozóösztönként sarkallta más emberek életének, vagyonának megszerzésére, szabadságuk korlátozására.

1958-ban, Sancti Spiritus elfoglalása után Guevara sikertelenül próbált bevezetni egyfajta sáriát, korlátozva a férfi és nő közötti kapcsolatokat, az alkoholfogyasztást és a szerencsejátékokat. Ilyesfajta puritanizmust csak a saját életére nézve nem tartott szükségesnek. Embereit arra utasította, hogy raboljanak ki bankokat. Ezt a döntését beosztottjának, Enrique Oltuskinak írt levelében így magyarázta ugyanezen év novemberében: "A velünk harcoló tömegek egyetértenek a bankok kirablásával, mert nekik úgysincs bennük egy fillérük sem." A forradalmi eszme, mint a tulajdon ilyetén újraelosztásának jogosítványát a marxista puritanizmus megtestesülésének tekintette, és ugyanezen ideológiai alapon sajátította ki egy emigráns villaházát a forradalom győzelme után.

Mások tulajdonának megszerzése és területük elfoglalása mindig is központi eleme volt Guevara nyers erővel folytatott politizálásának. Gamal Abdel Nasszer, Egyiptom vezetője emlékirataiban feljegyezte, hogy Guevara egyszer megkérdezte őt, hány ember hagyta el országát a földreform miatt. Amikor Nasszer azt felelte, nem volt ilyen, Che dühösen kijelentette, hogy a változások sikerességét mindig az jelzi a legjobban, hogy"hányan érzik úgy, hogy nincs helyük az új társadalomban". Ragadozóösztöne 1965-ben érte el csúcspontját, amikor istenszerű kinyilatkoztatásokat tett az "Új Embertípusról", amit ő és forradalma majd létrehoz.

Che kollektivizáláshoz való vonzódása végül a biztonsági szervekkel való szoros együttműködését eredményezte, amelyek hat és fél millió kubai állampolgár leigázásának eszköze voltak. 1959 elején egy sor titkos találkozóra került sor Tarará városában, Havanna közelében, egy villaházban, ahová Che időszakosan beköltözött, míg egy betegségből felgyógyult. Az állam legfelsőbb vezetői, Fidel Castro részvételével, itt tervezték meg a kubai rendőrállam rendszerét. Ramiro Valdés, Che beosztottja a gerillaharcok alatt, a Cseka mintájára létrehozott G-2 részleg élére került. Angel Ciutah, a spanyol polgárháború szovjet kiképzést kapott veteránja, aki egykor igen közel állt a Trockijt meggyilkoló Ramón Mercaderhez, és később Che jó barátja lett, szintén kulcsszerepet játszott e rendszer megszervezésében, Luis Alberto Lavandeira társaságában, aki még La Cabañában szolgálta főnökét. Maga Guevara a G-6 részleg élére került, amely a fegyveres erők ideológiai nevelésének feladatát látta el. Az amerikai segítséggel megindult Disznó-öbölbeli invázió 1961 áprilisában kiváló ürügyet teremtett a rendőrállam megerősítésére, több tízezer kubai elhurcolására és újabb kivégzésekre. Ahogy Guevara maga mondta Szergej Kudrjavcsev szovjet nagykövetnek: "Az ellenforradalmárok soha nem emelhetik fel újra a fejüket."

Az "ellenforradalmár" kitétel mindenkire vonatkozott, aki eltért a dogmáktól. Ez volt az "eretnek" szó kommunista szinonímája. A koncentrációs tábor a dogmatikus hatalom kifejeződésének egy formája volt, az eltérő vélemények kiirtásának eszköze. A történészek Valeriano Weyler spanyol tábornoknak, a XIX. századi Kuba magasrangú tengerésztisztjének tulajdonítják a "koncentráció" kifejezést, mint a potenciális ellenfelek elkülönítésének módszerét - az ő esetében a kubai függetlenségi mozgalom híveinek szögesdrót mögé száműzését. Milyen különös, hogy Kuba forradalmárai több, mint fél évszázaddal később ismét felvették ezt a hagyományt. Kezdetben a forradalom önkénteseket mozgósított, hogy iskolákat építsenek, kikötőkben, gyárakban és ültetvényeken dolgozzanak, kitűnő fényképhátteret teremtve Che-nek, a rakodónak, Che-nek, a munkásnak, Che-nek, a cukornád-vágónak. Nem sokkal később az önkéntes munka kevésbé önkéntessé vált: az első kényszermunkatábor, Guancahabibes 1960 végén nyílt meg Kuba nyugati végében. Che így magyarázta a tábor szükségességét: "Csak azokat a megbízhatatlan osztályidegeneket küldjük Guancahabibesbe, akik esetében nem vagyunk meggyőződve arról, hogy megérdemlik-e a börtönt... Ezek az emberek kisebb-nagyobb bűnöket követtek el a forradalmi morál ellen... Kemény munka, de nem brutális, bár a munkakörülmények valóban nehezek."

Ez a tábor a szisztematikus deportálás előfutára volt, ami 1965-ben kezdődött meg Camagüey tartományban, ahol a Unidades Militares de Ayuda a la Producción (Katonai Segítség a Termelésben) zászlaja alatt gyűjtötték össze a disszidenseket, a homoszexuálisokat, az AIDS áldozatait, a katolikusokat, Jehova tanúit, a fekete bőrű papokat és más "szemetet". Az embereket buszokra és teherautókra terelték, és fegyveres kíséret alatt szállították a Guancahabibes-ben működőhöz hasonló táborokba. Sokan soha nem tértek vissza. Másokat megerőszakoltak, összevertek, megcsonkítottak. Legtöbbjük életre szóló traumát szerzett, ahogy évtizedekkel később Néstor Almendros Helytelen magaviselet című megrázó dokumentumfilmjében bemutatta.

A Time Magazine tehát nem volt pontos, amikor 1960 augusztusában a forradalom munkamegosztását elemezve azt írta, hogy Che Guevara az "agy", Fidel Castro a "szív", Raúl Castro pedig az "ököl". De ez a meglátás jól rávilágít, milyen kulcsszerepet játszott Guevara Kuba totalitárius diktatúrává alakításában. Che bohém életstílusa miatt látszólag alkalmatlan volt az ideológiai tisztaság képviseletére, de mexikói kiképzése és a fegyveres harc évei alatt mint ideális kommunista emelkedett fel, szorosan kötődve a Szovjetunió ideológiájához, ami kényelmetlen volt Castro és mások számára, akik alapvetően opportunisták voltak, és bármilyen eszközt megragadtak a hatalom megszerzése érdekében. Amikor a leendő forradalmárokat 1956-ban letartóztatták Mexikóban, Guevara volt az egyetlen, aki elismerte, hogy kommunista, és oroszul tanul. Nyíltan beszélt a szovjet követségen dolgozó Nyikolaj Leonovval ápolt kapcsolatáról is. A kubai harcok idején szoros szövetséget épített ki a sziget kommunista pártjával, a Népi Szocialista Párttal és Carlos Rafael Rodríguezzel, egy másik kulcsszereplővel, aki sokat tett Castro rezsimének kommunistává alakításáért.

Ez a fanatikus elkötelezettség tette Che-t a szovjetizáció lendítőkerekévé egy olyan forradalomban, amely oly büszkén hangoztatta egyéni karakterét. Röviddel azután, hogy a barbudos-ok hatalomra kerültek, Guevara részt vett a Kubába látogató Anasztáz Mikojánnal, a szovjet miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokban. Rábízták a szovjet-kubai kapcsolatok elmélyítésének feladatát is 1960-as moszkvai útja során. E hosszú utazás alatt több országot is bejárt, és kijelentette, hogy Kim Ir Szen Észak-Koreája tette rá"a legmélyebb benyomást". Guevara 1962-es, második szovjetunióbeli útja még jelentősebb volt, mivel ekkor tette Kubát szovjet nukleáris hídfőállássá. Jaltában találkozott Hruscsovval, hogy megbeszéljék a már meg is kezdődött hadművelet részleteit, melynek keretében negyvenkét szovjet rakéta, ennek fele nukleáris robbanófejjel felszerelve, és 42 000 szovjet katona került a szigetországba. Miután meggyőzte szovjet tárgyalópartnereit, hogy az USA esetleg kiderítheti, mi történik, biztosítékot kért és kapott arra, hogy a szovjet haditengerészet szükség esetén fellép Kuba érdekében - vagyis arra, hogy Moszkva kész háborút indítani.

Philippe Gavi Guevara-életrajza szerint a forradalmár kijelentette, hogy "ez az ország mindent hajlandó kockáztatni egy nukleáris háborúban egy eszme védelmében". Röviddel azután, hogy a kubai rakétaválság véget ért - Hruscsov felmondta a jaltai egyezményt, és Castro háta mögött megegyezett az amerikaiakkal, hogy visszavonja a rakétákat, amennyiban az USA is megteszi ezt Törökországban - Guevara kijelentette egy brit kommunista napilapnak: "Ha a rakéták itt maradtak volna, mindet felhasználtuk volna, egyenesen az Egyesült Államok szívére, New Yorkra irányozva, hogy megvédjük magunkat aggressziójuktól." Évekkel később, az ENSZ közgyűlésén is hű maradt elveihez: "Mi, marxisták a nemzetek közti békés együttélést hirdetjük, de ez nem vonatkozik a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közti békére."

Guevara élete utolsó éveiben elhatárolódott a Szovjetuniótól. Tette ezt helytelen okból, Moszkvát bírálva "ideológiai és diplomáciai puhaságáért", amiért túl sok kompromisszumot kötött, nem úgy, mint a maoista Kína, amire az ortodoxia mennyországaként tekintett. 1964 októberében Oleg Daruszenkov, egy hozzá közel álló szovjet hivatalnok a következőt idézte tőle: "Kértünk fegyvereket Csehszlovákiától, de nem adtak. Aztán kértünk Kínától, és pár nap múlva igent mondtak, még pénzt sem kértek érte. Azt mondták, az ember nem ad el fegyvert pénzért a barátjának." Guevara valójában neheztelt Moszkvára, amiért a kommunista blokk országaitól, Kubát is beleértve, viszontszívességeket várt el hatalmas politikai támogatásáért. Moszkva elleni utolsó retorikai támadását 1965 februárjában intézte Algírban, egy nemzetközi konferencián, ahol a szovjeteket azzal vádolta, hogy "az érték törvényét" vallják, vagyis valójában kapitalisták. Szakítása a szovjetekkel nem függetlenségi nyilatkozat volt, inkább amolyan Enver Hodzsa-féle hőbörgés a valóság hatalma ellen, az ideológiai ortodoxia vakságával szemben.

A nagy forradalmárnak volt lehetősége közgazdasági elveit - a szociális egyenlőség eszméjét - is a gyakorlatba ültetni a Kubai Nemzeti Bank elnökeként, az Ipari Minisztérium Agrárreform Intézetének vezetőjeként 1959-ben és ipari miniszterként 1961 elején. A Guevara irányítása alatt lezajlott korszakban a kubai cukortermelés csaknem összeomlott, az erőltetett iparosítás kudarcot vallott, és bevezetésre került a jegyrendszer - mindez abban az országban, amely a Batista-diktatúra előtt Latin Amerika négy legsikeresebb nemzetgazdaságának egyike volt.

A Nemzeti Bank fejeként véghezvitt ámokfutására, melynek során a kiadott bankjegyeket egyszerűen "Che"-ként írta alá, így emlékezett beosztottja, Ernesto Betancourt: "Teljesen érdektelen volt a legelemibb közgazdasági törvényszerűségek iránt is." Guevara közgazdasági érzékét jól kidomborítja az 1961-ben, egy uruguayi konferencián tett kijelentése, ahol "kétségek nélkül" 10% éves növekedést jósolt a kubai gazdaságnak, és 1980-ra az ország GDP-je magasabb lesz, "mint ma az Egyesült Államoknak." A valóságban 1997-ben, halála harmincadik évfordulóján a kubaiak havi 2,2 kg rizsen, 1/2 kg babon, évente kétszer 10 dkg húson, heti 10 dkg szójapasztán és havi 4 db tojáson diétáznak, mint hivatalos fejadagon.

A földreform elvette a földet a gazdagoktól, de nem a parasztoknak, hanem a bürokratáknak adta. (A rendeletet Che házában írták meg.) A diverzifikáció jegyében csökkentették a művelt földterületeket, és a felszabadult munkaerőt más tevékenységekre irányították át. Az eredmény: 1961 és 1963 között a mezőgazdasági termelés a felére csökkent, mindössze 3,8 millió tonnára. Vajon ellensúlyozta ezt az iparosítás eredményessége? Sajnos Kubának semmiféle nyersanyaga nem volt a nehéziparhoz, és a forradalmi elosztási rendszernek köszönhetően pénze sem volt, hogy vásároljon - de még alapvető árucikkeket sem. 1961-re Guevarának kínos magyarázatokat kellett adnia a dolgozóknak. "Technikus elvtársaink kifejlesztettek egy új fogkrémet... Ugyanolyan jó, mint a korábbi, ugyanúgy tisztít, bár egy idő után megkövesedik." 1963-ra az iparosítás minden reményét feladták, és a forradalmi rendszer végre elfogadta szerepét, mint a szovjet blokk cukortermelője, cserébe olajért, ami fedezi szükségleteit és továbbértékesíthető más országoknak. A következő három évtizedben Kuba csak az évi 65 és 100 milliárd dollár közötti szovjet támogatásnak köszönhetően maradt fenn.

Miután a társadalmi igazságosság harcosaként csúfosan megbukott, vajon megérdemli-e Guevara, hogy a történelemkönyvekben a gerilla harcmodor zsenijeként említsék? A Batista elleni harc során legnagyobb haditette Santa Clara városának elfoglalása volt, miután elfogott egy vonatot a rajta utazó erősítéssel, ám ez erősen vitatott. Több beszámoló is állítja, hogy a vonat már előre megadta magát, valószínűleg miután megvesztegették a parancsnokot. Gutiérrez Menoyo, aki egy másik gerillacsapatot vezetett a körzetben, egyike azoknak, akik vitatják a kubai történelemírás hivatalos verzióját Guevara győzelméről. A forradalom után röviddel Guevara gerillahadseregeket szervezett Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Panamában és Haitin is - mindegyiket hamar szét is zúzták. 1964-ben az argentin forradalmárt, Jorge Richardo Masettit a halálába küldte, amikor elrendelte, hogy indítson támadást szülőhazája ellen Bolíviából, röviddel azután, hogy a képviseleti demokrácia helyreállt Argentínában.

Különösen katasztrofális eredményekkel járt 1965-ös kongói expedíciója. Guevara két lázadóval kötött szövetséget: Pierre Mulele az ország nyugati, Laurent Kabila pedig a keleti részében harcolt a kongói kormány ellen, amelyet az amerikai és a dél-afrikai kormány, valamint száműzött kubai zsoldosok támogattak. Mulele elfoglalta Stanleyville városát. Rémuralma alatt, amint V. S. Naipaul feljegyezte, meggyilkoltatott mindenkit, aki tudott olvasni vagy nyakkendőt viselt. Guevara másik társa, Kabilala akkoriban egyszerűen csak lusta és korrupt volt. A világ csak a kilencvenes években tudta meg, hogy neki is bőven voltak tömeggyilkos hajlamai. Mindezek ellenére az 1965-ös év nagy részét Guevara a keleti lázadók segítésével töltötte, mígnem végül megszégyenülten elmenekült az országból. Rövidesen Mobutu emelkedett hatalomra Kongóban, és több évtizedes diktatúrát vezetett be. A latin-amerikai országokban is, Argentínától Peruig a Che inspirálta forradalmak egyetlen gyakorlati eredménye az éveken át tartó, kegyetlen militarista terror kiváltása volt.

Bolíviában Che-t ismét legyőzték, ezúttal utoljára. Félreértette a helyzetet. A kormány évekkel azelőtt hajtott végre átfogó földreformot, ezért a paraszti közösségekben nagyon tisztelték. A hadsereg igen közel állt az Egyesült Államokhoz, nemzeti érzelműsége ellenére. "A parasztok tömegei egyáltalán nem segítenek nekünk",vonta le a lehangoló következtetést bolíviai naplójában. Helyzete tovább romlott, amikor Mario Monje, a helyi kommunista vezető, akinek nem fűlött a foga a gerillaharchoz a választásokon elszenvedett megalázó vereség ellenére sem, Guevara csapatát az ország délkeleti részében egy nehezen védhető területre vezette. Che elfogásának körülményei a Yuro szakadék közelében, miután találkozott a Régis Debray francia intellektuellel és Ciro Bustos argentin festővel - őket is elfogták, amint elhagyták a tábort - jól tükrözi az egész bolíviai kalandot, egy amatőr próbálkozását.

Guevara kétségkívül merész volt, és ügyesen szervezte meg az életet az irányítása alatt álló területeken működő katonai táborokban, de nem volt egy Giap tábornok. A gerillaharcos kézikönyvében azt írja, hogy népfelkelő csapatok legyőzhetnek egy reguláris hadsereget, és nem szükséges addig várni, míg a megfelelő körülmények létrejönnek, hiszen egy lázadó foco (kis fegyveres csapat) már megkezdheti a harcot, amelynek fő terepe a vidék lesz. Ugyanezen könyvében azt is írja, hogy a nők szerepe csupán a szakácskodásra vagy az ápolónői teendőkre korlátozódhat. De Batista hadserege nem volt valódi hadsereg, sokkal inkább fegyveres verőlegények korrupt bandája, különösebb motiváltság és szervezettség nélkül. A gerilla foco-k, Nicaraguát kivéve, mindenhol hamvukba holtak, valamint az utóbbi 40 évben Latin-Amerika lakosságának 70 százaléka is városlakóvá vált. Ilyen szempontból pedig Che Guevara érzéketlen bolond volt.

A XIX. század utolsó évtizedeiben Argentína a világ második leggyorsabban növekedő gazdaságával büszkélkedhetett. Az 1890-es évekre az argentin munkások reálbére magasabb volt, mint svájci, német vagy francia kollégáiké. 1928-ban az ország a világ 12. legmagasabb GDP-jét produkálta. Ezt az eredményt, amit a későbbi generációk leromboltak, nagyrészt egyetlen embernek, Juan Bautista Alberdinek köszönhették.

Guevarához hasonlóan Alberdi is szeretett utazni. Bejárta a pampákat és a sivatagokat északtól délig tizennégy évesen, Buenos Aires felé tartva. Ugyanúgy, mint Guevara, Alberdi is egy zsarnok, Juan Manuel Rosas ellenfele volt. Éppúgy, mint Guevarának, Alberdinek is megadatott a lehetőség, hogy egy hatalomra emelkedő forradalmi vezetőt befolyásoljon, Justo José de Urquiza-t, aki 1852-ben döntötte meg Rosast. S ugyanúgy, mint Guevara, Alberdi is az új kormányt képviselte külföldi útjain, és külföldön is halt meg. De a baloldal régi-új üdvöskéjével ellentétben Alberdi egy legyet sem ölt meg soha. Bases y puntos de partida para la organización de la República Argentina című könyve szolgált az 1853-as új argentin alkotmány alapjaként, amely korlátozta a kormány hatalmát, megnyitotta a piacokat, serkentette a bevándorlást és biztosította a magántulajdon szentségét, ezzel megnyitva hetven évnyi virágzás korszakát. Nem keveredett bele más országok ügyeibe, még hazája Paraguay ellen folyó háborúját is ellenezte. Az ő arcképe nem díszíti Mike Tyson mellkasát.