Folytatva a korábbi írásom, most olyan történetek következnek, amikor is mi látogatunk el hozzátok. Ebben az esetben a (kölcsönös) tudatlanság mellett nyelvi nehézségek is közre játszanak. Az első történet nem velem esett meg, de jót nevettem, amikor hallottam.

Történt, hogy egy székely csoport Magyarországra utazott táborozni. Mindenhonnan voltak a táborban magyarok, szerte a Kárpát-medencéből. A jó hangulat megvolt, a kötelező foglalkozások sem vették el az emberek kedvét. Az egyik ilyen foglalkozás abból állt, hogy mindenki el kell készítsen egy olyan ételt, amilyent feléjük szoktak gyakran enni. Tekintve, hogy a székely csoport résztvevők jó része fiú volt, és egyébként is a pénzt az ember nem kajára költi, elhatározták, hogy ők bizony egyszerű(bb) dolognak fognak neki. Elmentek az üzletbe.

- Csókolom, kérünk, négy kiló vinetét – hangzott a parancs. A bolti lány csak nézett (még a csókolomon se nagyon tette túl magát), egész arca egyetlen kérdőjel volt.

- Hogy mit? - kérdezett vissza óvatosan.

- Vi-ne-tét – szótagolta barátunk, majd a lány háta mögé mutatott. - Abból a lilából adj na.

Eltartott pár percig, mire megegyeztek mindenben, és közben kiderült, hogy azt padlizsánnak hívják. Nem baj, lényeg, hogy meg van ami kell, neki lehet látni. Igen ám, de rácson sütni nem olyan egyszerű, főleg ha nem fát, meg fejszét adnak az ember kezébe, hanem szenet és tűzgyújtó folyadékot. Nézték, mind a lőtt medvét, de nem jöttek tartósan zavarba. Megpakolták a kis grillezőt szénnel, rálocsoltak egy kicsit, majd meggyújtották. Égett egy kicsit, majd elaludt. Nem baj, makacs a székely, még egy kis folyadék, újabb próbálkozás. Sikertelen. Itt elfogyott a türelem, jó sok folyadék. Majd még pár deci. Na most! A széndarabok úszkáltak békésen, és akkor rárepült a gyufa. Egy darabig égett, majd gyönyörű ívben szétrobbant az egész 5 méteres körzetben mindent beterítve szénnel, és száz méteres körzetben mindent elárasztva 'aztahétszentségit' -tel. A magyarországiak néztek, pislogtak, mint nyúl a bokorban, majd az egyikük kissé bizonytalanul megkérdezte:

- Ti így szoktatok padlizsánt sütni?

Szintén ebben táborban történt, már a vége fele, hogy úgy érezték a székelyek, hogy most már beszélik ezt a magyart is. Ezért aztán az egyikük bement a korábbi boltba, és tökéletes hangsúlyozással a következőt mondta:

- Kérek egy ásványvizet.

A válasz azonban kifogott rajta.

- Hány bubisat parancsolsz? - szegény boltos, egy életre megjegyzett minket, előbb a vinete, aztán meg ez ami jön...

- Az isten basszon meg, adjál már egy borvizet! - barátunknak elfogyott a türelme.

Ennyit mára. Van még bőven, nem kell félni, nem fog fájni. Az erőegyensúly jegyében legközelebb ismét olyan jön, amiben a kedves magyarországiak szerepelnek le.