Ezt tizenkettedik végén írtam, leginkább egy konkrét személynek szólt, de talán önállóan is megállja a helyét.
Még... még egy kicsit... Ne múljon el az eső, még ne! Adja meg nekem ezt a pár percet!... Nem azért, hogy fel tudjak készülni, nem is azért, hogy rendesen elbúcsúzzak. Csak azért, hogy itt maradjak még egy kicsit...csak pár percet. Csak még egy pillanatot! Tudom, hogy szenvedésnek tűnik minden perc, amit itt töltök, tudom, érzem, hogy csak magam marcangolom, de akkor is! Még egy kicsit hadd nézzem a kertet, a fákat! Az ablakot, amin ezüstként csillan a lefolyó esőcsepp, a párkányon levő levelet. A szél sodorta ide, és most az esőben itt rekedt...akárcsak én. De mikor vége az esőnek, ő még itt lesz. És én hol? Vajon merre fogok menni, mit kezdek majd ott? Azt se tudom, hogy hol van!
- Kisasszony... - A szobalány érces hangja elvágta a gondolatait. Nem fordult meg, konokul bámult ki az ablakon. - Elnézést kisasszony, az eső elállt. Az úrfi azt üzeni, hogy indulniuk kell.
- Még ne... - szünetet tartott, hogy úrrá legyen hangja remegésén – még nem állt el.
- De az úrfi-
- Még nem állt el! - toppantott ökölbe szorult kézzel. Kisvártatva meghallotta a távolodó lépteket.
Csakhogy elment, gondolta. Úgy örült ennek a pár percnyi késésnek, mintha az egész utat elhalaszthatta volna jó messze, a távoli, nagyon távoli jövőbe. Már nem érdekelte a kert. Cserben hagyta őt az esővel együtt. Megfordult, és a székhez sétált. Ellágyulva simította végig tekintetével a sötétbarna karfát, a faragott fejdíszt, és a hímzett párnát. Mennyit írogattam itt, idézte fel gondolatban a latin-, és francia leckéit. És mennyire untam! Halkan kuncogott. A következő pillanatban már sírásra görbült a szája. Gyorsan összeszedte magát. Nem, most nem mutathat gyengeséget... nem, most nem...
- Hát te mit csinálsz? - a csodálkozó hang tulajdonosa a szoba végében állt, esőernyőjét a karjában fogva. - Elanie említette, hogy voltál szíves egy kis várakozást kérni tőlem. Csakhogy nekem most nincs időm erre, ma estére megígértem a Karvell lányoknak, hogy... ejnye – szakította félbe magát. – Hát ez a gond? Nocsak, nocsak, hogy mik vannak?
-Lennél szíves nem gúnyolódni? - szólt rá a férfire. - Nincs semmi bajom. Semmi...
-Igen, azt látom – bólintott csendesen, de szemében még mindig vidám szikrák csillogtak. - Csak meglepődtem, hogy egyetlen testvérhúgom arca még alkalmas emberi érzelmek kimutatására. Ugyan mi hiányzik innen Karolina? A kert, amire folyamatosan panaszkodtál az első évben? Vagy a tanítók, akik szigorát és közönyét minden nap felemlegetted? Esetleg a leckék, amik elől rendszeresen megszöktél? Netalán az idegesítő látogatók, ismerősök? A szószátyár udvarlók, és a-
- Minden! - tört ki belőle a zokogás. Már nem tudta visszatartani, nem is akarta. Leborult a szék karfájára és sírt, sírt vigasztalhatatlanul. Eduárd elámulva nézte. Ha valamit, akkor ezt nem gondolta volna Karolináról. Döbbenete akkora volt, hogy a bűntudatnak már nem jutott hely a gondolatai között.
Karolina azonban nem figyelt a bátyjára. A gúnyosnak szánt kérdések mindegyike tucatnyi emléket idézett fel, és nem bírta a hírtelen támadt érzelmi hullámot elfojtani, így minden bánat kitört belőle egy már-már elfelejtettnek hitt, gyermeki sírásban. Hangosan hüppögve zokogott, elkeseredetten markolta a szék karfáját. Gondolatai közé befurakodott a becsukódó ajtó hangja. Helyes, tehát a bátyja is itt hagyta. Az asztalon zörrent valami, és gyengéden talpra segítették. Könnyein át Eduárdot látta.
- Gyere csak, ülj le. Itt van egy kis tea, az útra készíttettem. Igyál belőle – Karolina engedelmesen ivott, minden korty után mély levegőt véve, hogy meggátolja a fel-feltörő zokogást. Utána mély sóhajjal letette a teáscsészét, és hálás mosollyal köszönte meg a gondoskodást.
- Tudod, bármilyen hihetetlen, de átestem valami hasonlón én is – mondta Eduárd, és az asztal mellé húzott egy széket – Tizennyolc éves lehettem, mikor a főiskolát befejeztem, és kikerültem a hajóra. Na, ha valahol, hát a fedélzeten biztos volt, hogy nem futok össze senkivel a korábbi társaim közül. Az utolsó este, az év vége előtt, tartottunk egy búcsúestet, amire meghívtunk mindenkit, aki fontos volt, és hát akkor mindenki fontos volt. Táncoltunk is, igaz, de jóval többet beszélgettünk. És volt az egészben valami nagyon különös. Akkor és ott nem értettem, hogy mi, de ma már tudom. Táncoltunk, beszélgettünk...nem nagy dolog, máskor is csináltunk. Mindent csináltunk már máskor. De az, hogy ez az utolsó...nem, ezt egy percig sem gondoltuk. Azaz, én nem gondoltam. De tudod, az, hogy valami nagy dolognak vége, az, hogy ezentúl már így mégsem tudunk találkozni, hiszen szétszóródunk a világ minden tájára. Talán még összeülünk párszor...pár órára. De hát ez nem ugyanaz, ugye? Az utolsó fél év nagyon nehéz volt, te tudod, hogy miért. És úgy gondoltam, hogy egy kis nyugalom jót fog tenni, de nem. Az a helyzet, hogy az idő nem old meg semmit, csak a gyenge felejt az idővel. Azért mondom ezt el neked, hogy tudd, ha valamit el akarsz intézni, intézd el most. Ne hagyj magad után elvarratlan szálakat, mert azok nem tűnnek el soha. Ne ess abba a hibába, amibe én. Keresek egy szobát ma éjszakára, és holnap estére érted jövök, jó lesz?
Karolina nem szólt, csak némán megszorította a kezét. Köszönöm, rebegte alig hallhatóan. Talán nem is mondta, csak gondolta, de a bátyja értett a kézszorításból és a tekintetből.
-Akkor holnap találkozunk. Remélem, tudod, mit kell tenned.
Az ajtó halkan csapódott be utána. Karolina elmélázva nézett ki az ablakon. A szakadozó felhők között halványan felsejlett a szivárvány.
