A világon kétféle ember él. Egyik csoport hisz a télapóban, a másik csoport meg a télapó. Én, amikor először mentem a táborba, még hittem benne. Hittem, hogy semmi sem olyan sötét, mint ahogy azt páran beállítják, hiszen magyarországon (igen, így kis m-el, célozva az ország méretére), is csupa kedves ember sétál az utcán, akik, ha meghallják, hogy honnan jöttem, jöttünk, még kedvesebbek lesznek, és hosszasan elbeszélgetnek velünk. Az évek múltak, és nyaranként nekem, bármi történjék is, elsődleges volt a tábor, amit évről-évre jobban szerettem. És most, hogy a hatodik táborozásra készülök olyan emberként, aki a középiskolát már elvégezte, az egyetem azonban még előtte áll, elmondhatom, hogy bár gyakran játszom a télapót, titkon még mindig hiszek benne.

Hogy mi segített hinni a magyarságban? Röviden erre az a válasz, hogy a magyarok. Hányszor legyintettek az ismerősök, rokonok lemondóan, mikor szóba kerültek a csonkahoni testvéreink!? És mi tagadás, én is velük legyintettem, keseregtem, velük együtt jelentettem ki, hogy nem baj, de legalább mi... Azonban, a lelkem mélyén megmaradt egy kis sarok a reménynek, és bár minden évben rengeteg volt az alkalom, hogy eltűnjön, meg tudtam őrizni. Nem volt nekem olyan nehéz dolgom, hiszen nyáron volt egy-másfél hét, amikor ott ülhettem, és olyankor bizony észrevettem, hogy nagyobb az egész világnál. De nagyon nehéz helyesen a kis sarokra figyelni. Sok példát látunk arra, hogy páran csak benéznek az ablakon, és azt hiszik, mindent tudnak róla. Látnak a falon egy térképet, látnak egy zászlót, pár szobrot. És úgy gondolják, hogy már tudják, 'mit akar' ez a sarok. Pedig nem azt, távolról sem azt! Csak az ablakon benézve nem látszik a könyvespolc, és sokan hajlamosak elsiklani a könyvek fölött. Pedig azok a fontosak, mert ha azokat forgatjuk, akkor tudjuk, hogy igazából mi is az a térkép ott a falon, mit jelent a zászló, és mit a szobor. Azokat mind a könyvek szülték, mondhatni szimbólumai a könyveknek. Visszakaphatjuk a hegyeinket, ha nem tudunk mit kezdeni velük. És ez a tábor egyik nagy érdeme. Hogy rámutat a könyvekre a sarokban, és bemutatja, hogy miről szólnak. És akiben megvan a kíváncsiság, az ezek után egy-két könyvet fellapoz, végigolvas... és egy kicsivel többet ért meg a világból.

Sajnos, ha valamit, akkor ezt sehol nem lehet hallani a magyar közéletben. Tanítani kell az embereket, ahhoz, hogy igazán érjenek valamit, és nem megmondani, hogy mit csináljanak, mit szeressenek, mitől féljenek. A művelt nemzetet nem lehet megtéveszteni. A tábor ezt sugallja, nekem ezt. És ezzel együtt megkaptam azt, ami nagyon kevés embernek adatott meg. Egy célt, ami emberré tesz. Mert, és ez megint a tábor tanítása, az ember nem embernek született. És mindaddig, amíg az ember vágyai nem tudnak elszakadni az állatokétól, addig nem teljes értékű az a valaki. Hiszen nem az odú, nem a pár, és nem az ennivaló az, ami nekünk a legfontosabb kellene legyen, legyen az az odú bár egy hatalmas lakás, a pár egy irigyelt nő/férfi, és együk azt az ételt akár Hawaiin, akár a görög tengerparton. Kell valami, ami ezeken túlmutat. És én megkaptam ezt a táborban. Azt a felismerést, hogy egy nemzetet nem vezetni, hanem művelni kell. Mi lehet, ennél fontosabb, amit egy ilyen tábor adhat?! Semmi... de van még valami, ami legalább ilyen fontos, még ha nem is tűnik ilyen nagymérvűnek.

Mostanság, ha valaki dicsérni akar egy ilyen tábort, akkor okvetlenül leírja, elmondja, hogy mennyire jó a hangulat, milyen életre szóló kapcsolatok kezdődnek... és ezzel az én dolgomat nehezítik, mert erre a táborra ez tökéletesen igaz, de már annyit volt használva, hogy semmitmondó közhely lett belőle. Úgyhogy, most meg kell kísérelnem elmondani azt az érzést, ami a búcsúzásoknál mindenki torkát összeszorítja, a könnyeket, a fogadkozásokat. Le kellene írjam valahogy az esti (néha éjszakába nyúló) séták, beszélgetések hangulatát, és mindazt, ami ezeket a tábor kiemelkedő részeivé varázsolja. Talán akkor és ott meg tudnám valahogy fogalmazni, de így, utólag (és előre) rágondolva nem kapom a megfelelő szavakat, így marad a fent leszólt közhely sejtetni mindazt, amit hiányos tudásommal nem tudok kifejezni.

Mi is jó akkor ebben a másfél hétben? Illik, hogy kicsit elkanyarodott eszmefuttatásomnak konkrét, profán lezárása legyen. Az a jó a táborban, hogy van. És az, amit a tábor ad nagyon különleges vegyület, mert annál többet ér, minél több van belőle. Én megpróbáltam kicsit ide is csepegtetni belőle, kevés sikerrel. De azt remélni merem, hogy egyre több, és több kerül belőle a világ minden tájára, ahol magyarok élnek.