Az eskü kötelez

 

            1418-at írunk. A világ forrongó hangyabolyhoz hasonlít. A Burgundi herceg uralma alá került Párizs, emberek milliói várják visszafojtott lélegzettel az újabb eseményeket. Azonban ezzel párhuzamosan, és ezt érintve más is történik. Valami, ami az emberek szeme előtt rejtve marad. Nicholas Flamel eltűnt az emberek elől. Az ifjú herceg, Vlad, Havasalföld uralkodója lett, ami fajtársainak körében hatalmas vihart kavar. Párizs bevételéről fennmaradt egy írat(valami diák írhatta), ami egy különos harcot ír le, egyidejűleg a város elfoglalásával. Bár a párizsi emberek rettegve beszélnek róla, furcsa módon a nappali világosságban odamerészkedő emberek csak a dúlás nyomaira bukkannak, áldozatot egyet sem lelnek. Hamarosan, az általános kétségbeesés feledteti velük azt a  jelentéktelennek tűnő összetűzést. Azonban az az éjjeli harc megfosztotta Párizst a legellentmondásosabb tábornokától, Pierre la Haynautól. Kétségtelen, hogy különc ember volt, a halálra ítélteket önkezével végezte ki, és súlyos napallergiája miatt, csak nagy óvintézkedések után  mehetett ki a nappali fényre. Azonban remek stratéga volt, ki vakmerő ötleteivel nem egyszer vívott ki fényes győzelmet.

            Távol Párizs jajszavától, egy vidéki vadászkastélyban nagy mulatozás folyik. A hintók alapján, gazdag nemesek a meghívottak. A bálteremben színes forgatag látható, amint kisebb-nagyobb csoportokba rendeződve csevegnek. Azonban nem mindenkinek adatott meg az éjszakai  könnyed csevegés.

A herceg idegesen járkált a fogadóteremben. A szokatlan esemény, amire készült megfosztotta a jól ismert nyugalmától. Furcsa módon maga a nyugtalanság nyugtalanította leginkább. A hatalmas teremben léptei visszhangozva zengtek, elnyúlt árnyéka rá-rávetült az ablakra. Az ablaknál álló vörös szaténos nő megrovóan nézett rá, valahányszor elhaladt előtte. Végül megelégelve a szűnni nem akaró járkálást, megszólalt.

 - Elnézést a szóért felség – mondta, kicsit megnyomva a felség szót - de nem kellene felkészülnie a vendég fogadására?

 - Hogy? – nézett rá szórakozottan a megszólított – nem, már megtettem a szükséges előkészületeket.

 - És úgy gondolja, hogy elegendő most a szükséges előkészület? – nézett rá szúrósan a nő

 - Ne idegesíts ezzel te is! – kiáltotta hírtelen erővel a herceg – Tudod, hogy megtettem mindent! Miért hiszi mindenki azt, hogy több száz év tapasztalattal, és az ősök minden tudásával a hátam mögött alábecsülöm őket? Amúgy meg, neked több okod van nyugtalannak lenni, mint nekem.

 - Még soha nem született ilyen szégyenteljes egyezség - suttogta hevülten a nő - nem értem, hogy most, miután a munkájukat elvégezték, miért kell bármilyen közünk legyen hozzuk?

 - Számtalan öltem őket - morogta a  herceg – és most is azt tenném, azonban a szerződést nem rúghatom fel.

 - De a Kamarilla...

 - Ugyan, pont ez kellett, hogy a hatalmunk megszilárduljon! Nevetséges, ahelyet, hogy eltaposnánk azokat a  gaztevőket, szinte szövetségesként bánunk velük. – füstölgött tovább, majd újrakezdte a járkálást.

 - Tehát nincs reményem – suttogta, magának a vörös ruhás nõ.

 A herceget magára hagyva átsietett a bálterembe. Belépve egy elegánsan öltözött fiatal férfit pillantott meg, aki egyenesen felé tartott. Sápadt arcán alig látható forradás húzódott. A nő megpillantva a férfit rögtön felismerte.

Igen, õ a végzetem, gondolta megremegve, ahogy ránézett. Amint elhaladt mellette, a férfi egy pillanatra ránézett. Vértelen ajkán gúnyos mosoly húzódott, és szó nélkül elhaladt mellette. A súlyos tölgyfaajtó félelmetesen csattant a háta mögött.

            Nyomban utána egy idősödő férfi intett neki, hogy menjen oda. Amint odaért kérdőre vonta

- Ki volt az, gyermekem? – kérdezte, majd fürkésző pillantással folytatta – Talán az Asszamita?

Mivel hang nem jött ki a  száján, csak bólintott.

- Hát akkor semmi kétség. A sorsod beteljesedik Nela. – suttogta halkan – készen állsz rá?

- A Ventrue klán bennem bízik, atyám. Nem leszek méltatlan a bizalmukra.- felelte, bár érezte, hogy a hangja megremeg. A továbbiakban némán ült, és mikor a tölgyfaajtó nyílt, méltóságáról teljesen megfeledkezve ugrott fel. A férfi kijött, és némán elindult felé. Tekintetek tucatjai kísérték lépteit. Egyenesen Nelához tartott. Odaérve finoman meghajtotta magát.

 - Hölgyem, készen áll? – kérdezte kiegyenesedve.

Nela, aki addigra összeszedte magát, a tőle telhető legnagyobb hidegvérrel válaszolt

 - Igen... – akart mondani még fellengzős szavakat, de nem merte megkockáztatni, hogy elveszítse az önuralmát.

 - Akkor – mosolyodott el hűvösen a férfi, és karját nyújtotta neki – engedje meg, hogy vezessem.