Egy előadáson elhangzottakkal kapcsolatban jutott eszembe a következő gondolat. Első felében közlöm az előadás vonatkozó részének tartalmát, már csak azért is, mert felettébb érdekesnek találom, majd ömlesztem a többit.

Van egy közösséged. Te, a közösség tagjaként, azt akarod, hogy mindenki másszon fel egy fára. Hogy tudod ezt elérni? Első megoldásként odamehetsz mindenkihez, és elmondhatod nekik, hogy ugyan már, másszanak fel a fára, mert te azt akarod. Ha nem állnak észérvek a rendelkezésedre, akkor garantált, hogy nem fognak a fára mászni a kedvedért. Ez a módszer tehát megbukott. A következő módszer az erőszak. Mindenkit felpofozol a fára. Ez addig működik, amíg nem akadsz egy nálad erősebbre. Ekkor megdőlt ez a módszer is. Ha nincs senki, aki erősebb nálad akkor is lesznek akik elfutnak. Üldözöd őket, és ha mindnél gyorsabb vagy, utol is éred. Így látszólag működhet az erőszak, de csak ha erősebb és gyorsabb vagy mindenkinél a közösségben. De felmerül a kérdés, hogy meddig leszel mindenkinél erősebb? Ha nem is kelnek fel egységesen ellened, és nem is szökdösnek el – ami elég valószínűtlen – te megöregszel. És egy nap lesz nálad erősebb. Tehát, ha meg is van mindened ahhoz, hogy egy közösséget uralj, hosszú távon nem fog működni. Ha sem a szép szó, sem az erőszak nem vezet célra, akkor marad még valamid? Nos, marad.

Azt mondod nekik, hogyha nem másznak fel a fára a tűz lesújt rájuk, szárazság jön, esetleg hosszú tél. Nem te akarod a fára mászást, hanem az, aki az elemeknek parancsol. És előle nem lehet elmenekülni, szembeszegülni még úgy sem. Vagy engedelmeskedünk, vagy elpusztulunk, mondod az embereknek, és íme, másznak is a fára. Természetesen egy negatív erőnek nem szolgál senki hosszú távon. Így az útba kerülő vadakat az szellemek/istenek vezetik, elénk, ha új forrást kapunk, azt az istenek útmutatása nyomán találjuk. Tehát adnak is, de büntetnek is. Kihasználják azt az érzést, amivel az embereket a leginkább lehet vezetni. A félelmüket és a mohóságukat.

Mondhatod, hogy eléggé alantas kezdete ez a vallásnak, de nézz már magadba. Mondjon nekem bárki egy érzést, amit nem lehet felépíteni az előbbi kettőből. Csak két példát mutatok.

Először vegyük a dühöt. A düh valaki, vagy valami ellen irányul. Te azt szeretném, hogy azzal a valakivel/valamivel történjen/ne történjen ez meg az. Esetlegesen bárcsak történt/ne történt volna. Nos, ez nyilvánvalóan az uralkodási vágyad a dühöd célpontján. Az uralkodási vágyat meg egyöntetűen vissza lehet vezetni a mohóságra. Düh: bosszúvágy, féltékenység, gyűlölet, mind benne van, és mindnek az az alapja.

Szerelem. Mielőtt nekifognánk elemezni, kicsit álljunk meg. Kicsit racionalizáld magadban azt, hogy minden szerelem különleges, egyedi. Annyira az, amennyire az emberek azok. Nem akarok hosszas magyarázatba keveredni, ezért inkább egy példán keresztül szemléltetem. A nők szeretik a rózsát. Lehet, hogy te, kedves hölgyolvasó éppen nem, nyálas dolognak, fölöslegesnek tartod, vagy éppen egy üres gesztusnak, ami semmit sem jelent. De a nők szeretik a rózsát. Attól még ez igaz.

A szerelemnek van egy forgatókönyve. Találkozol vele, megismered, beleszeretsz. Közlöd vele, illetve utalsz rá, és erre ő is reagál. Te szeretnél vele lenni. Mohóság. Ha eddig megvan, lépjünk tovább, még egy-két változatot bemutatok. Beszéljünk az önzetlen szerelemről. Elengeded, mert nem szeret eléggé, még nem vagytok felkészülve, esetleg nem akarsz a boldogsága útjába állni. Félelem. Miért nem szeret eléggé? Nem akarom megtudni, félek rájönni... áh, nem is érdekel, van nekem más is, nem fogok utána epekedni! És lassan jön a harag, a düh. Fentebb vázoltam.

Most nagyon sokan úgy értelmezik, hogy leszóltam a szerelmet, bagatellizáltam, és egyáltalán ki vagyok én!? Nos, a félelem és a mohóság nem negatív érzések. Emberi érzések. Olyan, mint a színskálán a sárga-kék-piros. Minden kijön belőlük. És ahogy nincs értelme a feketét általánosan a gyászhoz, a fehéret meg a tisztasághoz kötni, úgy az érzelmeket sem lehet jó illetve rossz kategóriába sorolni. Csak színek, érzelmek vannak, és amit mi ráaggatunk.