A nyugati szél kíméletlenül süvített végig a városon. A felhők megvadult csordaként száguldottak, és néha közéjük vágtak a villámok, őrült pásztorként hatalmas csattanással sarkallva őket. A vihar nem kímélt semmit és senkit. A kint rekedt nincstelenek jajgatva igyekeztek az egyetlen hely felé, amely befogadhatja őket. A villámok fényénél látták a templom tornyát, az vezette őket.

 A pap éberen szemlélte a vihart, fel volt öltözve, a kulcsokat a kezében tartotta. Várta az ítéletidő elől menekülőket. Valóban találó név az ítéletidő, morfondírozott. Ilyen lehet az Utolsó Nap is. Ahogy erre gondolt egy hatalmas villám világította be a szobát, majd egy iszonyú csattanás hallatszott, mintha az ég repedt volna ketté. Nem jó erre gondolni se, mert megidézem, rettent meg. Gyorsan keresztet vetett, majd az ablakhoz lépett. Ahogy kitekintett a kinti kavargásba egy rongyos embert látott, amint az ajtójánál áll, és kopog. Erőtlen lehet a kopogás, és az iszonyú hangzavarban teljesen elnyelődött. Az atya nem habozott sokáig, gyorsan az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A kinti alak, ahogy feltárult előtte az ajtó, térdre borult. A csukja hátracsúszott a fején, hosszú szutykos haja majdnem teljesen eltakarta az arcát. A pap javakorabeli nőnek sejtette. Előrenyújtotta a kezét , amit az asszony két kézzel megragadott, és még mindig térdre borulva felnézett rá. Az arca ijesztő kétségbeesést tükrözött.

- Könyörgök atyám, adj nekem menedéket! - rikácsolta rekedtes hangon.

- Ne félj lányom, adok – mondta megnyugtatóan, miközben felsegítette a földről, és elindult vele kifele. - Vártalak titeket – tette hozzá, és gyors léptekkel a templomhoz indult. A nő követte, miközben valami köszönetfélét mondott, de ezt a süvítő széltől nem lehetett hallani.

 A templomhoz érve még egy tucat embert látott. Gyorsan kinyitotta az ajtót, majd visszafordult a ház fele. Rövid idő alatt teljesen átfázott. Tudta, hogy a templomnak semmi baja nem lesz. Bár koldusok, de viharban ez az egyetlen menedékük, ha eltűnne, vagy megrongálódna valami, többet nem engedi be őket. Így inkább agyonverik azt, aki lopni akar, semhogy segítsenek neki. Meg aztán nem is nagyon volt, amit elvinni abból a templomból, gondolta keserűen. A háború elvitt mindent, szinte csak a csupasz falak maradtak, és pár szentkép.

 Igencsak szaporázta lépteit hogy el ne ázzon, ám mikor a házhoz ért megtorpant. Egy sötét alak állt az ajtó mellett, szakadt úti köpenybe burkolózva. Az arcát nem látta, és ez csak fokozta nyugtalanságát. Az idegen előre lépett, és megszólalt. Hangja meglepte a papot. Valahogy úgy képzelte, hogy egy ilyen robusztus embernek mély, reszelős hangja van, de az ember lágy, bár határozott hangon szólt hozzá.

- Te vagy Tudor atya? - kérdezte. Egy villám pár pillanatra megvilágította az arcát. Határozott vonású álla volt, szépen ívelt ajakkal. A szája talán kissé széles volt, bár lehet, hogy csak a felvillanó fénynél tűnt úgy. Nyílt, magas homloka becsületes szívről árulkodott. Mégis, volt valami démoni az arcában, amitől Tudor atya ijedten lépett hátra. Majd megemberelte magát, és egy kis torokköszörülés után megszólalt.

- Miben segíthetek testvérem? A templomot kinyitottam, oda mehetsz...

- A nevem Andreai, atyám gondolom tudsz az érkezésemről - fojtotta belé a szót az idegen.

- Ó, igen. Lépj csak be házamba - mondta, és előresietett ajtót nyitni. Mi ütött belém?, gondolta, annyira megijedek egy szerzetestől hogy az esőben ácsorgok, és úgy beszélgetek, mintha verőfényes délután lenne. Valóban nem logikus az ember viselkedése.

 Miután befejezte önmaga korholását gyorsan meggyújtotta a lámpát, és rövid töprengés után a parázsra rakott pár vékony ágat, hogy éledjen fel megint a tűz.

- Gondolom át vagy fázva – fordult a szerzeteshez. - Azt hittem, hogy a vihar megállásra késztet, ezért nem vártalak ma estére. De gyere beljebb, és ülj le – mutatott az asztal melletti székre.

A biztatásra a jövevény közelebb lépett, és levette az úti köpenyét. Alatta a kopott-szürke színű szerzetesi csuhát viselte. Az olajlámpa erősödő fényénél ismét szemügyre vette. A barátságos világosságban az idegen is jóval emberibbnek tűnt. Az arca elvesztette az ördögi jellegét. Termetre sem volt olyan magas, mint amilyennek kint látta, bár jól megtermett fiatalember volt. Milyen balga is az ember, gondolta Tudor atya. A sötétben mindent az ördögnek tulajdonít, holott ez itt Istenünk gyermeke.

- Hogy utaztál? - kérdezte, miközben megrakta az immár pattogva égő tüzet.

- Hívő ember mindenhol akad – felelte halkan az idegen, miközben a kinti időt figyelte.

- Ilyen időben jövünk csak rá, milyen szerencse a négy fal, meg az égő tűz – mormogta Tudor atya, inkább magának, mint a vendégének. - Pár szerencsétlennek adtam éppen menedéket a templomban – tette hozzá, csak, hogy mondjon valamit.

- Irgalmas cselekedet volt atyám – mosolyodott el a szerzetes

- Esetleg ennél valamit...szívesen adok – mondta, látva, hogy Andreai tiltakozva felemeli a kezét. - hozok valami ennivalót. És gondolom jól jönne valami itóka is hozzá, hogy átmelegedj. Hozom is rögvest – mondta, és otthagyta a vendégét.

A kamrában aztán letisztázta magában a jövevényt. Az első benyomást leszámítva rendes embernek tűnik. És az is, döntötte el, majd egyik kezében egy füstölt csülökkel, másikban egy kulaccsal visszament a szobába.

 Csendesen ettek. Andreai szórakozottan, mint aki nem is figyel arra, hogy mit vesz a szájába, Tudor azzal a természetes falánksággal, ami a papok sajátja volt akkoriban. Azonban mindig ügyelt rá, hogy mindkét pohár tele legyen. Így kisvártatva feloldódott a nyelvük.

- Az az igazság, hogy most sincs pénze az egyháznak – jelentette ki Andreai. - A monarchia nem támogatta, és most is hiába fordulunk az egyháztanácshoz. El vannak foglalva az ortodox egyház erdélyi tulajdonaival.

- Igen, mondhatni cseberből vödörbe – bólogatott Tudor atya. - De ebben a hátrányban van a mi legnagyobb erősségünk fiam. Mert mi, ha kevesen is vagyunk, de összetartunk.

- Meglehet – bólintott amaz – Na de hiába kesergünk ezen atyám. Inkább nézzünk a dolgunk után. Holnap délben indulunk, ha jól tudom.

- Igen, és ha Isten megsegít estére megérkezünk ...-be. Ott fog várni a pap, aki majd elvezet a célunkhoz. Valami nagybirtokos az úr ott, úgy hírlik roppant szeszélyes ember...de mivel tekintélyes támogatója az egyházunknak el kell fogadnunk a meghívását. Javaslom, hogy térjünk nyugovóra. Holnap hosszú út vár ránk.

- Gyalog megyünk oda?

- Nem, még csak az kellene – nevetett a pap. - Egy Szebenbe tartó gazda elvisz minket a faluig. Ott megszállunk a papnál, és másnap hajnalban tovább indulunk.

Több mondanivalója egyiküknek sem volt, ezért Tudor atya felkelt, és bevezette a barátot a szomszédos szobába. Egy kis ágy volt a szoba berendezése, és egy fiókos szekrény. A szoba ablakából látszott a templom tornya. Tudor atya megtapogatta a kályha csempéit. Elégedetten érezte, hogy felmelegedett annyira, hogy reggelig melegíteni fogja a szobát. Mivel más dolga nem volt, nyugodalmas éjszakát kívánva magára hagyta a vendégét.

Andreai, ahogy egyedül maradt, letérdelt az ágy mellé, hogy elvégezze az esti áhítatosságot. Miközben az ima szavait mormolta, önkéntelenül is figyelt a kinti zúgásra. A szél süvítése a fák ágai között a hegedű hangjára emlékeztetett. Olyan, mintha egy egész szimfonikus zenekar játszana odakint, és az egyes tételeket a dörgés mély moraja választja el egymástól, töprengett, miközben az utolsó sorokat mondta az imából. Amint végzett, lefeküdt az ágyba, és kisvártatva egyenletes szuszogása tudatta a szobával, hogy a vihar dacára mélyen alszik.