Talán ez lesz az első igaz 'blogos' bejegyzésem itt. Nem is érdemelne szót az ami velem történt, de mivel rég nem írtam, és ezt a szememre is vetették, hát íme. Természetesen a történetet túlzom, és nem is történt ennyire látványosan, de az a lényeg, hogy kicsit szórakoztató legyen az olvasóknak is. Nekem az volt, elhihetitek. És íme:

Az egyetemek kedves szokása a szóbeli vizsga, Ennek lényege, hogy ül a tanár és vele szemben a (remegő) diák. És 'beszélgetnek'. Nos ma én is egy ilyen szóbelin estem túl. Bevonulok többedmagammal a terembe, kisvártatva a tanár is. Mindenki előtt kiterítve a tananyag, lap lapot ér. Ha már ott van alapon én is beleolvasok a szomszédom jegyzeteibe. Miért is ne jönne jól egy ici-pici abrak a hegy alatt? A tanár szépen kiteríti a kis cetliket, amin a tételek vannak. Mindenki húzzon egyet, dolgozza ki, majd jöjjön a vágóhídra. Mikor terítette, én kiszemeltem egy vastagabb lapocskát, és láttam hogy az nekem szól. Oda is mentem, és kihúztam. 'Az ókori szerzők viszonya a művészethez (kivéve Vitruvius).' Nem biztos, hogy pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Na, nem a legjobb, én a reneszánszból készültem, de szerencsémre erről is tudok jó pár dolgot. Kidolgozom, majd kimegyek, hogy bemutassam a tudásom. A tanár vár, les, mint prédára éhes fenevad. Mindig elfeledkezek arról, hogy nem jó elsőként szóbelizni, csak nagyon unom magam, és inkább túl lennék az egészen, na meg, nem is nagyon érdekel.

A tanárral szemben helyet foglalva nekifogok. Kicsit össze-vissza elmondom amit leírtam a lapra. A végén egészen jól megy, és régi szokásomhoz híven utólag ránézek a napra, hogy mindent elmondtam-e, addig csak dísznek volt ott. Nem, nem mondtam el mindent, kihagytam két nevet. Bár nem is voltak annyira fontosak, de azért megemlítem. A tanár kérdez. Hogy mikor is élt Platón...ööh, hát vagy egy emberöltővel Nagy Sándor előtt, vagy utána. Nos, kiválasztottam egyet, és bevágom. Nem nyert, pont hogy Nagy Sándor előtt élt. Igen, szívás, de ez legyen a legnagyobb gond. Még egy kérdés. Természetesen, erre könnyű a válasz, az építészeket, szobrászokat, festőket mesterembereknek tekintették. Na, ez volt a válasz, de ennyivel csak nem szúrom ki a szemét. Még beszélek, gyakorlatilag megemlítem, hogy ez is, meg az is annak tekintette bőket, tehát azok voltak az ókori felfogás szerint. Jó, vége. Na, kicsit össze-vissza, de azért elmondtam a lényeget. És itt jött a csavar. Merthogy addig a szóbelin a tanárok három fajtájával találkoztam. Mondjuk fokozatnak. Vannak először is a kedves kis emberkék, akik annyira a diák alá kérdeznek, ha kérdeznek, hogy az már fáj. 'Ugye hogy' kezdetű kérdéseket kell elképzelni. Sajnos én az ilyen tanárokkal úgy vagyok, mint a Loch Nesi szörnnyel. Hallani hallottam róluk, de még nem láttam őket élőben. A következő fajta, azaz fokozat azoknak ad helyet, akik normális hangnemben a diák monológja végén még rákérdeznek azokra a részletekre, amiket hiányolnak, és ezek tudatában kiadják a jegyet. Harmadik szinten vannak a kukacoskodó tanárok. Ők azok, akik mindenre rákérdeznek, a keményebbje a diákot is félbeszakítja ha nagyon belelendült, próbálja kizökkenteni, és a tanuló szemével nézve minden alkalmat megragad, hogy valamibe belekössön. Na de, hogy létezik egy negyedik fokozat is, azt eddig nem tudtam. De most már igen. Ez az a tanerő aki a kommunizmusból itt ragadt, azokkal a módszerekkel operáló a szóbeli vizsga lényegéről mit sem tudó valaki, de nem ezt akartam írni. Tehát ez a tanár a szóbelit úgy értékeli, hogy a diák tulajdonképpen írásbelizik. Tehát elmondja neki a nebuló amit tud, majd kérdez. Valamit, ami nem is föltétlenül a témához kapcsolódik. És végül kijelenti, hogy ez össze-vissza volt, és juj, meg jaj.

- Nem mondott semmi konkrétumot.

- Tessék? - pislogás

- Megemlítette Pilniuszt, mondott róla valamit, de az sem volt semmi.

Meg Platónt, Antigonoszt, Pausziniánuszt, Cicerót, Senecát, csak te éppen kártyáztál a gépeden...

- Mégis, a saját okulásomra, mit nem említettem konkrétan?

- Nem mondott semmit. Nem tudta, hogy Platón mikor élt, pedig Nagy Sándor előtt.

És ezzel félreértelmeztem az egész hozzáállását, igaz? De szép is lenne, ha az a cetli nem dísznek lett volna ott, hanem mondjuk mint a tétel, amiből vizsgázok. Vagy túl sokat kérek?

- És Arisztotelész, kihagyta Arisztotelészt!

Juj, eláshatom magam? Eleve annyi név van a fejeben, hogy alig bírtam kiválogatni. Megemlíthetem Lukianoszt is ha nagyon kell, és talán több okkal, mint Arisztotelészt.

- Mégis, ők hogyan viszonyultak a művészethez? Nem kaptam semmi adatot erre vonatkozólag

- Nem mondott semmi konkrétat.

Deja vu -m van...

Végül kaptam egy jegyet, amit megérdemeltem, de nem a szóbelire alapozva, hanem mert elég kevés óráján voltam jelen. Ha ezt volt szíves és nem említette, akkor mégsem az a gond. Hanem, hogy csak a témáról beszéltem. De akkor miért is kell szóbeli? Hogy a tanár ne legyen magányos? Érezze, hogy társalognak vele? De a velem szemben ülő jámbor lélek még arra sem mutatott hajlandóságot. Eleve, mindhárom fenti kategóriába tartozó tanár ha hiányol valamit, akkor ahhoz az ősi, de máig alkalmazott módszerhez folyamodik, hogy rákérdez. Nem olyan nehéz az, én mondom. De hogy faarccal végighallgatni, majd teljesen más dologra kérdezni rá, az nekem új. Természetesen nem azt mondom, hogy ha valaki elmond két mondatot, a többi kilencvenötöt a tanár kérdéssel húzza ki, de ha egy előadásból hiányolunk pár dolog, akkor ugyan már kérdezzünk rá, mert lehet, hogy tudja a szerencsétlen, csak ő úgy gondolta, hogy az nem tartozik a témához.

Ha már az ókori, művészetekhez való akkori hozzáállásról van szó, egy mondatban vázolom a választ. Az egész ókori (görög és római) hozzáállás a művészethez felfogható úgy, mint a Pilnuszi és a Platóni elvek ütközése. Előbbi szerint egyre jobbak az alkotások, ahogy a 'művész' a fejében lévő ideált egyre hívebben alkotja meg, míg Platón szerint nem kell arra törekedni, hogy az ideált lemásoljuk, pont ezért dícséri az egyiptomi kultúrát, mert építészetében megmaradt a régi nagyok alkotásainál. És itt volt az első gond.

- Óbirodalom? Ismerte ön szerint Platón azt a szót, hogy óbirodalom. Elege is lett volna szegénynek, ha ismerné.

- Nem azt mondtam, hogy Platón ezt a fogalmat használta, hanem hogy erre gondolt.

Persze meggyőzni nem lehet. És itt jött be az a kérdés, hogy vajon mikor is élt. És itt jön az én kérdésem, hogy esetleg óhajtaná az úr, hogy ógörögül vizsgázzak, elvégre kétséges, hogy Platón ékes mai magyarsággal írta volna meg a műveit. Minek is élünk a XXI. században, ha Platón nem Óbirodalomról beszélt, hanem a Egyiptom első nagy fáraóinak a koráról, amit csak a napjaink lótifuti embere nevez Óbirodalomnak...

Nos ennyi lenne. Én nagyon jól szórakoztam, külön bejegyzést érne a mélyen tisztelt tanár arca és hangja, amire rá volt írva az az ellenszenv, és a 'Hát milyen nagy arc is vagyok hozzád képest' attitűd. Utóbbi a vizsga végén az én mosolyomban is megjelent,mert őszintén szólva szánalmasnak találtam az egész embert. Így egymást kölcsönösen lenézve és magunkban kiröhögve váltunk el egymástól.