Üdvözletem. Vége a nyári szünetnek, és igen attól, hogy októberig tartott, ez még nyári szünet volt. A karácsonyi vakáció sem egy napos, igaz? Szóval mostantól ismét a régi iramban folytatom az írogatást. El is kezdem ezzel a hangzatos című bejegyzéssel. Előljáróban jegyzem még meg,hogy a stílusom nem változott, ezért előre is elnézést, de érted nem fog megváltozni:).
Mindenkivel előfordult már, hogy kicsit egyedül akart maradni a gondolataival. Ez az az állapot, mikor az ember esetleg elszív egy cigit, iszik egy kis kávét, esetleg tölt magának egy kis italt, csak hogy színt kapjon a pohár alja, és azt lötyögtetve tűnődik. Ezek a külsőségek jelzik, hogy nem szomorú, nem depressziós, csupán gondolkodik. De hát ez sztereotípia... De vizsgáljuk csak meg (ha már szóba került) az egyedüllét sztereotípiáit, pontosabban kialakulásának okait. A fent leírt mindenkinek tiszta, egyszerűen elképzelhető, mint ahogy az is hogyha valaki térdeit felhúzva ücsörög egy sarokban, akkor nincs túl jó kedvében. Most anélkül, hogy belebonyolódnék abba, hogy mennyi igaz ezekből az általános vélekedésekből, kicsit elgondolkozok. Vajon hogy is alakult ki az, hogy csak kivételes esetben dönti el vidáman az ember, hogy most egyedül akar lenni. Örömét megosztja mindenkivel, bánatát meg alig valakivel. Egyszerű, ha valahol rosszul érzed magad, hazamész, igaz? Vagy legalábbis elvonulsz a társaságtól (de szívesebben lennél egyedül, otthon – biztonságban). Vajon miért ez az ösztönös viselkedés? Mindenki ilyen nagylelkű, hogy nem akarja mások kedvét elrontani a saját bánatával? Természetesen, tudom, a barátok, barátnők észreveszik, és megvigasztalják, megosztja velük a gondját, ha van, miegymás.
Nos ennek a magyarázatát lásd korábbi írásomban. Ehhe, magamra hivatkozok, egészen új szintre emelve a nagyképűséget, de korábban leírtam a véleményemet erről. Darwin, és félelem, hogy kulcsszavakban beszéljek. Az ember társas lény, kell neki a többiek társasága, egyedül, csak a gyengék, és betegek vannak... a csordában élő állatok között is. De az ember már más szinten mozog, betegség, gyengeség nem csak fizikai lehet, hanem lelki is. Mint a múló lázroham, csak nem a testet, hanem a lelket gyötri meg – egy kicsit. És keveredik benne az egyedüllét kívánsága, hiszen érzi, hogy most, 'gyengébb', jobban kell legyen. Viszont ez itt gond, mert sajnos túl bonyolultak vagyunk. Azzá neveltük magunkat. Így az egyedüllét gyógyító hatása gyakran elmarad, sőt nem egy esetben, csak növeljük a bajt. Akinek rossz kedve van, azért marad egyedül, mert rossz kedve van, és csak másodsorban azért, hogy a többiek ne lássák. És itt nyert értelmet a pszichológus, mint foglalkozás. Ezekben az esetekben, mikor saját magát emészti, jó elmondani valakinek, legyen az bár teljesen ismeretlen is, bár ehhez le kell győzni az ösztönöket, amik ilyenkor a magányos gyógyulásra bíztatnak. Megint ez a kettősség. Az emberben küzd az ami az állatból maradt, és... és vajon mi? Mi az, ami egy másik pólus? Nem, nem az ember, az ember a kettő egyvelege. Tehát küzd az állat a lélekkel. Nevezzük léleknek, mert valami hasonló természetű dolognak képzelem. Talán közelebb esne az én elképzelésemhez, ha úgy mondanám, hogy az istennel, egy olyan istennel, aki nem mindenható. De ezt nem állítom, kezdésnek ez is elég, azt hiszem.
