Nemrég csengett le az a botrány, amit Kertész Imre a Die Weltnek adott interjúja kapcsán robbant ki. Árnyalatnyi fordításhibák történtek, nem minden magyar hazug, hanem a magyaroknak egy régi betegsége a hazudás, nem uralja az antiszemitizmus a magyar médiát, hanem hangsúlyosan jelen van és a többi. Mindezzel együtt nem szeretem jobban, mint eddig. Nyugodtan tehetem, hiszen őt a véleményem nem érdekli, és igazából engem sem az övé. Csakhogy egy hatalmas példányszámú német lap már kicsit módosítja a képletet. Én, személy szerint, örülnék, ha nem sikerülne minden nyilatkozatában lehordani a magyarságot. Mert ugye sokan hallják amit mond, és azoknak jó része nem magyar. És nem tudnak sokat Magyarországról, éppen ezért ami infót kapnak az egy űrt tölt ki náluk, ellenpontok nélkül. És nem néznek utána. Tehát nem szeretem, hogy valaki azt kommunikálja, hogy a magyar nyelv az a gyilkosai nyelve, és ugyan ő magyarnak vallja magát, de ne kössük őt Magyarországhoz, meg ösztönösen hazugságra hajlamos a magyar, meg meg meg... Köszönjük meg neki?
Én nem teszem. De kicsit bekontrázok. És az előző poszt erről szólt. Nem, ez csak vélemény, ami ugyan egy cikk, meg tények, de mivel blog, ez csak vélemény. Remélem tiszta. Véleményem szerint a hó az fehér. Hogy mások is ezt mondják, illetve komoly emberek leírták már korábban, hogy igen, a hó az fehér, meg van egy felvétel is arról, amin látjuk, hogy a hó az fehér. És én ezt meg is mutatom. De ezt nem én csináltam, ez csak valami, ami van. Én csupán arra gondolok, hogy a hó az fehér. Ez jogilag mennyire jó? Nem tudom, de ez csak vélemény lesz. Remélem tiszta a fenti magyarázkodás miértje. Mint a hó? Remek, akkor vágjunk bele.
Nobel díjat az írói munkásságáért, de elsősorban a Sorstalanságért kapott. Ez a könyv 1975-ben jelent meg. Olvassunk róla kortárs kritikákat. És hoppá, nincsenek kortárs kritikák. Na de miért? Fűzfa Balázs így fogalmaz a mű stílusáról: „nem követi az irodalmi kánon által kijelölt utat”. Nos, ez alatt én azt értem, hogy a főszereplő kamasznak nemcsak a hangja, de a nyelvhasználata is mutálódik. Szerintem nehéz olvasni a Sorstalanságot, és ez a mutálódás az oka. Néhol kissé zavaros, kissé mesterkélt mondatokat használ, néhol kissé döcögős... Ezt én első olvasás után úgy fogalmaztam meg magamban, hogy ez-szar. Jó, és most térjünk vissza 1975-be. Felmerült valakiben a kérdés, hogy miért ne lehetett a Nobel díj előtt hallani erről a könyvről? Először nem is akarták kiadni. Kertész úr (egyik) állítása szerint azért, mert a magyaroknál mindig is tabu volt a holokauszt témája.
Ezzel szemben meg van indokolva, hogy miért küldte vissza a magvető kiadó a kéziratot. Ezt a levelet Kertész Imre 1973 július 27.-én kapta kézhez. Nem írom le az egészet, csak szemelgetek belőle.
„(...)Úgy véljük élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik. (...) Azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja gyanúsnak a kopaszra nyírt foglyokat. (...) Magatartása, visszás megjegyzései taszítják, sértik az olvasót. (...) Bosszankodva olvassa a regény befejezését is, hiszen a regény főhőse eddigi magatartása, részvétlensége nem ad alapot arra, hogy erkölcsileg ítélkezzen, felelőségre vonjon. (...) Szólnunk kell még a stílusról is. Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott. Sajnos gyakoriak az ilyen fajta fordulatok: „Nagyjában-egészében valóban”. Kéziratát ezért visszajuttatjuk önnek(...)”
Mint olvashatjuk, a mellett, hogy az olvasót megbotránkoztatva szól a holokausztról, a stílus a másik hibája a könyvnek. Előbbi elfogadható sajátos polgárpukkasztásnak, viszont az utóbbival nincs mit kezdeni. 2003-ban Kertész azzal indokolta a visszautasítást, hogy a kiadó vezetője titkos rendőr volt, és a lektorai megérezték, hogy a regény nyelvezete robbanóanyagot rejt magában. Azt elismerem, hogy máshol ezzel a stílussal nem találkoztam, és valóban a regény kirívó eleme a megfogalmazása... És jön a következő bomba. Ha '73-ben robbanóanyagnak tartották, '75-ben miért adták ki? Rendszerváltás nem volt akkortájt, ha jól tudom. Na, ez volt a dutacs, most meg a bomba. Kérek mindenkit, ha valaha módja lesz rá, szerezzen be egy '75-ös kiadást és olvassa el azt. Bizony, még markánsabb az a bizonyos stílus. Állítólag egy lektor nézte át, és tette kicsit... könnyebben olvashatóvá. Erről nem tudom, hogy van-e véleményem, csak állítólag.
Ott tartunk hogy megjelent a könyv, és az akkori olvasóközönség egyszerűen elsüllyesztette, nem érkeztek rá kritikák, semmi. Megjelent egy második rész is, ki hallott róla, esetleg olvasta?... Na ugye. Nem reklámozzák. Véleményem szerint, mert ez az ember nem tehetséges, nem tud írni. Szörnyű dolgokról ír a regényében, viszont mind az előadásmód, mind a stílus a nagyközönség számára nem értékelhető. És a nagyközönség alatt nem a műveletlen tömeget értem, hanem a szépirodalom olvasó embereket.
Nos ez volt a kis bomba. És most lássuk, mennyire is fehér a hó. Figyelem, súlyos dolgok következnek!
Nos, ez az idős úr betelefonált a Matáv nemzetközi tudakozójára, és kérte Kertész Imre telefonszámát. Miután ezt nem kapta meg, kissé elkeseredett, és elmondta azt, amit hallhattatok. De vegyük csak szépen sorra, miről is esik szó ezen a felvételen.
Az idős úriember Kertész Imre osztálytársa volt, együtt kapták el őket, és együtt is vitték a vagonba. Mint mondotta: „A Kertész Imrével egy vagonban utaztunk”. Eddig rendben. Győrben „egy drága vasutas bácsi” megpróbálta megmenteni őket. Vakvágányra terelte azt a vagont, hogy hagyják ott a nácik. Ez, mint mondja, nem sikerült, mert Kertész elkezdett kopogni a cipőjével. Pár percre rá jöttek a nácik, és szépen halomra lőttek mindenkit. Ő megmenekült, mert bebújt Kertész Imre padja mögé, ahova nem lőttek. Ennyi a történet, és most nézzünk körül, hogy hogy is lehet mindez.
Kicsivel az után telefonált be, hogy Kertész Nobel díjat kapott, azaz 2002-ben. Azóta eltelt jó hét év, és valahogy azt érzem, hogy szegény öreg már nincs életben. Persze, roppant egyszerű lenne kideríteni, csak el kell menni abba az iskolába, ahol ő tanult, és elkérni az az osztályának névsorát, illetőleg mindenféle más információt, ami az iskola tárolt. Ezt azonban nem adják ki, mert személyes adat. Pontosabban kiadják, ha rendőrségi felhatalmazással érkezik meg a kíváncsiskodó ember. Bevallom, nem túlzottan hiszem, hogy a rendőrség – pontosabban a háborús bűnökkel foglalkozó osztály – rámozdul erre. De ha mégis, akkor nem lehet nagy dolog megkapni a betelefonálót, hiszen egy zsidó osztályról van szó. Ahonnan mindenkit elvittek. Nem lehet olyan sok ember ebből az osztályból, aki túlélte a holokausztot, és még élt 2002-ben. De, mint mondtam, ez holt vágány. Menjünk tovább.
Győrön valóban keresztülment az a vonal, amivel a Magyarországon összefogdosott zsidókat vitték akár Lengyelországba, akár Németországba. A túlélők visszaemlékezéseit leszámítva, (sőt, talán bele sem számítva) az egyetlen hely, ahonnan informálódni lehet a gyilkosságokról az a mentőszolgálat nyilvántartása. Ez a győri városi levéltárban megtalálható – lenne. A levéltárnak nagyon gazdag anyaga volt a Győri deportálásokról, háborús eseményekről, egészen addig, amíg el nem tűntek. Ez remek, minden esetre. Annyi segítség azért adatott, hogy megtudtam: ha minden igaz, ezek az iratok megtalálhatóak a jeruzsálemi holokauszt-kutató és dokumentáló központban. Jól van, semmiféle dokumentum nincs. De talán még valaki visszaemlékezett... Hát nem. Erről konkrétan nincs adat.
Tehát maradunk a következőkkel: Kertész Imrét munkába menet fogták el, busszal utazott. Elfogták vele együtt mindegyik osztálytársát, és mentek a vagonokba. Valószínűleg nem nagyon válogatták szét őket, így kijelenthetjük, hogy együtt utaztak a náci táborokig. Ezen felül annyit, hogy ha vonattal vitték őket, akkor az a vonat keresztülment a győri állomáson. Egyetlen esély arra, hogy megtudjuk az igazságot az, hogy kiderül a betelefonálónak a kiléte, és még életben van. Ha nem, akkor maradunk annyival, amit hallottunk. Mindenki eldöntheti maga, mennyi hitelt ad ennek a felvételnek. Ugye az öreg nem leveleket küldözgetett, Kertész Imrével akart személyesen beszélni. Ha kitalálta a történetet, nem a legjobb útat választotta a közzétételre. Véleményem szerint ez a betelefonálás megtörtént, mint hallhattuk, és nem igazán hiszem, hogy egy idős ember ilyesmikkel szórakozik, hogy kitalál egy ekkora történetet, és azt elmondja valakinek (nem a megfelelő valakinek). Tehát, mint Pilátus, én is azt kérdem: Mi az igazság? A választ már nem tudjuk meg, úgy hiszem, de mindenki gondolkozzon el: Mi oka lenne ennek az embernek hazudni? Milyen ember Kertész Imre?
