Erre a gyöngyszemre akadtam a neten. Mivel egy linket adni az kevés lenne egy bejegyzéshez, és nem is kívánok semmit hozzá tenni, ezért átemelem, változtatások nélkül. Mert ha már valamit lopok, jelentsem be. Az írás eredeti szerzője P. Tamás.
Robert Surcouf francia corsair volt, azaz nagyjából tengeri zsoldos, amire magyar szó - lovas nemzet lévén - nemigen akad. A XVIII. és XIX. századra kiterjedt élete során különféle hőstetteket hajtott végre, ennek köszönhetően azóta is szorgalmasan nevezik el róla a különféle hadihajókat. Ezek egyike volt a II. világháborúban különös szerepet játszó Surcouf tengeralattjáró, Szabad Franciaország legkülönösebb harceszköze.
Az 1929-ben vízre bocsátott tengeralattjáró igazi óriás volt. A felszínen 3300 tonnás vízkiszorítása háromszorosa volt egy német Type IX U-booténak. Méreteit jól érzékelteti, hogy fedélzetén egy 40 férőhelyes fogdát is kialakítottak, fedélzeti fegyverzete pedig a torpedók mellett toronyba épített 203 mm-es hajóágyúkból állt. Tervezői "víz alatti cirkálónak" szánták, a washingtoni egyezmény ugyanis nem korlátozta a tengeralattjárók méreteit, a felszíni hajókkal ellentétben. Röviddel később az egyezményt kiterjesztették a tengeralattjárókra is, ezért hasonló méretű egység nem épült több, egészen a Tresher osztályú amerikai nukleáris tengeralattjárók megjelenéséig a hatvanas években. Fedélzetén egy felderítő repülőgépet is tároltak, hasonlóan a felszíni hadihajókhoz, és volt egy saját dízelmotoros bárkája is partraszálláshoz.
Mondani sem kell, hogy a mechanikai problémák megoldása a kor technikai színvonalán nemigen sikerült valami fényesen. A felszínen nagyon érzékeny volt a hullámzásra, már kis szélben is eszeveszetten imbolygott. Mélységi kormányai nagyon gyengék voltak, lemerülve nehezen manőverezett. De a merülési sebessége is elmaradt a kívánatostól. Több mint két percbe telt, mire 12 méter mélyre merült, gyakorlatilag tehát képtelen volt vészmerülésre. Ez már 1929-ben is nagyon kevés volt, nemhogy a második világháború idején, amikor a vízibombákkal támadó repülőgépek elől csak a gyors lemerülés menthetett meg egy tengeralattjárót. Óriási ágyúi mindössze 15 mérföldre hordtak, de csak nyugodt tengeren, hullámzás esetén hét mérföldre csökkent az effektív lőtávolság. Ez azt jelentette, hogy legfeljebb fegyvertelen célpontok ellen lehetett használni. Francia dizájn, de legalább büszkék voltak rá...
Mindebből máris előrevetül, hogy a Surcouf addig maradt egyben, amíg nem találkozott az első repülőgéppel, de ne szaladjunk előre. A történet ennél több droidságot is rejteget.
1940-ben, a német támadás idején a Surcouf-ot Brestben javítgatták. Egy hajtóművel és beszorult kormánylapátokkal átevickélt Angliába, és Plymouth kikötőjében keresett menedéket. Néhány napig ott dekkolt, ám július 3-án, miután az angol haditengerészet rommá lőtte Oran kikötőjében a francia hadihajókat - előszeretettel géppuskázva a mentőcsónakokat is, de erről később annyira nem beszéltek - a Surcoufszemélyzetét is internálni próbálták. A franciák erre bevágták a durcit, és lövöldözni kezdtek a hajót átvenni kívánó angol bizottságra (vö.: "hülye angolok, angol hülyék"). Két angol és egy francia tiszt, illetve egy angol tengerészgyalogos meghalt. A személyzetet végül letartóztatták, és egy angol kórházhajó fedélzetén visszaküldték őket Franciaországba. Ezt a hajót viszont elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, és mindannyian meghaltak.
1940 augusztusában a britek kibékültek a franciákkal, és újból megengedték, hogy hajóik legyenek. Már persze azok, amelyek nem kellettek a kutyának sem. Ezek egyike volt a Surcouf is. Kapitányát, Louis Blaisont kiengedték a börtönből, összeismertették De Gaulle-lal, aki aztán segített neki legénységet toborozni. Igen ám, de mihez kezdjenek egy bazi nagy, lassú, nulla harcértékű egységgel, amihez ráadásul 130 fős legénység kell?
- Hát foglaljuk el ezt itt! - bökött a térképre De Gaulle, miután kikereste a legkisebb, Vichy-Franciaország fennhatósága alatt maradt szigetet. Saint-Pierre és Miquelon volt az, a kanadai partoktól nem messze. Ennek természetesen semmilyen stratégiai célja nem volt. De hát hogy nézne ki, hogy nem használják semmire ezt a bazi nagy hajót?! Útnak indult hát a Surcouf, fedélzetén Émile Muselier francia diplomatával, akit fedőtörténet gyanánt szállítottak Kanadába. Az akció természetesen szupertitkos volt, még a legénység sem tudhatott a küldetés valódi céljáról.
A francia haditengerészeti elhárítás színvonaláról sokat elmond, hogy amikor a Surcouf útközben kikötött New Yorkban, Ira Wolfert, a New York Times később Pulitzer-díjas riportere interjút készített a kapitánnyal, és az első kérdése az volt, igaz-e, hogy Saint-Pierre és Miquelon felszabadítására indultak. Blaison kapitány kínosan elvigyorodott, körülnézett, majd jól gyomorszájon vágta az újságírót, aki rövidesen a nyílt tengeren, a Surcouf fogdáján tért magához.
A tengeralattjáró a Mimosa, az Aconit és az Alyssee korvettek segítségével 1941 karácsonyán elfoglalta az áhított szigeteket. A helyiek nagyon csodálkoztak, nem hitték volna, hogy ők ott ötezren ennyire fontosak, addig le se szarta őket a mindenkori francia kormány. Miután egy gyorstalpaló népszavazáson kinyilváníttatott, hogy Saint-Pierre és Miquelon Szabad Franciaországhoz kíván tartozni (mit érdekelte az a helyi halászokat, viszont amíg nem szavazták meg, nem mehettek vissza halászni), a Surcouf felszedte a horgonyt, és továbbállt.
Roosevelt és De Gaulle közben hajbakaptak a budapestnyi szigetecskén, ugyanis az USA garantálta a vichy francia területek sérthetetlenségét a nyugati féltekén. Az USA csaknem hadat üzent a szabad franciáknak, kalózbandának, terroristának minősítve a szigetet elfoglaló erőket. Végül Ira Wolford mentette meg a stratégiai zseni De Gaulle-t, a Surcouf fedélzetén írott cikkei ugyanis sikeresen a szabad franciák mellé állították az amerikai közvéleményt. Elrablása ellenére De Gaulle szimpatizánsa lett, és komoly szerepet játszott abban, hogy az USA felhagyott Vichy támogatásával.
Hogy hová indult a Surcouf, sosem tudjuk meg. 1942 február 18-a ködös éjszakáján az SS Thompson Lykesteherhajó a Guantanamói-öbölben azt jelentette, hogy a sötétben "valamilyen félig alámerült tárggyal" ütközött. Az amerikai tengerészek szakmai színvonalára jellemző, hogy bár a hajó őrszemei segélykiáltásokat hallottak a vízből, a Thompson Lykes nem állt meg, még reflektorral sem pásztázott végig a vízen. Február 19-e reggelén az USAAF 6. Bomber Group egyik repülőgépe a Mexikói-öböl fölött járőrözve "óriási, sérült tengeralattjárót" jelentett, és feltételezve, hogy német, több bombával elsüllyesztette. Mivel német tengeralattjáró nem veszett el a Mexikói-öbölben aznap, ez valószínűleg a Surcouf volt. Teljes legénységével együtt süllyedt el.
A Surcouf a technikai fejlődés zsákutcájának bizonyult. Már építésekor nyilvánvaló volt, hogy harcértéke a nullával egyenlő, fenntartása gazdaságtalan, a franciák mégis üzemben tartották a gloire kedvéért. Ironikus módon végzetét mégsem annyira ésszerűtlen bevetése, hanem az amerikaiak agyatlansága okozta. A tengeralattjárót legázoló teherhajó kapitánya bűncselekményt követett el, amikor figyelmen kívül hagyta a segélykiáltásokat, de soha nem állították ezért bíróság elé. A sérült Surcouf-ot elsüllyesztő repülőgép személyzete pedig valószínűleg soha nem látott típusazonosító kártyákat: ami a vízen volt, lőtték, elvégre tengeralattjárójuk csak a németeknek lehet, a nagy tengeralattjáró meg biztos dupla pontot ér. A karib-tengeri járőrszolgálat hatékonyságára jellemző, hogy felmerült német búvárnaszádok többször is sikeresen ágyúztak a parton olajfinomítókat a texasi partokon. Egy pimasz kapitány állítólag még ki is kötött egy kisvárosban, felfegyverzett tengerészeivel kirabolta a helyi kaszinót, majd visszatértek a hajóra és leléptek. Ezek a történetek az amerikai haditengerészet kevésbé reklámozott epizódjaiból valók...
Mondani sem kell, hogy a mechanikai problémák megoldása a kor technikai színvonalán nemigen sikerült valami fényesen. A felszínen nagyon érzékeny volt a hullámzásra, már kis szélben is eszeveszetten imbolygott. Mélységi kormányai nagyon gyengék voltak, lemerülve nehezen manőverezett. De a merülési sebessége is elmaradt a kívánatostól. Több mint két percbe telt, mire 12 méter mélyre merült, gyakorlatilag tehát képtelen volt vészmerülésre. Ez már 1929-ben is nagyon kevés volt, nemhogy a második világháború idején, amikor a vízibombákkal támadó repülőgépek elől csak a gyors lemerülés menthetett meg egy tengeralattjárót. Óriási ágyúi mindössze 15 mérföldre hordtak, de csak nyugodt tengeren, hullámzás esetén hét mérföldre csökkent az effektív lőtávolság. Ez azt jelentette, hogy legfeljebb fegyvertelen célpontok ellen lehetett használni. Francia dizájn, de legalább büszkék voltak rá...
Mindebből máris előrevetül, hogy a Surcouf addig maradt egyben, amíg nem találkozott az első repülőgéppel, de ne szaladjunk előre. A történet ennél több droidságot is rejteget.
1940-ben, a német támadás idején a Surcouf-ot Brestben javítgatták. Egy hajtóművel és beszorult kormánylapátokkal átevickélt Angliába, és Plymouth kikötőjében keresett menedéket. Néhány napig ott dekkolt, ám július 3-án, miután az angol haditengerészet rommá lőtte Oran kikötőjében a francia hadihajókat - előszeretettel géppuskázva a mentőcsónakokat is, de erről később annyira nem beszéltek - a Surcoufszemélyzetét is internálni próbálták. A franciák erre bevágták a durcit, és lövöldözni kezdtek a hajót átvenni kívánó angol bizottságra (vö.: "hülye angolok, angol hülyék"). Két angol és egy francia tiszt, illetve egy angol tengerészgyalogos meghalt. A személyzetet végül letartóztatták, és egy angol kórházhajó fedélzetén visszaküldték őket Franciaországba. Ezt a hajót viszont elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, és mindannyian meghaltak.
1940 augusztusában a britek kibékültek a franciákkal, és újból megengedték, hogy hajóik legyenek. Már persze azok, amelyek nem kellettek a kutyának sem. Ezek egyike volt a Surcouf is. Kapitányát, Louis Blaisont kiengedték a börtönből, összeismertették De Gaulle-lal, aki aztán segített neki legénységet toborozni. Igen ám, de mihez kezdjenek egy bazi nagy, lassú, nulla harcértékű egységgel, amihez ráadásul 130 fős legénység kell?
- Hát foglaljuk el ezt itt! - bökött a térképre De Gaulle, miután kikereste a legkisebb, Vichy-Franciaország fennhatósága alatt maradt szigetet. Saint-Pierre és Miquelon volt az, a kanadai partoktól nem messze. Ennek természetesen semmilyen stratégiai célja nem volt. De hát hogy nézne ki, hogy nem használják semmire ezt a bazi nagy hajót?! Útnak indult hát a Surcouf, fedélzetén Émile Muselier francia diplomatával, akit fedőtörténet gyanánt szállítottak Kanadába. Az akció természetesen szupertitkos volt, még a legénység sem tudhatott a küldetés valódi céljáról.
A francia haditengerészeti elhárítás színvonaláról sokat elmond, hogy amikor a Surcouf útközben kikötött New Yorkban, Ira Wolfert, a New York Times később Pulitzer-díjas riportere interjút készített a kapitánnyal, és az első kérdése az volt, igaz-e, hogy Saint-Pierre és Miquelon felszabadítására indultak. Blaison kapitány kínosan elvigyorodott, körülnézett, majd jól gyomorszájon vágta az újságírót, aki rövidesen a nyílt tengeren, a Surcouf fogdáján tért magához.
A tengeralattjáró a Mimosa, az Aconit és az Alyssee korvettek segítségével 1941 karácsonyán elfoglalta az áhított szigeteket. A helyiek nagyon csodálkoztak, nem hitték volna, hogy ők ott ötezren ennyire fontosak, addig le se szarta őket a mindenkori francia kormány. Miután egy gyorstalpaló népszavazáson kinyilváníttatott, hogy Saint-Pierre és Miquelon Szabad Franciaországhoz kíván tartozni (mit érdekelte az a helyi halászokat, viszont amíg nem szavazták meg, nem mehettek vissza halászni), a Surcouf felszedte a horgonyt, és továbbállt.
Roosevelt és De Gaulle közben hajbakaptak a budapestnyi szigetecskén, ugyanis az USA garantálta a vichy francia területek sérthetetlenségét a nyugati féltekén. Az USA csaknem hadat üzent a szabad franciáknak, kalózbandának, terroristának minősítve a szigetet elfoglaló erőket. Végül Ira Wolford mentette meg a stratégiai zseni De Gaulle-t, a Surcouf fedélzetén írott cikkei ugyanis sikeresen a szabad franciák mellé állították az amerikai közvéleményt. Elrablása ellenére De Gaulle szimpatizánsa lett, és komoly szerepet játszott abban, hogy az USA felhagyott Vichy támogatásával.
Hogy hová indult a Surcouf, sosem tudjuk meg. 1942 február 18-a ködös éjszakáján az SS Thompson Lykesteherhajó a Guantanamói-öbölben azt jelentette, hogy a sötétben "valamilyen félig alámerült tárggyal" ütközött. Az amerikai tengerészek szakmai színvonalára jellemző, hogy bár a hajó őrszemei segélykiáltásokat hallottak a vízből, a Thompson Lykes nem állt meg, még reflektorral sem pásztázott végig a vízen. Február 19-e reggelén az USAAF 6. Bomber Group egyik repülőgépe a Mexikói-öböl fölött járőrözve "óriási, sérült tengeralattjárót" jelentett, és feltételezve, hogy német, több bombával elsüllyesztette. Mivel német tengeralattjáró nem veszett el a Mexikói-öbölben aznap, ez valószínűleg a Surcouf volt. Teljes legénységével együtt süllyedt el.
A Surcouf a technikai fejlődés zsákutcájának bizonyult. Már építésekor nyilvánvaló volt, hogy harcértéke a nullával egyenlő, fenntartása gazdaságtalan, a franciák mégis üzemben tartották a gloire kedvéért. Ironikus módon végzetét mégsem annyira ésszerűtlen bevetése, hanem az amerikaiak agyatlansága okozta. A tengeralattjárót legázoló teherhajó kapitánya bűncselekményt követett el, amikor figyelmen kívül hagyta a segélykiáltásokat, de soha nem állították ezért bíróság elé. A sérült Surcouf-ot elsüllyesztő repülőgép személyzete pedig valószínűleg soha nem látott típusazonosító kártyákat: ami a vízen volt, lőtték, elvégre tengeralattjárójuk csak a németeknek lehet, a nagy tengeralattjáró meg biztos dupla pontot ér. A karib-tengeri járőrszolgálat hatékonyságára jellemző, hogy felmerült német búvárnaszádok többször is sikeresen ágyúztak a parton olajfinomítókat a texasi partokon. Egy pimasz kapitány állítólag még ki is kötött egy kisvárosban, felfegyverzett tengerészeivel kirabolta a helyi kaszinót, majd visszatértek a hajóra és leléptek. Ezek a történetek az amerikai haditengerészet kevésbé reklámozott epizódjaiból valók...
