Először hoszabb címet akartam adni neki, de végül maradtam ennél. Így is, aki megérti az elkönyvel engem annak aminek. De nem, én nem. Nem rég igértem meg, fogok írni róluk, de én nem, csupán objektív vagyok. És amúgy is ez egy mese, fikció:).

Próbáltam aludni. A számítógép képernyője derengő kék fénybe burkolta a szemközti falat. Máskor letakarom, ha a gép éjjel is megy, de ma nem zavart, szemem mohón itta be a fényt, és megszállottan kutattam valami árnyék után a sima falon. Régi játékom volt ez, ha nem tudtam aludni (nem mintha álmos nem lettem volna, a gondolataim nagyon elszabadulnak, ha csak fekszem, és szinte észrevétlenül repülnek el az órák, hogy mire feleszmélek hajnal lesz). Lehetetlen dologra koncentrálva az agyam lassan kikapcsol. Talán megunja, hogy a bolondját járatom vele, vagy egyszerűen – mint egy gép – nem szentel időt és energiát olyan feladatnak, amit a számításai szerint nem tud végbevinni. Most is érzem tíz perc után, hogy kezdek lassan-lassan elaludni. Egyre hosszabb szüneteket tartok a vizsgálgatások közben, és a 'szemhunyásnyi' időkben sikeresen nem gondolok semmi olyanra, ami vissza rántana az ébrenlétbe. Megnézem még egyszer utoljára a nem létező árnyékot. Nincs ott semmi, természetesen- de hoppá valami mintha mozogna! Érdeklődve figyelem, bár kissé bosszúsan, amiért újra éber vagyok. Nincs árnyék a kék fényben, azonban egy tenyérnyi helyen fényesebb a fal. Eddig nem volt semmi eltérés, egészen biztos. Azt a falat nézem már negyed órája, észrevettem volna. A képernyőre nézek. Egyforma, monoton kék szín a háttér, nem mozog semmi. A falon meg, mint az egér, futkározik a fény. Bizseregni kezd a hajam... Nem világíthat kintről be senki erre a falra, vissza meg nem verődhet sehonnan... Akkor meg mi az?! Egyre lassabb lesz... megáll. RÁM NÉZ. Nem tudom honnan jött ez az elképzelés, de akkor világosan éreztem, hogy belém világít, mintha az arcom is kékes derengésbe burkolózott volna. Dermedt voltam a félelemtől, de pár perc után megnyugodtam. Végül is csak néz, nem csinál semmit... ártalmatlan.

- Azért nem teljesen – kuncogott. A hang megtöltötte a szobát, egyszerre hallottam minden sarokból, és a beszéd tempójára a fény mozogni kezdett. Nem is volt igazi mozgás, inkább remegés.

Elakadt a lélegzetem, demár inkább a meglepetéstől, mint a félelemtől. Hiszen azt eddig is tudtam, hogy a fény él. Csak nem hittem, hogy képes velem beszélni.

- M-mi vagy te? - tettem fel a legkínzóbb kérdést, egyszersmind rettentően bugyután érezve magam, amiért egy üres szobában beszélek a fallal. De hát nem a fallal beszélek, hanem a fénnyel...

- Na látod, tudod te – hangzott a válasz a már ismert kuncogás kíséretében – De legalábbis adtál nekem nevet. Az apró fény... Nem valami hízelgő, bár közöm van a fényhez, azaz a világossághoz, nem tagadom.

- És mit keresel itt? - kérdeztem nekibátorodva. Eh, hiszen úgyis alszok, és ezt álmodom, akkor már inkább legyen egy furcsa álom, mint egy rémálom.

- Jó gondolatmenet – felelte, ismételten a gondolataimra – Így könnyebb lesz nekem is. Fogadd el, hogy álmodsz, és ne kételkedj – megint kuncogott, rezgő-mozgó táncot járva a falon – Milyen furcsa, hogy én mondom, hogy ember ne kételkedj.

- Ez a lehető legcsekélyebb a furcsaságaid közül – vágtam rá. Végül is nem olyan rossz ez, gyorsabban telik az álmom, ha beszélgetek. Ez megint egy ostobaság. Biztos hallotta ő is. Egyáltalán kell én beszéljek? És ő is beszél, vagy a gondolataimmal hallom? Persze, hiszen az egész a fejemben történik. Éjszakai társam abbahagyta a fickándozást, és figyelmesen nézett, miközben végiggondoltam magamban. Majd, mikor választ kérőn ránéztem, folytatta, ugyanazon a vidám, nevetésre hajló hangon.

- Jobban szeretem ha beszélsz – mondta – még ha álmodban teszed is. Valahogy közvetlenebbnek érzem. Meg aztán hazudni úgysem tudsz, hiszen látom a gondolataidat. Igen, azokat is, amiket kimondasz, de de tudod, jó érzés, hogy valaki beszélget velem. Nem beszél hozzám, nem kér, nem átkoz, nem ijesztget velem senkit. Csak beszélgetünk. Te kérdezel, én meg - ha akarok - válaszolok.

- Hm, úgy látom eléggé biztos vagy magadban – néztem rá. Ez a tulajdonság rám is jellemző, tettem hozzá gondolatban. A fény egyetértően ugrálni kezdett. Na lássuk csak, mit is kérdezhetek egy mindent tudó lénytől... Aki végül is annyit tud, mint én, hiszen csak az én fejemben létezik.

- Ha állandóan ezt ismétled, megzavarod a dolog varázsát – közölte.

- Arról volt szó, hogy csak arra reagálsz, amit kimondok. Hangosan! - vakkantottam oda.

- Igaz, elnézésedet kérem – hunyorgott rám.

- Na... Mi az élet értelme?

Csalódottan himbálózott ide-oda. Bár nem tudtam a gondolataiban olvasni, szó szerint sugárzott róla, hogy ennél többet várt. Válasz nem érkezett, csak a himbálózás lett egyre gyorsabb. Lassan már elérte a képernyő által bevilágított falrész két szélét. Szükségét éreztem, hogy megmagyarázzam, a kérésem.

- Nem a magam okulására tettem fel a kérdést – hadartam – csupán tudni akarom a te véleményed a dologról, így könnyebb lesz eligazodni rajtad, és olyan kérdéseket feltenni, amikre érdekes választ tudsz adni.

- Na – sóhajtotta megkönnyebbülten – már azt hittem, rossz helyre jöttem. De hogy az első kérdéseddel te tesztelsz engem... Ez nagyon rád vall, már ne haragudj – Bár feddő hangon beszélt a vidám cikk-cakkozás elárulta, hogy megint jó kedvében van.

- Ah-ha! Szóval követtél engem eddig is! - kiáltottam, magamat is meglepve indulatommal – És miért vagyok én olyan fontos neked?...

- Jaj ne áltasd magad, én mindenkit követek, nem csak téged... De hogy hízelegjek a hiúságodnak, nem mindenkivel beszélek. A legtöbbjüket meg se hallgatom. Ez a te fajtád beképzeltsége, hogy ha arra gondoltok, hogy hatalmamban áll mindenkit meghallgatni, akkor meg is teszem. Ez egy lehetőség. Ha egy kérés nem tetszik, egyszerűen nem figyelek rá, és ha tetszik is, akkor is megnézem, hogy ki kívánja. Szóval sok utánajárás kell mindezeknek. Bár nem vagyok olyan elfoglalt mint a... kollégám, de azért jut nekem is bőven. Legtöbbször nem is tudjátok, hogy tőlem kéritek, de kéritek.

- Na, milyen panaszkodhatnékod támadt – nevettem rá. Válaszul pajkosan kuncogott, és egy lassú köríves mozdulatot tett. Szinte hallottam amint mondja: Hiába, az én vállamat is nyomja elég dolog, hogy néha panaszkodhassak. – De még nem feleltél a kérdésre – tettem hozzá.

- Igen-igen... Na, az életnek nincs értelme. Csak módjai, ahogy azt éled. Élheted úgy, hogy az emberek jó életnek gondolják, hasznosnak, és élheted úgy, hogy károsnak. De ezek csak földi minőségek, nálunk semmit sem számítanak. Te döntöd el, hogy milyen módon éled le, a lényeg, hogy edződj meg. Nem csak a harcban – harc a családért, a mindennapi ennivalóért, az új sportkocsiért – edződsz, edződik a lelked a pihenésben is. De ez már nem is a kérdésre válasz, talán többet is mondtam, mint kellene. Na mindegy – ugrált – a választ megkaptad. Ebből kiindulva fel tehetsz nekem egyetlen egy kérdést.

- Egy kérdés – morogtam hangosan töprengve – egyetlen egy... Hát egyre már válaszoltál. Csak szürke – tettem hozzá gyorsan, csak azért hogy kimondjam. Biztató hunyorgást kaptam válaszul. - Kissé lehet sötétebb, kissé világosabb, de mind csak szürke. És mi legyen a második kérdés?...

- Mondd csak – kotyogott közbe – a második kérdéseddel hányra szeretnél választ kapni? - csilingelő nevetéssel kérdezte, és nem állhattam meg- vele nevettem.

- Sokra – válaszoltam, még mindig nevetve – Te segítesz nekünk? - kérdeztem végül, bár nem voltam biztos benne, hogy ez volt a leghelyesebb módja feltenni.

A mozgása lelassult, szemmel alig lehetett észrevenni, hogy mozog egyáltalán. De fényesebb lett, ebből arra gondoltam, hogy biztosan gondolkodik.

- Tudod – szólalt meg végül – néha magam sem tudom. Nem akartam, bűn volt, akartam, bűn volt. Sikerült feltenned a legbonyolultabb kérdést, amit tőlem lehet kérdezni. Igyekszem a választ rövidre fogni. De egyszerűbb, ha elmondom a történeteket, ahogy azt én látom. Teremtett titeket a gőg, a saját hiúságára. Szánalmasan néztetek ki, nem jobban mint az állatok. Nem is lett volna semmi baj, ha ti is azok vagytok, de hát nektek más volt rendelve. Én kiegészítettem a munkát, megmutattam nektek, hogy kik is vagytok valójában. Azóta teljesen szabadon éltek, sok szempontból. Csak az érzéseitekre tudunk még hatni. De csak hatni... Azt kell mondjam, hogy az a szabad akarat rohadt nagy dolog, már bocsánat a szóért. Közülünk mindenki odaadná az egész létét, hogy egy pillanatot- egy emberöltőt eltöltsön a földön szabadon. Kivéve engem – kuncogott – én már szabad vagyok. Súlyos átokkal vagyok terhes, hiszen minden amibe fogok, eleve kudarcra van ítélve, de én szabad vagyok. De elkalandoztam igaz? Szóval képzeld el, hogy segíteni akarok rajtatok úgy, hogy tudom abban a pillanatban amikor megpróbálom, hogy el fogok bukni. Így egy kicsit nehéz segíteni. De azért tudok. Az edzés. Én vagyok az edző és a palánk egyszerre. Csak győzzetek le mindig engem, és nem lesz bajotok.

- Értem – sóhajtottam. Az agyam zúgott attól amit megtudtam. Hiszen már az elejétől fogva tudom, hogy kivel beszélek. Ki mással, ő a fény, ő adta nekünk a tüzet, és azóta is ártani akar. Csak nem sikerül neki soha.

- Elálmosodtam – motyogtam, és a következő percben aludtam is. Ahogy távolodtam az érzékeimtől, éreztem, hogy engem figyel, figyelt még az után is, hogy elaludtam. Mindig figyel. De mindig legyőzöm.

A reggeli sugarak ébresztettek fel. Ez más fény...