Ez egy régi-régi japán mese, több száz eves.
A szénégető álma
Réges-régen történt, Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak.
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt:
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani!
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába!
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna.
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában.
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte:
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja?
- Tudja, az úgy történt, hogy… – kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát.
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett.
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és…
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! – képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett.
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött – folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét!
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében.
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették.
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt:
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani!
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába!
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna.
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában.
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte:
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja?
- Tudja, az úgy történt, hogy… – kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát.
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett.
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és…
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! – képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett.
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött – folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét!
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében.
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették.
És most keressetek rá Diósgyőr várának mondájára. Tompa Mihály írta meg ezt a több száz éves történetet egy szép versben.
Tompa Mihály: Diósgyőr
Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?
Az óriási hegymedencét,
Vizének zöld mélységivel,
Melyen egy-egy benyúlt merész ág
Rezgő képét teríti el.
Hol a mély titku rengetegben,
A vadkomló s az iszalag
Hűvös szagos bolttá foly össze,
Melyen vadméhek zsonganak.
Őzek szálalnak a pataknál,
Melynek forrása jéghideg;
Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd
Elszéledő csirkéinek.
Hol a zöld fák közt, mint halott váz
Sárgúl egy-egy vár-omladék;
Multjáról csak regék beszélnek,
S halk gyenge viszhang lakja még.
Láttátok a tájt? bércet, ormot
Csendes völgyek s halmok felett?
Szelid s vadon szépségiben a
Mindenható természetet?
Ott állott, sok századdal innen,
Diós Pál egyszerű laka,
Amelyre árnyat és gyümölcsöt
Egy óriásfa hullata.
Diófa volt ez, a családnak
Vetése, sója, tehene;
Gyümölcsiből annyit beszerzett,
Hogy újig érőt ért vele.
Vadász volt Pál, biztos kezétől
Halomra hulltak a vadak;
Bár egyszerü s irás-tudatlan:
Gondolkodó és hallgatag.
A bérctetőn, a zuhatagnál
Órákig elmerűlve állt;
És pontos szemmértékre vette
Az elnyuló völgyet, lapályt.
Egyszer, borútlan nyári délest,
Hogy a diófa hűsiben
- Körűlhevervén kis családja, -
Pál gazda csendesen pihen:
Merőn néz a távolba, mintha
Törődne titkos terveken;
S egyet sohajt: hogy is nem adtál
Nekem sok kincset, Istenem!
Oh oh! kiált a felesége, -
Hová beszélsz? vagy nincs eszed...?
De a vadász fellelkesűlten
Beszélt, - beszélni jól esett:
Lásd anyjok! mily termékeny, áldott,
És mégis puszta e vidék!
A halmot nem építi, lakja,
A tért nem szántja senki még!
Hej, hej! ha úgy lehetne, mint nem:
A tájt megnépesíteném!
Szőlőt teremne a hegyoldal,
Vár állna a bérc tetején!
Parancsolnék a zuhatagnak,
Hogy hajtson árja malmokat;
Feltörném a gyepet, hogy adjon
Piros-magú kalászokat.
És nem tudom, még mit mivelnék...!
Szólt a vadász, - és mig neje
Bámulva, féltve nézte, - fölkelt,
S eltűnt az erdők mélyibe.
És ott bolyongott, - néma gondban
Töltvén az éjt és a napot;
S egyszer hogy elnyomá az álom,
Ilyeténképen álmodott:
Ősz embert látott, aki monda:
Kérésed meghallgattatik!
Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad
Kapujában harmadnapig!
Pál gazda menten utnak indult,
S éjjel, nappal gyorsan haladt;
Szörnyen csudálta és megunta
A sík alföldi tájakat.
Itt a torkos gődény halászik,
S egy folt lovas-kócsag lelep;
A nádasban valami bömböl
Hol távolabb, hol közelebb,
Amott a rét elúszik a tón,
S a buzgány lóg hosszú nyelén;
A habrózsák harasztja, mint egy
Zöld tányér áll a tó vizén.
Hegy, erdő nincs ameddig a nap
Kél és nyugodni mégyen át;
Az ember száz mérföldre nézhet,
Hanem azért semmit se lát,
Ezer nyom van, de ember egy sincs,
A csorda őrzetlen legel;
Előtte és utána árvíz;
S az útas majd szomjan vesz el.
És oszlop épűl a homokból,
A forgó-szél épitgeti,
Karcsul... karcsul... s mindig magasabb,
Míg kivirít a teteji...
És akkor rögtön összeroskad,
Elnyelvén a sik, puszta tér;
Pál megbámulja, s unja mindezt,
Mig végre Nagy-Váradra ér. -
Ülvén a város kapujában,
Az első nap szürkűletén;
A jó szerencsét várta, leste,
Üres tarisznyával szegény!
És rögtön harsány szózatot hall:
'Mit kérsz egy napra?' - s megmered...
»Ez ő: az ősz ember, aki küldött,
S igért álmamba' kincseket...
Ember volt, persze, aki szólott,
Rövid-vastag, ősz és kuszált;
De ez Pál gazdát hítta inkább
S igért neki: - hat polturát!
S addig sokan a térre gyűlnek,
Asszony, leány, suhanc, öreg,
Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre,
Napszámba elszegődjenek.
A kurta polgármester úr is
Odább szállít vagy hatvanat;
Pál bámul... a szégyen, csalódás
Mint éles kés szivébe hat. -
S másnap megint szól a kis ember:
'Hát kend fiam! minek van itt?'
S ő így felel rá: »engedelmet!
Várok, nagy uram, valakit.«
Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen,
Hogy ennyire törekedett;
Keserűen átkozta, szidta
Magát, álmát s az életet.
De ha már itt vagyok, bevárom
- Gondolta, - a harmadnapot;
És jaj volt néki; a kis urtól
Annyi piszkot, mocskot kapott.
»Nem vagyok én korhely csavargó,
Szólt a vadász, megkövetem!
Csak egy bolond álom miatt van
Rajtam ez a veszedelem...!«
S elmondta álmát. A kis urnak
Nevettében a könyje folyt;
'Okos ember vagy, jó barátom,
Okos, de senkinek se mondd!'
'Ha az álom beteljesűlne,
Én herceg is volnék talán!
S a Dárius kincsét azóta
Mind a zsebemben hordanám!
Háromszor álmodtam, hogy arra
Fel... fel...! nagy rengeteg terűl;
Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban,
S induljak el, de egyedűl.
Él ottan egy vadász: Diós Pál,
Lakánál vén diófa van;
Csupán csak a fát kell kivágni,
S tövében három kád arany!
Az apám sem hallotta hírét
Bükknek, Diós Pálnak soha...
Nos földi; kell-e? ott van a kincs,
Neked adom! csak menj oda!'
Igy tréfált a kis ember, és Pál
Egy ígét sem felelt, - hanem
Már-már betelve hitte álmát,
S otthon termett nagy hirtelen.
Reng a kenyértermő diófa,
Az ágak földre omlanak;
Hejh! ha vakot vet a szerencse...
S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...
Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál
Mit álmodott, mit keresett;
Fris élet és zaj kelt legottan
Az elhagyott vidék felett.
Gerézdet érlelt a hegyoldal;
Vár épült fenn a bérctetőn;
A zuhatag szilaj folyása
Munkára kényszeritve lőn,
S hol a vastól felszaggatott gyep
Piros-magú kalász adott:
Megtelepült az összegyűlt nép,
S Diós-Győr épült általok.
Nézzétek meg a tájt! - a multak
Romokba dőlt emlékivel;
Holott az emberész hatalma
S a természet csudát mivel.
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?
Az óriási hegymedencét,
Vizének zöld mélységivel,
Melyen egy-egy benyúlt merész ág
Rezgő képét teríti el.
Hol a mély titku rengetegben,
A vadkomló s az iszalag
Hűvös szagos bolttá foly össze,
Melyen vadméhek zsonganak.
Őzek szálalnak a pataknál,
Melynek forrása jéghideg;
Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd
Elszéledő csirkéinek.
Hol a zöld fák közt, mint halott váz
Sárgúl egy-egy vár-omladék;
Multjáról csak regék beszélnek,
S halk gyenge viszhang lakja még.
Láttátok a tájt? bércet, ormot
Csendes völgyek s halmok felett?
Szelid s vadon szépségiben a
Mindenható természetet?
Ott állott, sok századdal innen,
Diós Pál egyszerű laka,
Amelyre árnyat és gyümölcsöt
Egy óriásfa hullata.
Diófa volt ez, a családnak
Vetése, sója, tehene;
Gyümölcsiből annyit beszerzett,
Hogy újig érőt ért vele.
Vadász volt Pál, biztos kezétől
Halomra hulltak a vadak;
Bár egyszerü s irás-tudatlan:
Gondolkodó és hallgatag.
A bérctetőn, a zuhatagnál
Órákig elmerűlve állt;
És pontos szemmértékre vette
Az elnyuló völgyet, lapályt.
Egyszer, borútlan nyári délest,
Hogy a diófa hűsiben
- Körűlhevervén kis családja, -
Pál gazda csendesen pihen:
Merőn néz a távolba, mintha
Törődne titkos terveken;
S egyet sohajt: hogy is nem adtál
Nekem sok kincset, Istenem!
Oh oh! kiált a felesége, -
Hová beszélsz? vagy nincs eszed...?
De a vadász fellelkesűlten
Beszélt, - beszélni jól esett:
Lásd anyjok! mily termékeny, áldott,
És mégis puszta e vidék!
A halmot nem építi, lakja,
A tért nem szántja senki még!
Hej, hej! ha úgy lehetne, mint nem:
A tájt megnépesíteném!
Szőlőt teremne a hegyoldal,
Vár állna a bérc tetején!
Parancsolnék a zuhatagnak,
Hogy hajtson árja malmokat;
Feltörném a gyepet, hogy adjon
Piros-magú kalászokat.
És nem tudom, még mit mivelnék...!
Szólt a vadász, - és mig neje
Bámulva, féltve nézte, - fölkelt,
S eltűnt az erdők mélyibe.
És ott bolyongott, - néma gondban
Töltvén az éjt és a napot;
S egyszer hogy elnyomá az álom,
Ilyeténképen álmodott:
Ősz embert látott, aki monda:
Kérésed meghallgattatik!
Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad
Kapujában harmadnapig!
Pál gazda menten utnak indult,
S éjjel, nappal gyorsan haladt;
Szörnyen csudálta és megunta
A sík alföldi tájakat.
Itt a torkos gődény halászik,
S egy folt lovas-kócsag lelep;
A nádasban valami bömböl
Hol távolabb, hol közelebb,
Amott a rét elúszik a tón,
S a buzgány lóg hosszú nyelén;
A habrózsák harasztja, mint egy
Zöld tányér áll a tó vizén.
Hegy, erdő nincs ameddig a nap
Kél és nyugodni mégyen át;
Az ember száz mérföldre nézhet,
Hanem azért semmit se lát,
Ezer nyom van, de ember egy sincs,
A csorda őrzetlen legel;
Előtte és utána árvíz;
S az útas majd szomjan vesz el.
És oszlop épűl a homokból,
A forgó-szél épitgeti,
Karcsul... karcsul... s mindig magasabb,
Míg kivirít a teteji...
És akkor rögtön összeroskad,
Elnyelvén a sik, puszta tér;
Pál megbámulja, s unja mindezt,
Mig végre Nagy-Váradra ér. -
Ülvén a város kapujában,
Az első nap szürkűletén;
A jó szerencsét várta, leste,
Üres tarisznyával szegény!
És rögtön harsány szózatot hall:
'Mit kérsz egy napra?' - s megmered...
»Ez ő: az ősz ember, aki küldött,
S igért álmamba' kincseket...
Ember volt, persze, aki szólott,
Rövid-vastag, ősz és kuszált;
De ez Pál gazdát hítta inkább
S igért neki: - hat polturát!
S addig sokan a térre gyűlnek,
Asszony, leány, suhanc, öreg,
Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre,
Napszámba elszegődjenek.
A kurta polgármester úr is
Odább szállít vagy hatvanat;
Pál bámul... a szégyen, csalódás
Mint éles kés szivébe hat. -
S másnap megint szól a kis ember:
'Hát kend fiam! minek van itt?'
S ő így felel rá: »engedelmet!
Várok, nagy uram, valakit.«
Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen,
Hogy ennyire törekedett;
Keserűen átkozta, szidta
Magát, álmát s az életet.
De ha már itt vagyok, bevárom
- Gondolta, - a harmadnapot;
És jaj volt néki; a kis urtól
Annyi piszkot, mocskot kapott.
»Nem vagyok én korhely csavargó,
Szólt a vadász, megkövetem!
Csak egy bolond álom miatt van
Rajtam ez a veszedelem...!«
S elmondta álmát. A kis urnak
Nevettében a könyje folyt;
'Okos ember vagy, jó barátom,
Okos, de senkinek se mondd!'
'Ha az álom beteljesűlne,
Én herceg is volnék talán!
S a Dárius kincsét azóta
Mind a zsebemben hordanám!
Háromszor álmodtam, hogy arra
Fel... fel...! nagy rengeteg terűl;
Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban,
S induljak el, de egyedűl.
Él ottan egy vadász: Diós Pál,
Lakánál vén diófa van;
Csupán csak a fát kell kivágni,
S tövében három kád arany!
Az apám sem hallotta hírét
Bükknek, Diós Pálnak soha...
Nos földi; kell-e? ott van a kincs,
Neked adom! csak menj oda!'
Igy tréfált a kis ember, és Pál
Egy ígét sem felelt, - hanem
Már-már betelve hitte álmát,
S otthon termett nagy hirtelen.
Reng a kenyértermő diófa,
Az ágak földre omlanak;
Hejh! ha vakot vet a szerencse...
S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...
Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál
Mit álmodott, mit keresett;
Fris élet és zaj kelt legottan
Az elhagyott vidék felett.
Gerézdet érlelt a hegyoldal;
Vár épült fenn a bérctetőn;
A zuhatag szilaj folyása
Munkára kényszeritve lőn,
S hol a vastól felszaggatott gyep
Piros-magú kalász adott:
Megtelepült az összegyűlt nép,
S Diós-Győr épült általok.
Nézzétek meg a tájt! - a multak
Romokba dőlt emlékivel;
Holott az emberész hatalma
S a természet csudát mivel.
És a kérdésem: Milyen régi is ez a történet tulajdonképpen, ha az ősi Japánban ugyanúgy mesélték, mint a középkori Magyarországon? Szép vándorkép, igaz? És leginkább a keleti népekre jellemző történetvezetés…
