A kezet a hűtőbe tettem...talán valami telefon, és még valami. Már nem emlékszem pontosan, meg volt adva egy sms üzenet, és ki kellett találni a történetét. Ez az utolsó ebben a versenyszámban, a többi nincs meg. De felkészítőnek jó lesz. A holnapi bejegyzésre.
Váltás
Mert mit is ér az élet? Hány napig kell élnünk a nyomort, hogy végül azt mondhassuk: Megérte! Ki veszi észre, hogy életünk már rég nem a sajátunk? Járjuk a táncot, azt a táncot, amelyikre felkért minket a halál. Járjuk, és végül szépen a helyünkre ülünk, vissza a semmibe
Én erre egy kora tavaszi, esős hétfőn jöttem rá. A metróban figyeltem a sápadt-unott arcokat, a sok szürke és fekete kabátot, amint hollórajként keringenek egy-egy állomáson. Keringenek körbe-körbe, de alattuk nincs semmi ehető, csak az üres föld. Lüktet a város, mindenki siet...akkor és ott én minden ember életére tudtam húzni egy kört. Egy kört, ami teljesen lefedi mindenkinek a sorsát. Kezdtem húzni az emberek otthonától. Húztam végig a városon egészen a munkahelyig, és végül vissza, haza. Ha megállnék itt, tűnődtem miközben leszálltam az egyik állomáson, holnap már pár embert felismernék. Talán már most is ismerem őket, hiszen minden nap együtt utazunk. De minek is figyelnék én rájuk? Minek figyelnék bármire?
Beléptem a hatalmas épületbe. Itt dolgozom. Most beszállok a liftbe és felmegyek a hetedikre. De mi lenne, ha ma nem lifttel mennék? Ott van a lépcső, még soha nem próbáltam...
Így azon hétfői napon a lépcsőn mentem fel dolgozni. Érthetetlen jókedvre derültem. Pontosabban szólva én értem, de minek is magyarázzam önöknek tisztelt hölgyek és urak. Hiszen, ha komolyan beszélnénk akkor nem ebben a fehér falú, ablaktalan szobában kellene üljünk, hanem valamelyik divatos kávéházban. Istenem, mennyi kávéház volt Párizsban! Ma már nincs egy sem. Csak por, és hamu.
De nagyon elkanyarodtam a témától, igaz? Legyen hát, folytatom. Aznap ebédkor, emlékszem, esett az eső. Nekem jobb kezemben volt a villa, bal kezemben a kés. Istenem, milyen jó volt úgy enni! Aztán gondoltam egyet, és félredobtam az evőeszközöket. Puszta kézzel ettem, morogva mint egy állat. Éreztem az agyamban, hogy ma már nem tudnák egy kört rajzolni az életemre. Sajnos mások nem tanúsítottak érdeklődést az örömem iránt. A pincér felszólított, hogy hagyjam el az éttermet. Mit tehettem volna...rámorogtam, és kimentem. Vissza a munkába. Még pár órát kell görnyedjek a gép előtt. Mi lenne, ha tovább alaktalanítanám azt a kört? És akkor megálltam uraim. És hölgyem, ki ne hagyjam önt. Éreztem, hogy aznap valami változott. Ezt úgy mondanák önök, hogy egy percre visszanyertem a tudatom. És valóban, akkor egy pillanatra...megijedtem. Haza akartam jutni, a lehető leghamarabb. Nem vártam a földalattira, taxiba ültem és haza indultam. A sofőr furán nézett rám. 'Talán beteg?', kérdezte, miközben indult a kocsi. 'A fejem', nyögtem, kezem a homlokomra szorítva. Valóban fájt a fejem, hasogatott mintha szét akarna robbanni. A kör nagyon alaktalan lett, már nem fért a homlokomban. Ki akart törni. Néha pillanatokra úgy éreztem, hogy felnyílik a homlokom, és kirobban minden belőle.
Mikor hazaértem szinte kitéptem a bejárati ajtót. A feleségem nem volt otthon, akkor is sokáig dolgozott. Dolgozott!! Hogyne, fetrengett azzal az alattomos vadállattal. Talán azt hiszi, nem tudom?! Hát bolondnak néz ő engem? Nem, nem jó, kell a nyugtató, kell az injekció!...Várjanak. Most már befejezem. Nem tényleg asszonyom, bőven elég a zubbony ami rajtam van. Folytathatom? Hallgatnak? Mint a halak, persze. És jegyzetelnek. Jegyezzék csak, még valaki megírja...
Bekaptam valami nyugtatókat, és lefeküdtem. Hogy miket álmodtam, az nem számít. Mindenki őrült dolgokat álmodik, nem? Hát jó, ha tudni akarják elmondom. Hatalmas köröket láttam, amik egyre nagyobbak lesznek, és végül furcsa, halk pukkanással semmivé válnak. És valami kattogott. Úgy mint a billentyűzet a munkában. Ez zavart. Nem akartam a munkáról hallani, soha többet. Felébredtem, és a kezemben olló volt. Néha elgondolkozom, hogy valóban felébredtem-e, vagy még mindig ott alszok, kínzó fejfájással az ágyban. De ha alszok, akkor már nagyon régóta...miért nem költ fel a feleségem? Eddig biztos hazaért. Miért nem költ? Elena, hol vagy?! Ne hagyj el engem!...Oh Istenem, segítsen valaki!...valaki...
Jó, már jól vagyok. Igen, csak múló rosszullét, rövid józanság volt. Esküszöm, hogy nem kell a tű jóasszony. Megmondhatja ezt ennek a markos úriembernek is itt oldalt, aki fél órája rám húzta ezt a furcsa blúzt. Jó anyaga van, csak csavarja a kart. Hol is hagytam abba? Igen, az álommal.
Ébredés után rögtön eszembe jutott. Olyan jót nevettem rajta. Emlékszem, folyt a könnyem annyit nevettem. Képzeljék el, megijedtem, hogy megőrültem, mint már mondtam, és taxival jöttem haza. És ez is őrültség volt! Még soha nem jöttem haza taxival. És, mint azóta megtudtam, minden ilyen abnormális, teljességgel szokatlan dolog őrültségszámba megy, nem igaz? Ezt tanítják itt. Tehát már átlagos emberként is őrült dolgot csináltam. Akkor mi is az őrület? És miért akarok tenni ellene? Nem, nem akartam visszamenni a körbe soha többet. Jobb kezes vagyok. Ezentúl mindent bal kézzel fogok csinálni. De hátha megint józan leszek, és akkor ismét jobb kézzel folytatom, amit megkezdtem ballal? Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak.
Bementem a konyhába és az ollóval megpróbáltam levágni a kezem. Nem tudtam. Összevéreztem az egész padlót. Elena megint kiabálni fog, ha meglátja. Gyorsan feltörültem, a véres rongyot a szennyes kosárba hajítottam. Visszamenve a konyhába megláttam a húsvágó bárdot. Ez jó lesz, csak ne a konyhába vágjam. Megint összevérzem, és akkor semmit sem ért, hogy feltörültem. Hátramentem a fészerbe. Két, vagy talán három csapás kellett, hogy levágjam. Addig nem is tudtam, hogy annyira erős hangom van. Sokáig ordítottam, miközben az ingembe csavartam a csuklómat. A kézfejjel viszont nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam, hogy elkallódjon, sokáig volt nálam, kedves emlékek sora fűz hozzá. Igaz is, szeretném még egyszer látni. Hol van? Idehozzák? Nem, nem kell az a fadarab, megint letépem. Nekem a saját kezem kell! Mi jogon veszik el azt, ami az enyém?! Adják vissza!... Mindjárt, mindjárt adhatják az injekciót. Már vége is van a történetnek.
A kezet a hűtőbe tettem, hogy el ne romoljon, és írtam a feleségemnek. Elmondtam neki mindent...Hogy hol van a kezem, hogy mennyire unom a munkát, hogy mennyire elegem van az emberekből, és hogy kivágtam magam ebből az életből. Utána, azt hiszem, összeestem...és itt ébredtem, önök között. Remélem nem küldenek már máshova. Most már kérem azt a tűt, érzem megint rohamom lesz. Nézzék, már folyik a könnyem!...
