A préda

Mindig utálta a sötétséget. Gyermekkorában csak a kandallóból kiszűrődő fényt nézve nyugodott meg a szobájában, és ha éjjel a felébredt, az egész házat felverte a sírásával. Már rég nem volt gyermek, de ez a félelme megmaradt. Tizenévesen vette észre magán, hogy nem a sötéttől fél, hanem az éjszakától. Felhőtlen, teliholdas estéken szorongással nézte a csillagokat, ha ébren volt. De a legmélyebb sötétség sem érdekelte, ha volt valami emberkéz alkotta fényforrás. Egy szál gyertya fénye megnyugtatta. Furcsa, állapította meg akkor magában, úgy érzem, mintha a sötétben eltűnne az ember. És valóban, akarva akaratlanul elfogadta, hogy éjszaka nem az emberé a világ. Csak annyi, amit saját erejéből megvilágít. Ezért gondoskodott arról, hogy sose maradjon az sötétség világában. Pedig sokat éjszakázott az erdőkben, vagy éppen sziklák között. Ilyenkor tüzet gyújtott, és a fényt bámulva szenderült álomba.

Most is kívánta a tüzet, jobban mint bármi mást. Ritkás facsoport mögött lapult, és fürkésző szemmel az előtte elterülő rétet nézte A telihold furcsa, kísérteties fénybe burkolta a világot. Ez az, amit a legjobban utált. A éjszaka fényét. Nem sötét, nem is nyugtatóan világos. Pont annyi fény szóródik a tájra, hogy észrevegyék.

Mintha csak a félelmét igazolná, megremegett egy távoli bokor, és a rét túloldalán megjelent valaki. A hold hátulról esett rá, ezért csupán az alakját látta. Hatalmas ember, szinte biztos, hogy férfi, bár a földig érő utazóköpenye eltakarta vonalait. Mikor az árny megjelent, ő visszahúzódott a fák közé, és közben átkozta magát a saját ostobaságáért. Itt szinte biztos, hogy észreveszi. Be kellet volna menjek az erdőbe!... Csak nem tudtam, gondolta remegve a feszültségtől, nem hittem, hogy már ma este ideér. Úgy számoltam, hogy jó egy napi előnyöm van. Most már mindegy, fújta ki lassan a levegőt. Szabályozta a légzését, és szemét félig behunyva figyelte az erdő szélén megjelent alakot. Az kisvártatva elindult, át a réten. A bokorban lapuló megesküdött volna rá, hogy hosszasan nézte azt a facsoportot, ami mögött ő lapult. A réten még elszórva sok fás cserje állt, de az volt a legnagyobb. Ideális hely bárkinek, mert nem tudnak a közelébe jutni észrevétlenül, és nem veszik észre, csak ha egészen közel értek. A hatalmas alak el is indult felé. Léptei nesztelenek voltak, a mocsaras réten árnyként vágott át – egyenesen hozzá. A bujkáló szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy közeledett. Még nem tudta biztosra, hogy ki az, de az ösztönei azt súgták, hogy csak egyvalaki lehet. És valóban, ahogy felé tartott az óriás, egy nagyobb víztócsán vágott keresztül, ami gyér fényben ugyan, de megmutatta őt teljes valójában. Férfi volt, a köpenye alatt fémpáncélt viselt, és oldalán hatalmas kard függött. Mások két kézzel forgatták volna – neki nem több egyszerű hosszú kardnál. Arcán keresztbe hosszú sebhely, arccsonttól, arccsontig, mély árok. Orra nem emberi. Teljesen kettészelte a forradás, és egy része kicsit lefittyedve lógott. A seb, irtóztató látványt nyújtott. De még irtóztatóbb volt a mosolya, ami ráfagyott az arcára. A vágás, ami az arcát érte szétvágta az arcizmait is, és mikor begyógyultak – megrövidültek. Ezért a szájának szélei felhúzódtak, torz álarccá maszkírozva vonásait. És most ez a rémfej felé tartott, egyenesen felé.

Fél kezével benyúlt a zekéje alá – érezte, hogy a szíve vadul dobog. Az éjszakában volt, a hideg, embertelen éjben, és vele szemben, mintha maga a sötétség lépkedne igazi, torz valójában. Észre fogja venni, ez már biztos. Nem így akartam, gondolta, de gondolatai a semmibe hulltak. Kiüresedett elmével, fél kezét a ruhája alatt, a mellén nyugtatva, figyelte, amint a rémalak megáll a facsoport előtt, és végigméri. Még nem vette észre... Pár szusszanásnyival elodázódott a végső pillanat. Most lassan elindul. Körbejárja a facsoportot. Bent megdermedve, guggolva figyelik minden mozdulatát. A bujkáló a fejét sem fordítja utána, hiszen a legkisebb mozdulata is felhívhatja a másik figyelmét. Idegölő másodpercek. Most már csak hallja lépteit. Szemeit behunyta, és ajkát összepréselte, nehogy felszakadjon belőle a nyögés, ami már percek óta fojtogatja a torkát. A lépések mintha a fejében surrognának. Hogy már nem látja, minden idegszálával a hangokra figyel. A rém minden lépésére úgy érezte, hogy mázsás súly esik az agyára. Kiüresedett elméjébe új gondolatok zúdultak, mintha zsilipet húztak volna el. Ha észrevesz, már túl késő, nem fog sikerülni, észre fog venni, észre... Miért nem hallom a lépteit? Megállt, megállt! Utolsó gondolata úgy hasított a fejébe, hogy egy pillanatig biztosra vette, hogy a másik is meghallja. Hatalmas önuralommal tudta csak visszafogni magát, hogy azonnal ne ugorjon fel. De a pillanat elmúlt...talán végleg. Most állt, ha most ugrottam volna talán sikerülhetett volna! Nem tud álló helyzetből olyan gyorsan mozdulni, főleg, ha másra figyel. Előbb-utóbb észreveszi, nem volt kétsége arról. Megint hallotta ahogy cuppog a sárban, most a másik oldalt. Végre, újból láthatta. Most a fák koronáját nézte elmerülten. Majd hirtelen megmerevedett. A félelmetes vigyor alatt kibontakozott egy új, teljesen más arckifejezés. Észrevett valamit. A bujkáló megremegett. Most, most másra figyel, most, vagy soha! Némán mély levegőt vett, és kivágódott a fák közül.

Egy villanás, fémes csattanás, majd hörögő, bugyborékoló hang. Pár pillanat múlva egy test hanyatlott a földre, és maradt ott némán. Nyakából vastag patakokban ömlött a vér, a vizenyős föld nem itta be, így terjengő tócsába gyűlt körülötte. A halott maradt, az élő lassan távolodott, köpenyének rojtos szegélyébe törülve a gyilkos vasat. Elégedetten sóhajtott, és visszanézett. A földön ott hevert a prédája. Megfordult, és eltűnt a fák között.

Egy óra múlva ismét megrezdültek a rét szélén álló bokrok. Egy hatalmas farkas csörtetett ki, és nyomban le is ült. Égre tartott orral szimatolt bele a levegőbe. A vérszag vezette idáig, de nem sieti el a dolgot. Miután megbizonyosodott, hogy ő az egyetlen élő a réten, elindult a test felé. Odaérve még egyszer körbeszaglászta, majd a nyakába harapott, és egy erőteljes rántással kitépett belőle egy darabot. A hulla kicsit elfordult, és most üveges tekintettel nézte a holdat. Már rég eltűnt szeméből a felismerés rémült szikrája. Halála előtti pillanatban jött rá, hogy nem tud elmenekülni, és szája rémült kiáltásra nyílt. De hang már nem jött ki a torkén, mert éles penge vágott a nyakába szétmetszve a nyelőcsövét is. A brutális csapás félig lefejezte. Most a hold nézi őt de még a sejtelmes fénye sem tudja eltakarni az iszonyú mosolyt az arcáról. Szerencsére a farkas nem annyira válogatós, és harsogva esik neki, miután az első darabot lenyelte.

Az erdő mélyén a vadász a tűzet nézve lassan elbóbiskol. Gondolatai még az áldozata körül keringenek, de egyre lassabban. Szerencsére nem vett észre. Még a világból is kifutott volna... De megvan, szállt vissza gondolatával a táskája felé, amiben a futár csomagja volt. Egy kis pappírtekercs, ami róla szólt. Azt még nem kell az udvarban tudják, hogy ki vagyok. Nagyot ásított, és nem sokára nyugodtan aludt. A tűz utolsó lángjai visszaverődtek egy tőrről. Fényesen ragyogott, ami nem is volt csoda, hiszen jó fertályórát tisztították, hogy a vér minden emléke lekopjon róla.