VI.

A következő nap delén, egy újabb kialvatlan éjszakát maga után tudva cél nélkül sétált a kertben. Hosszas imádkozás után rájött, hogy mit kell tegyen. Megmondja a lánynak, hogy nem tanítja, és amint lehet elutazik. Azonban a kora hajnali órákban ismét előjöttek a rémképek, és nem hagyták nyugodni. Bár tudta, hogy a kialvatlan szervezet űz vele gonosz játékot, mégsem tudott nem törődni az álmaival. Ezért minél hamarabb túl akart esni az elváláson, és menni tovább. Ugyanakkor mélyen megdöbbentette az, hogy máris elválásnak fogja fel a dolgot. Mintha ki tudja mennyi ideje ismernék egymást, és milyen kapcsolat lenne köztük. Azért ment ki már délelőtt a kertbe, hogy végleg elrendezze magában a helyzetet, de ahogy sétált egyre zavarosabbnak érezte. Elsősorban azért, mert olyan nagy feneket kerít a dolognak, ami egyébként egész egyszerű lenne. És az is, bizonygatta magának, mikor meghallotta a könnyű suttogást.

-Ide, atyám...- a múltkori félénkség eltűnt a hangból, de egy új szín vegyült bele. A szégyené. Számtalanszor hallotta már így beszélni az embereket, miközben gyóntak. A lehető legkönnyedebbnek ható mozdulattal fordult meg

A lány főkötőben, hajában vérvörös fonatokkal állt előtte. Már nem is csodálkozott a hirtelen feltűnésén. Mély levegőt vett, hogy belefogjon, de a suttogó hang megelőzte

-Borzasztóan sajnálom, hogy olyan kínos helyzetbe hoztam tegnap, atyám. A szorongás teljesen elvette az eszemet.

Andreai könnyedén át tudta érezni a lány akkori helyzetét, hiszen akkor ő is hasonlóban volt. A hirtelen felébredő vágyak, teljesen megfosztották józanságától, azért nem utasította el határozottan a kérést. Milyen nevetséges gondolat is volt részéről! De valahogy mégsem tudta rászánni magát, hogy kimondja amiért jött.

-Nem a te hibád volt lányom – morogta félhangosan a lány szemeibe mélyedve. Milyen szép szemei vannak!, gondolta megfeledkezve a reggeli fogadalmáról. A hosszas bámulás zavarba hozta. Érezte, hogy már nem mondja ki a búcsú szavait. Keserűen elmosolyodott. Lám, ennyi volt az erős elhatározása, a szemek tükrében elenyészik még a legerősebb imával erősített esküje is.

-Ne nevessen ki! – csattant a lány hangja. Andreai kizökkenve a gondolataiból rá meredt. Egy pillanatra el is feledkezett róla, és nyomban meg is bánta. Bizonyára azt hiszi, hogy a tanulatlanságán mosolyog ilyen gúnyosan

-Nem rajtad nevettem – mondta bűnbánóan

-Hanem?!

-Magamon – válaszolta teljesen őszintén a szerzetes, majd felhasználva a pillanatnyi nyugalmat igyekezett másfele terelni a szót – mi is a neved?

A lány rövid habozás után felelt.

-Elena Lupu

A beszélgetés elakadt. Egyikük nem akart beszélni, a másik nem tudta, hogy mit mondjon. A lány sűrűn pislogott a kastély fele. Andreait a bűntudat mardosta, már kétszeres erővel. Nem tudta elmondani amiért jött, tovább szédíti mindkettőjüket, és a tetejébe még meg is sértette a Elenát.

-Talán dologidőben zavarok? - kérdezte engesztelően de nyomban meg is bánta. Megint előbb beszélt, mintsem gondolkodna. Hiszen a lány rá várt mostanáig. Ez a tudat istentelen büszkeséggel töltötte el.

-Tessék? Nem...bocsásson meg. Elvégre én hívtam ide, és most...-a hangja érthetetlen motyogásba fulladt. Szemlátomást megint a könnyeivel küszködött. A férfi idegesen pillantott körbe. Talán valaki meglátja őket...az kínos lenne.

-Sétálhatunk egyet...

Gheorghe erős fejfájással ébredt. A hajnalig tartó mulatozásban nem sajnálta a bort sem magától, sem mástól. Ennek most megvan a böjtje, gondolta, miközben zúgó fejjel felkelt. Már fél egy, állapította meg az órájára nézve. Nem mintha lenne jelentősége itt az időnek. Az elmaradt mögötte, amint a völgybe ért. Ivott egy kis vizet, hogy űzze el a keserű ízt a szájából, és lement a társalgóba. Ott sok, beszélgetésbe mélyedt, hölgyet talált, akik néha gúnyos pillantást vetettek a szoba másik végében levő két férfira. Utóbbiak nagyon nyúzottnak tűntek, szenvedő arccal cigarettáztak. Az apja mulatságai mindig megviselték azokat, akik nem szoktak hozzá. Vladuc sokat ivott, és szinte minden tíz percben nagy hangon köszöntötte az államot, valamelyik vendéget, ivott a régi idők emlékére. Ilyenkor illett, hogy minden férfi ürítse poharát. Ennek a hatása érződött a másnapi tunyaságon.

Mivel társalgásra nem számíthatott, ezért kisétált a kertbe. Legalább a feje kitisztul a friss levegőtől. De nem sok mulatságot talált a magányos sétában. Igaz, hogy a gondolatai kezdtek letisztulni, de ifju hölgyek társasága nélkül nagyon unalmas volt a kert. Már azon gondolkodott, hogy visszatér ő is a társalgóba, kitéve magát a gunyoros tekinteteknek, mikor távoli nyerítést hallott. Miért is ne lovagolna ki egyet? A lovaglás az egyedül sem unalmas, és biztos jót fog tenni. Az istállómester ott volt, vidáman fütyörészve ült egy kis sámlin, és egy nyerget fényesített. Gheorghe irigykedve figyelte. Ha ő most ilyen eleven volna!...Na de a lovaglás majd helyre rázza. Kivezettetett egy lovat, és nyeregbe szökkenve elindult. Visszafogta a lovat mert a hirtelen rázkódás a felüléskor tovább visszhangzott a fejében. Lassan léptetett, kitartóan maga elé nézve. A méltóságát meg akarta őrizni Chiruţ kaján tekintete előtt, aki nagyon jól tudta, hogy milyen állapotban van, és most bizonyára azzal a hamiskás mosollyal néz utána, ami gyerekkorában mindig szégyenbe hozta. Amint lehetett az erdő fele kanyarodott, és nemsokára el tűnt a fák között. A közelben volt egy tisztás, úgy gondolta, hogy odamegy. De hamar rájött, hogy nincs egyedül. Egy sűrű facsoport mögül hangok hallatszottak. Egy férfi vitatkozott valakivel, hamarosan nem csak a hangját hallotta, hanem meg is értette amit mond, nem csak hangfoszlányokat.

- Nagyon kegyetlen dolog ez. Egy ilyen istentől elrugaszkodott ember megérdemelne egy kis elgondolkoztató magányt...

- De atyám – felelt egy lágy, ismerősnek tűnő női hang - ő mégiscsak...

Ebben a pillanatban Gheorghe kiért a fák közül, így meglátta a vitatkozókat. Az egyik a francia szerzetes volt, a másik meg...Elena!, döbbent meg. Mit keres ő itt? Nem a közeli faluból való? A lány is döbbentnek tűnt, gyorsan elrejtette az arcát, és a szerzetes háta mögé rejtőzött. Ennél jobb élénkítőt elképzelni sem lehet, jutott eszébe a fiúnak. De a szerzetes miatt, nem tudta kifaggatni Elenát. Ezt is elvihetné innen a fene, mérgelődött, de nem tudott mit csinálni. Rövidet bólintott, és visszafordult. Teljesen meg volt zavarodva, a fejfájásáról el is feledkezett.

Elena, ha lehet még nagyobb zavarban volt. Hogy magyarázza el most Andreainak? Nyilvánvaló hogy a szerzetes sejti, hogy a fiú szereti őt, hiszen ott volt a fiú szemében, minden bolond ki tudta olvasni. Andreai, most felé fordult, és szúrósan méregette. El kell mondani valamit, az nem vitás.

- Igen, atyám – bólintott alázatosan – jól gondolja...látom én, hogy mire gondol – tette hozzá szemlesütve

- Talán van valami köze ennek ahhoz, amit elmondtál – kérdezte lassan a szerzetes. Elena könnyedén elpirult...lám, hogy keresztüllátott rajta! Nem szabad lebecsülni őt...majdnem elvesztette a pap bizalmát, ezentúl óvatosabb kell legyen.

- Van. Az apám...tudja, nem akarja, hogy vele legyek.

- De miért?...hiszen a gazdát nagyon becsüli..

- Igen – mondta kapkodva – és a fiát is...csak tudja, ha Vladuc úrnak a fülébe jut, akkor szinte biztos, hogy elüldöz minket, az apámmal a közeléből. Nem vagyok én a fiához való, hozzá valami úri kisasszony illik.

- Ne beszélj bolondokat – legyintett mérgesen Andreai – nem számítanak a külsőségek annyit...pénze elég van a gazdának, a rang meg nem számít...Manapság főként nem – tette hozzá keserűen

- Lehet...de apám még a régi világban él, tudja...

- Hát majd én beszélek vele – mondta indulatosan a szerzetes, és gyorsított a léptein, mintha máris indulni akarna, hogy beváltsa szavait.

- Ne menjen – ijedt meg Elena. Gyorsan belekapaszkodott a kezébe, hogy megállítsa – Ne menjen - ismételte meg halkabban.

Andreai zavartan megállt. Valóban nem ronthat neki így egy embernek amiatt, amit gyóntak neki...hiszen ha nem is hagyományos értelemben, de a lány gyónt neki, mielőtt az a fiú megjelent volna. A gyónási titkot meg semmilyen körülmények között nem szabad továbbadni.

- Ezért pislogtam az ablak fele annyit – mondta halkan a lány. Andreai hirtelen nem is tudta, hogy miről beszél.

- Mikor indultunk...féltem hogy meglát, és baj lehet belőle. Most, hogy itt van, nem nagyon mertem a kastély közelébe menni...de hiába, meglátott. Most már veszve vagyok...apám, megtudja, és akkor... - hanga zokogásba fulladt.

Andreaiban a düh némán fortyogott. Mit művel az a vadbarom a lányával...hiszen nem is az ő lánya! Más gyermekét üti, és még ki tudja mit csinál, ha részeg!?...Egy ilyen akár...Amint lehet beszélnie kell Mihaillal. Ő ismeri ezt a pogányt. Visszakísérte a lányt a kertbe, mjad a konyha felé vette az irányt. Jól számított. Mihail Elescuval reggelizett. Tudor atya elrontotta a gyomrát, most betegen fekszik. Vízen kívül nem hajlandó mást magához venni.

- Másnapos – legyintett a tanító és azzal a mozdulattal egy nagy pohár vizet töltött magának.

- Mihail, szeretnék beszélni veled...négyszemközt – mondta Andrei, majd a meglepődve felálló papot karon fogva kivezette a konyhából.

- Ki az a Chiruţ? - szegezte neki a kérdést.

Mihail addig is csodálkozva nézte Andreait, de erre a kérdésre egyenesen megdöbbent

- Mi történt veled? Nagyon sápadt vagy.

- Ki az a Chiruţ? - ismételte meg a kérdést.

- Egy volt pap...miért? Gyóntak róla talán valamit?...Nézd, én már jó ideje ismerem, teljesen ártalmatlan ember. Félreértés áldozata vagy, ha vádolod őt valamivel, ezt biztosan állíthatom. De talán nézd meg őt magadnak, biztosan az instálóban találod.

- Volt pap - motyogta maga elé Andrei. Ez számára már elég bizonyíték volt a lány szavaira. Egy ember aki elhagyta a hitét mindenre képes...

- Nem nézem meg – vetette oda Mihailnak, de nyomban szelídítette a szavait. - Gondoltam, hogy egy ostobaság, de utána akartam járni. De a te szavad elég nekem.

A szobájában szedte össze magát annyira, hogy gondolkodni tudjon. Valaki megrakta a kályhában a tüzet amíg távol volt. Bár északi fekvésű szobát kapott, de sose érezte hidegnek, talán a tűz miatt, amiről valaki állandóan gondoskodott. És ez az illat...nem tudta, hol érezte utoljára, talán a szobájában, az égő fának volt ilyen hatása rá. De nem csak a szobájában érezte. Elena illata is ilyen volt. Talán ő rakja meg neki a tüzet? Szegény lány, annyit dolgozik, mégsem hall soha egy kedves szót sem az apjáról.

De miért törődök én annyit vele? Jutott eszébe az, amit már olyan sokszor kérdezett magától. Hallott ő ,ár ennél különbet is. Igaz, nem ilyen szép lánytól. Most már nem titkolta maga elől, hogy a lány szépsége teljesen elvarázsolta. Amíg a friss levegőn volt, rájött, hogy a francia vér benne nagyon erősen éledt fel. Bár az előítélet nem tartozik az erények közé, a természetének szerves részét képezte. És érezte, hogy nem mehet el innen anélkül, hogy tett volna valamit. Ez az elhatározás megnyugtatta. Mélyet szippantott a levegőből, és mivel érezte, hogy elnehezülnek a pillái végigdőlt az ágyon, és kisvártatva már mélyen aludt.