Nézek ki az ablakon, figyelem az esőt. Végtelen sok cseppje folytonos zümmögéssé olvad össze, és nem látok messze. A szélfújás enyhén megdönti, és becsap az ablakon. Én kihajolok, hogy érezzem az arcomon, de hiába, nem ér el engem, csak kinyújtott kezemen érzem. Furcsa idő ez, szomorkás, én mégis vidám vagyok. A közeli dombot az eső fátylán át látom. A fák máskor élénk zöldje most szürkés masszává olvad egybe. A madarak bizonyára a fák ágaikon ülnek, közel a törzshöz. De nocsak, egy galamb repül el előttem. Szürke, mintha az eső szülte volna. A semmiből tűnt fel, vitorlázva száll, több emelet magasságában. Bizonyára ő is védelmet keres. Felém libben, de aztán észrevesz, és gyorsan irányt változtat. Eltűnt. Szürke az ég és a föld. Terjengő pocsolyák a földön, vizüket felveri az eső. Eteti őket az ég, merül fel bennem a gondolat, de figyelmem elvonja egy autó motorzúgása. Nem illik az eső békéjébe, de vannak akik örülnek neki. Pár ember fut ki a szemközti házból és rohannak a kocsihoz. Beülnek, és bár nem hallom mit mondanak, a mosolyuk sehogy sem illik ebbe az időbe. Ahogy az enyém se. Elment. És megint egyedül vagyok, az esőt szemlélve. Távolról mély morgás hallatszik. Nem fenyegető ez a dörgés, csupán finom figyelmeztetése a felhőknek, hogy még nem hagyják abba saját maguk könnyítését.

A víz elmossa az én gondolataimat is, és újakat ad helyébe. Furcsa látomás ez, az erdőben vagyok. Látom a rókát, ahogy kíváncsian szimatol ki az lyukából. Még mindig esik. Tüsszent egyet, és visszafordul. A rókalyuk bejárata feketén mered rám, de tudom, hogy bent éppen összebújik a párjával vigyázva a kicsikre, kiknek a szemük még alig nyílt ki. A folyóparton vagyok, és egy hatalmas vidrát nézek. Lustán fekszik a parton, mellette egy alig megkezdett hal. Engem nem zavar az eső, mondja a szeme. Engem se, intek feléje, mire halk csobbanással eltűnik a vízben. Az erdőt nem zavarja az eső, nem tűnik el az élet, mint az embereknél. Utolsó gondolatomnál rántást érzek, és hirtelen egy kis faluban vagyok. Előttem egy ház, alighogy ránézek, már be is kerültem. Két idősebb férfi ül egy asztalnál, egyikük újságot olvas, a másik elgondolkozva néz ki az ablakon. A konyhából finom étel illata száll, egy fiatal asszony szorgoskodik. Az ablakon kinéző férfi megszólal. 'Jót tesz a vetésnek. A káposzta úgy kinő, mintha húznák, meglátod.' Erre az újságot olvasó férfi is kinéz az ablakon. Beleegyezően hümmög. Kinézek az ablakon én is. Az udvaron egy kis szekér áll, letakarva ponyvával. Hátrább az istálló. Körülnézek az istállóban, és elönt a béke. Békésen kérődző tehén, gyönyörű ló, távolabb a szénában egy kutya, egy szamár, meg egy – különös! - gólya. Egymást nézik, a kutya farkát csóválva, a szamár élénken mozgatva a füleit, a gólya mozdulatlanul. Különös kép. Ekkor megszólal a harang. A hangja kirepít engem az istállóból, ki az országútra. Díszes fogat rázkódik, bundába takarózott kocsissal. A kocsiban két fiatal beszélget az iskoláról. Messze vannak még az otthon melegétől, hanem azért jól érzik magukat. Leülök a kocsis mellé, és figyelek. Nemsokára egy karámot pillantok meg. A juhok mind fedél alá húzódtak, ott van velük egy kis fekete kutya is. Büszkén ül, nézi az esőt, mintha csak ő parancsolta volna hogy essen. Lassan elérjük a falut. A falu széli temetőben sokan állnak feketében. Az esővel nem törődve a koporsót nézik, amint lassan elnyeli a mélység. A koporsó körül tíz szál gyertya. A síron felirat: 'Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.' Nézem az embereket, keresem a gyászt a szemükben, de valami egészen mást találok. Úgy látszik ez az ember teljes életet élt, ha halálában is a szeretet veszi körül.

Megszűnik a látomás. Kicsit félve csukom be az ablakot, zárva ki az eső hangját. Sóhaj szakad fel belőlem mikor arra gondolok, hogy bár mindenkinek megadatna az az alkotó élet, ami a halottnak volt. Persze, megadatott, csak nem élünk vele. De a példája jel kell legyen mindannyiunk számára. Zsellére volt ő hazájának, szerelmese a természetnek végső soron ember, az emberek között. Emléke ne halványuljon soha, és az, amit életében alkotott legyen örökké az ő dicsősége – és a mi tanulságunk.

Fekete Istvánra emlékezve...