Október hat... nemzeti gyásznap. Ezen a napon, kora reggel végeztek ki Aradon 13 tábornokot, a nemzet vértanúit. Gyászoljuk őket, erőt adnak nekünk, nem szabad elfelejtenünk őket soha. Patrióták voltak, és a szabadságért harcoltak, a magyar szabadságért..............

Mindaz, amit mondanék a továbbiakban megtalálható számos versben, beszédben. Pátosszal, magasztosan írva, hogy gyászolj magyar, gyászolj világ, de e gyászból meríts erőt, és nézz szembe bátran mindazzal, ami rád vár. Valóban, ez a lényege... De valahogy mégiscsak hamisnak érzem, ellentétes érzelmek, egyikből nem következik a másik. Valóban, a gyászból merítünk erőt ilyenkor? Halálukra gondolunk, mikor rájuk emlékezünk. Nem, sokkal fontosabb az életük, hiszen az volt, amit ők irányítottak. Tény, hogy méltósággal meghalni legalább annyi erő kell, mint méltósággal élni, de én ezen a napon nem tudok gyásszal a szívemben rájuk gondolni. És akinek eszébe jutnak, az mind büszkeséget érez a gyász mellett. És ez az, amiből erőt lehet meríteni. Büszkeségből, csodálatból, áhítatból. Ezekből születik az a gondolat, hogy igaz emberek, igaz magyarok voltak. A gyász, az a tisztelet előttük. Én nem gyászolom őket, szerintem nem ez a magyar nemzet gyásznapja. Az akasztóiké lehet, azoké, akik a gyalázatot elkövették, megszegve a cárnak tett ígéretüket (csak egyes emberekre gondolok, nem az osztrák népre). Én büszkén gondolok ma a nemzet hőseire, nem csak tizenhármukra, hanem mindre, ki életével, munkásságával hozzá járult ahhoz, hogy ma, mikor magamat magyarnak nevezem, tudjam, hogy egy páratlan kultúrájú és történelmű nép fia vagyok. Számomra október hat a hősök emléknapja.

Vörösmarty Mihály: Szózat

Hazádnak rendületlenül 
Légy híve, oh magyar; 
Bölcsőd az s majdan sírod is, 
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül 
Nincsen számodra hely; 
Áldjon vagy verjen sors keze: 
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor 
Apáid vére folyt; 
Ez, melyhez minden szent nevet 
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős 
Árpádnak hadai; 
Itt törtek össze rabigát 
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák 
Véres zászlóidat, 
S elhulltanak legjobbjaink 
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt, 
Oly sok viszály után, 
Megfogyva bár, de törve nem, 
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ! 
Hozzád bátran kiált: 
"Egy ezredévi szenvedés 
 Kér éltet vagy halált!"

 Az nem lehet, hogy annyi szív 
Hiába onta vért, 
S keservben annyi hű kebel 
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő, 
És oly szent akarat 
Hiába sorvadozzanak 
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog 
Egy jobb kor, mely után 
Buzgó imádság epedez 
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell, 
A nagyszerű halál, 
Hol a temetkezés fölött 
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el, 
Népek veszik körul, 
S az emberek millióinak 
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül 
Hazádnak, oh magyar: 
Ez éltetőd, s ha elbukál, 
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül 
Nincsen számodra hely; 
Áldjon vagy verjen sors keze: 
Itt élned, halnod kell.