Igazából, csak egy igen rövid írást akartam közzétenni, amiben végigveszek pár ismert fogást, amivel feszültséget keltenek, de közben eszembe jutott még valami...

Furcsa érzés meghalni. Ülünk csendesen a gép előtt, szól a zene és mi a zene ütemére lassan bólogatunk. Sötét van, itt a város szélén nem szűrődik be kintről sem az utcai lámpák fénye. De villany nem kell, a képernyő pont elég világosságot ad. Hirtelen eszünkbe jut, hogy bezártuk-e az ajtót. Nem emlékszünk biztosan, de megnyugtatjuk magunkat, hogy reflexszerűen mindig bezárjuk. Egy darabig mással foglalkozunk, de gondolataink visszatérnek az ajtóhoz. Felkelünk, és leellenőrizzük. Nocsak, nyitva van. Rossz előérzettel, ugyanakkor saját félelmünket szégyellve végigjárjuk a házat. Természetesen sehol senki, így már megnyugodtunk. Visszafele azért még egyet kilincselünk az ajtón. Visszaülünk a gépe elé, de a zenét kicsit lehalkítjuk. Talán hallunk valamit. Ugyan, csak a paranoia, nincs semmi, amit hallhatnánk, csupán furcsa, hogy ma este egyedül maradtunk. Magunkban elkezdjük dúdolni a lejátszóban éppen futó számot, esetleg fütyüljük vagy énekeljük. A szorongásunk lassan eloszlik, és már a holnapi napon gondolkodunk. Hátradőlve nyújtózkodunk, és mikor visszapillantunk a képernyőre hirtelen megdermedünk. Megnyílt a szövegszerkesztő, pedig nem mi nyitottuk meg. S benne valami furcsa szöveg, nem értünk semmit belőle. Bezárjuk. Ahogy bezártuk, a gép is kikapcsolt, és mi maradtunk a sötétben. Sietünk a kapcsolóhoz, szinte menekülünk, és mohón lecsapunk rá. A francba! Egy hatalmas villanás, amitől minden árnyék megnőtt a szobában, majd ismét sötét lett. Mi holtra válva állunk a kapcsoló előtt. Csak egy lámpa kapcsolódott fel, és a szobában két árnyék volt! Néhány pillanatig levegőt venni is elfelejtünk. Nem tudjuk, csak a szemünk játszott velünk, vagy tényleg van még valaki a szobában? De lehetetlen, hogy lehet más is itt, rajtunk kívül!? Kirohanunk a szobából, és becsapjuk mögöttünk az ajtót. Felkapcsoljuk a villanyt a szomszédos helyiségben - szerencsére itt nem alszik ki – és várunk. Érezzük szívünk dobogását, kezünk borzalmasan remeg, ős úgy kapkodunk levegő után, mint futás után szoktunk. Vérünk iszonyatos sebességgel áramlik, minden érzékünk kihegyeződött, hogy azonnal reagáljunk. Duff!!! Hatalmasat kiáltunk, és hátraugrunk. Pedig csak a szomszéd ejtett le valamit. Mi is megnyugtatjuk magunkat, és most, hogy a felgyülemlett feszültséget levezettük, óvatosan visszamegyünk az ajtóhoz. Kinyújtott kézzel lenyomjuk a kilincset, majd belökjük, közben hátralépünk. Bent semmi. Az ajtó lassan becsukódik, így még egyszer meglökjük, majd mély levegőt véve belépünk, és kezünkkel megtámasszuk. Semmi, tényleg semmi. Most már elég fény szűrődik be a szobába. Lassan a géphez megyünk is ismét bekapcsoljuk. Annyival több fény lesz, gondoljuk közben. Tartalék nincs, de kell a szobába valami erősebb fény addig is, míg veszünk újat. Máshol neonégők vannak, egyedül a most égő villanykörte ugyanilyen. De azt nem csavarjuk ki. Visszamegyünk, leülünk a géphez, és elindítjuk a zenét. Iszonyatos sivítás jön a hangfalakból, hiába halkítom le, a zaj megmarad. Kikapcsolom a hangokat, de a vészes nyikorgás nem szűnik meg. Kapkodva megnyomom a kikapcsolás gombot és nyomva tartom amíg megint kikapcsol a gép. Az üres fekete lapon homályosan látjuk az árnyékunk. A gyenge fény most még gyengébb lenne. Felpillantunk. A falon egy hatalmas árny látszik, és egyre kisebb lesz. Távolodik a fényforrástól. Közeledik. Tehetetlenek vagyunk. Arcunk elsápad, ujjaink fehérek, mint a fal, szívünket nem is érezzük dobogni. De a fülünk zúg. Hogy az iménti zaj emléke cseng benne, vagy a robajló vér? Elmúlt a dermedés, és mi ordítva rúgjuk ki magunk alól a széket, és megpördülünk. Hát igen, furcsa érzés meghalni. A fájdalmat nagyon furcsán érezzük, szemünk előtt furcsa színek jelennek meg, és az utolsó kihunyó gondolatunkkal ostobának nevezzük magunkat. Ez nem történik meg, csak mi ijedezünk. Majd a gondolatoknak vége szakad. Fülünkben elhal a zúgás, szájunk kinyílik, és levegőt veszünk. Egyre távolibbnak érezzük magunkat, fura képeket (emlékek?) látunk, mindent egyre távolibban. Fekete háttér előtt színes emberek mozognak, néha megdermednek. Mi értelme ennek? Mi meg, nézzük, üresen, mint a kamera figyeli a moziban, amit vetít. Már rég nem gondolunk semmire, csak érzünk. Enyhe fájdalmat, mindenhol. Majd hírtelen erős fény, olyan mint a lámpa villanása, csak ez nem szűnik meg olyan hamar. De lassan az is elhalványul.

És vége(?)