Mert a becsületes ember kizárólag éjjel tud gondolkodni mindenféle fölösleges dolgon. Ilyenkor böngészi az internetet, olvasgat, zenét hallgat, iszik (kávét - sajnos), és jön az ihlet. Nos, igazi kulturpajtás bejegyzés jön, ezúttal azonban röviden.

Férfi és nő között a konfliktus:

- Mi a baj drágám?

- Semmi...

Nő és férfi között a konfliktus:

- Figyelsz te rám?

- Persze...

Na, denagyonbeszóltam. Jól esett:).

 Címet sem adtam neki, egy novellaciklus végére írtam réggebb. Úgy emlékszek, legalábbis. Régebb-régebb, ez is van már 3-4 éves. Ennek következtében ma már sok hibát látok benne - a megfogalmazásra gondolok. De azért itt van előttetek is, parancsoljatok, és majd együtt fejtegetjük, hogy mik is lehettek ennek a történetnek az előzményei:)

Késő este volt. A város ezernyi fénye bántóan hatott a sötétben. Meg ide, a külvárosi nyomornegyedbe is be tudott férkőzni egy-egy magányos fénysugár. Az élet itt is forrt, bár egy kívülállóval ezt nehezen lehetne megértetni. Itt nem a fényes kirakatok hódítanak, nem járnak kíváncsi turisták...voltaképpen szinte senki nincs az utcákon, a rendfeltartókat kivéve, akik csoportosan járőrözve vigyáznak a nyugalomra, és önmagukra. Milyen pezsgő élet lehetne itt, ilyen körülmények mellett?

A nyomasztó csendet egy vasalt csizma határozott léptei zavarják meg. A kopogás rendületlenül halad, de okozóját nem látni. Már-már beérne egy utcai lámpa fénykörébe, amikor a hang megszűnik. A lámpának egy magas, erőtől duzzadó alak támaszkodik, kezében hanyagul tartva egy revolvert. Szemével élénken fürkészi a sötétséget. A léptek elhallása után semmilyen életjelt nem adott magáról a jövevény, ez azonban a lámpának támaszkodó férfit látszólag nem zavarja. Pár perc múlva nagyot nyújtózkodik, és hangjában egy árnyalatnyi éllel megszólal.

- Ne várd annyit azt a rohadt szelet. Nincs nálam ezen a kis furulyán kívül semmilyen más fegyver – mondja, felmutatva a hatlövetűt.

A sötétből halk morgás hallatszik, majd újra felhangzik az ismerős kopogás. Tömzsi férfi lép a lámpa fénykörébe, minden pillanatban ugrásra készen, szemeit az elvigyorodó alakra szegezve.

- Nem bízok benned Tas – közli mogorván. Furcsán beszél, fogait összeszorítja, így alig lehet érteni amit mond. A Tasnak nevezett hátravetette fejét, és ugatva felkacagott.

- Itt van a bizalmad záloga – mondja, mikor úrrá lett a derűjén, és egy medált dob a tömzsinek. Az egy bizalmatlan pillantás kíséretében elkapja, majd egy gyors oldalpillantással szemügyre veszi.

- Itt várj, míg ellenőrzöm – mondja, és már el is tűnt a sötétben.

A férfi halkan morog valamit, majd elteszi a fegyvert. Futó léptek hallatszanak. Kisvártatva zseblámpák fénye pásztázza az egész utcát. Minden kihalt. A magányos lámpa fénye pislákolni kezd, amint a közeli vonat elhalad. Hosszan sivít, így adva hírül utasainak, és az állomásnak hogy készülhetnek a le- és felszállásra. Miután egy utolsó hangos jelzéssel elhaladt, véget nem érően káromkodva lép be egy egyenruhás a lámpa fényébe, zseblámpáját dühösen kikapcsolva, mérgesen arrább rúg egy üres kólásüveget. Nemsokára a többi cikázó zseblámpafény is megszűnik, és még három egyenruhás férfi jön, hogy csitítsák a, még mindig dühösen hadonászó, társukat.

- Hagyd már abba a hadonászást – parancsolja az egyik jövevény, egy keszeg emberke – és ne káromkodj mint egy piaci árus!

- Rohadt dögök, egész éjjel itt lófrálnak, de alig láttam párat belőlük! És most ez a istentelen lárma elijesztette őket végleg

- Tom, fejezd már be! Úgy vadászod őket, mintha azért fizetnének! -intette a másik, aki most kalapját levéve egy hatalmas ásítást engedett meg magának

- Itt üvöltöznek a lámpa alatt, és mikor idejövök, hogy keresztül lőjem őket akkor kell annak a kibaszott vonatnak is jönnie!

Az utolsónak belépő egyenruhás, aki eddig csendesen fürkészte a sötétséget, ránézett hadonászó társára.

- Hallgass. Nem tűröm, hogy így beszélj szolgálatban. Itt nincsenek. Nem az a feladatunk, hogy rájuk lövöldözzünk, ezt vésd végre az agyad helyére – minden indulat nélkül mondta, mégis érződött a hangján, hogy nem tűr el ellenkezést. A Tom nevű abba is hagyta, csak magában morgott.

- Gyerünk, tovább. Folytatnunk kell az őrjáratot – mondja, és elindul. Két társa követi, Tom még egyszer szét néz, majd a távolodó zseblámpákat veszi szemügyre, közben félhangosan dörmög.

- Te is tudod, hogy miért kutatom annyira őket, és a te feladatod is ez lenne Karl

- Tom ott akarsz megvénülni?! - hallatszik a türelmetlen kiáltás a sötétből

- Megyek már, ne ordíts! - feleli, majd ingerülten kirántja a zseblámpáját, és sietve megindul a többiek után.

Ahogy elhall a beszélgetés zaja, és már a zseblámpák fénye sem látszott újra feltűnt Tas. Szótlanul a lámpaoszlophoz sétált és, a már ismert, hanyag mozdulattal nekitámaszkodott. Szikrázó tekintettel nézett oda, ahol utoljára látszottak a zseblámpák fényei. Hosszú percek teltek el így, mire újból felhangzott a már ismerős kopogás. Halk csilingelés hallatszott hallatszott, és a levegőben Tas felé repült egy medál. A férfi elkapta, megnézte, majd eltűnt a sötétben. Hosszas csend követte a jelenetet. A távolban világosodni kezdett az ég alja. Nagyon lassan kúszott a hajnal, mintha félne eloszlatni a jótékony sötétséget, ami a városra borult. Az első sugarakkal egyszerre sűrű fehér köd szakadt fel a földből. Mintha gőzfürdőbe került volna minden, csakhogy ez hideg és nyirkos volt, mint a korhadó nád. A pirkadó félhomály megtört, állandósult, ahogy az égre szökött a sűrű köd. Eltakarta az eget, a pislákoló csillagokat, a hold fényes karéját , és a keleti horizontot. Fél óra múltán kavarogni kezdett. Sötét foltok jelentek meg, benne, és egyre terjedtek. Végül az egész a tejfehérből sötét kávészínre változott, amin a nap sugarai alig-alig törtek át. A városban megszólaltak a riadó hangjai. De a kürthangnál jóval súlyosabb volt az ordítással, sikollyal kísért ropogás, ami minden utcát és kapualjat bejárt. Mintha a város egy eleven kínzókamrává változott volna. Tíz percet tartott ez az iszonyú hangorkán, majd a fekete köd oszlani kezdett, és a felkelő nap vörösen járta át a kihalt utcákat. A város szélén két férfi nézte egymást. Mindketten súlyos sebek tömkelegével borítva. Tas erőtlenül előrehajolt, és felvette a földről a nemrég hozzákerült medált. Karl pár lépéssel arrább egy fának támaszkodott, és az oldalát fogta.

- Elég volt – nyögte fulladozva. Tas ránézett, és elvigyorodott, bár arca meg-megvonaglott a fájdalomtól.

- Neked elég. Én csak most kezdem – lassan felemelte a medált, és a melléhez szorította. A medál felizzott, majd ezer darabra törött. A éles csattanással tört szét, szilánkjai Tas nyakába fúródtak. Tas döbbenten felnézett. Arca eltorzult, minden emberi jellegét elvesztette. Gerincoszlopa megvastagodott, keze és lába rövidült, manccsá korcsosult, arca megnyúlt. A távolból egy kis terepjáró tűnt fel, gyorsan közeledve. A fa fele tartott amihez Karl támaszkodott. Mielőtt elérte volna, kicsapódott az ajtó, és kiugrott belőle valaki. A kocsi iszonyatos zajjal csapódott a fának gyakorlatilag kettétörve azt. A fa koronája megremegett, és lassan rádőlt a kocsira. Karl ott volt, valahol a kocsi és a fa között, de nem látszott semmi, csak a roncs és a haldokló fa. A kocsi a fához préselte, és valószínűleg ketté is szelte. A kocsiból kiugrott alak felkelt, és az addigra óriási farkassá változott vonagló Tashoz lépett. Vörös kesztyűs kezét lassan kinyújtotta. Ahogy a farkasra nézett, a vad szemében visszatükröződött az ő arca. Furcsa kettősségben lehetett látni, egyszerre volt harminc év körüli nő, és időtlenül vén aggastyán. Tas a vénséget látta, de ugyanakkor, mint az álarc mögül, felsejlett az ember is, a fiatal nő. A farkas nyakán óriási vértócsa volt, ott ahol a medál néhány darabja a testébe fúródott. Végvonaglásában is felé kapott, de az alak elkapta a nyakát, felemelte, majd a másik kezével ráütött a sebhelyre. Félelmetes, messze hangzó üvöltés hallatszott, majd a farkas elernyedt. Pár másodperc múlva puffanva landolt a teteme a kocsi roncsán. Az alak pár lépést hátrált. A farkas teteme felizzott, majd egy tíz méter átmérőjű fényes gömbbé változott. A gömb egyre kisebb lett, majd végül egészen eltűnt. A füvön egy vasmedál hevert, vörös és fekete színekben játszó kővel a közepén. Egy golyótól több apró darabba tört a medál, a kő meg apró szilánkokra hullott, amit egy felkapó fuvallat szét szórt a tájon, és idővel az egész világon. És akkor már csak a nő volt jelen a réten. Az aggastyán elhagyta ezt a világot újból, miután a rend helyre állott.

 Én nem. Mielőtt bárki bármit mondana, én nem. Hogy olyan témákat feszegetek, amelyek egyesek számára provokatívnak tűnnek, az egy dolog, de alapvetően nem azért teszem, mert élvezem.

...

Jól van, hazudtam, tényleg élvezek provokálni bizonyos társadalmi ingereket, de ez nem kizárólagos oka a témaválasztásoknak. Csupán azért mert – számomra – érdekesek, és nem nagyon feszegetik máshol őket. Ezért térjünk is rá, a következőre.

Karácsonyhoz közeledve kicsit beszélgessünk arról, hogy mi is lesz ebből az ünnepből. Igazán röviden, lássunk egy példát. A fejlett nyugat Kanadájában nem illik úgy köszönni, hogy boldog karácsonyt. Mert ez csak nekünk, keresztényeknek ünnep. És esetleg megsértődik, az a muszlim, hindu bevándorló, aki nem tart ilyent. Természetesen nem sértődik meg, mert van esze neki is. De fennáll az esélye, ezért nem úgy köszönsz el a boltban, hogy merry christmas, hanem úgy, hogy happy holiday. Hogy ez mekkora hülyeség, mondanom sem kell. Ez karácsony, és egy olyan országban, ami keresztény gyökerekre épül (én vagyok a naiv, tudom), bizony a keresztény ünnepet el kell fogadni. És a karácsony nem abból áll, hogy embert áldozunk a piramisok tetején, hanem abból, hogy érezzük, jó együtt lenni. Melyik vallás tiltja ezt? Egyik sem. Ezért sem sértődnek meg az emberek. De az, hogy néhány toleranciatúladagolásban szenvedő (nincsen rájuk jobb szó) hülye ezt kitalálta nem kellene azt jelentse, hogy a népség fejet hajt ez előtt. Lassan csak szűk családi körben lehet boldog karácsonyt kívánni... Hát álljunk meg egy szóra.

Közelebb kerülvén, talán tavaly érkezett egy javaslat valamelyik angliai kissebbségi szervezet elnökétől, hogy a karácsonyt nevezzük át a téli fény ünnepévé. És nem zavart senkit, hogy többek között azon kisebbség egyik vallási vezetője is azt mondta, hogy ezt azért így ne, ők keresztül akarják vinni. És mi a szomorú? Sikerülni fog. Azt csak suttogva jegyzem meg, hogy ez a téli fény ünnepe utal egy másik ünnepre is, ami pont karácsony táján van, és pont azon kisebbségnek (*)...

Hogy miért érdekel engem, hogy mi történik Angliában és Kanadában? Egyszerű, vigyázó szemünk vessük csak nyugatra, mert mi, úgynevezett kevésbé fejlett államok, mindent átveszünk onnan. Mert az európai mintát követni kell. Nem tehetünk semmit ellene, mert sajnos a demokrácia kicsit hajaz a kínai üzletekre. „Nem, nem Panasonic, de kapsz helyette szok-olcó...” Itt győz a mennyiség a minőség felett. És itt lehet engem újfasisztai annak kapcsán, hogy még ki is mondta ezt(**), tehát ha én is mondom, akkor bizonyára én is, és innentől nem vagyok ember. De tessék elgondolkodni azon, hogy miért is beszélek én egy ideje itt idiokráciáról.

(*) hanuka

(**) Benito Amilcare Andrea Mussolini

 Mindezidáig nem foglalkoztam sokat az általános klimatikus változásokkal, arra az álláspontra helyezkedtem, hogy ha megszívjuk, hát megszívjuk. Ennyi, kész. Természetesen védhetjük a környezetet, mutogathatunk dühtől remegő ujjakkal az iparnegyedekre, meg Amerikára, aki nem hajlandó csökkenteni a károsanyag-kibocsátását. De nem olyan rég ismét felvetődött ez a téma, és eszembe jutott ennek kapcsán pár furcsaság. Márhogy igen, talán ez sem az, aminek látszik. Konkrétan az a kijelentés zavart meg, hogy a szén-dioxid a legfőbb ok, és csak az, és üvegházhatás, és az tehet mindenről. Jó laikusként feltettem magamban a kérdést, hogy ha az egész légkör 0,037% -a a szén-dioxid (jól van, most néztem utána, mikor kérdeztem, csak annyit tudtam, hogy nagyon-nagyon kevés), akkor az miért olyan kemény anyag, hogy egy minimális emelkedés (utólag megtudva 0,005%) is ekkora zűrzavart okoz. Válaszként jött, hogy bolygóra számolj, mert ott a kevés is nagyon sok. Ebben megnyugodva haza is jöttem, de azért még motoszkált bennem a kérdés. Hát, nosza nézzünk csak utána!

És itt puffant megint akkorát a dolog, hogy ki kell írjam ide is, hogy valaki magyarázza meg, miért a szerencsétlen CO2 -ra fogjuk a bajt? Az üvegházhatás. Itt ez az egy darab szép szó, most tényleg nem fogom leírni, hogy hogyan is van, ezt mindenki tudja, hiszen elég sok helyről hallani róla. Nézzük csak meg, miről is van szó, azaz mi koppant nagyot. Üvegházhatás a légkör felső határán érvényesül. A CO2 befolyásolja. Azaz a szén-dioxidnak a felső légkörben kellene elhelyezkednie, igaz? De akkor szegény növények mit csinálnak? A felszálló szén-dioxidot vámolják meg? Nem, nem igazán, és nem is kell 'levegő után kapkodjanak', mert a szén-dioxid – lent marad. Szóval eddig jutottam el, mikor megvolt az a bizonyos koppanás, és kicsit utána néztem, hogy akkor mi is van itt tulajdonképpen? Kaptam pár peticiót, amit tudósok adtak be, hogy legyünk szívesek abbahagyni az ajvékólást a CO2 -ról, meg egy érdekes oldalt ( http://www.eastangliaemails.com/index.php ), ahol, ha nagyon kitartóan böngészünk, ráakadhatunk elgondolkodtató sorokra (pl. http://www.eastangliaemails.com/emails.php?eid=927&filename=1225026120.txt ezen az oldalon az első levél, amit Mick Kelly küldött). De összességében nem kaptam választ arra a kérdésre, hogy ha a CO2 lent marad, akkor hogy okozhat üvegházhatást? A föld színéről veri vissza a hőt, vagy mi? Akárhogy is, szeretnék erre egy választ. De annyi a fentiekből leszűrődött hogy, nem úgy van, ahogy eddig mondták. Lehet oka, egy szóval se mondom, csak akkor nem úgy. De akkor hogy? Megint hülyének vagyunk nézve? Pontosan.

De ha nem a CO2, akkor mi? Nézzük csak meg, mik azok az anyagok, amik leginkább erősítik az üvegházhatást (márhogy, a CO2 után mondhatom, hogy ki vannak kiáltva). A vízpára, a szén-dioxid, a metán, a nitrogén-oxid és az ózon. És most az arányok. Első a – vízpára. Még egy hoppá. Méghozzá 36-72% -ig terjed a felelőssége. Második a szén-dioxid, csekély 9-26% -val. Harmadik a metán (4-9%), és negyedik az ózon (3-7%). És most nagyjából milyen nehezek: a vízpára 18 g/mol, a metán 16, a nitrogén-oxid 44, a szén-dioxid szintén. Ez utóbbi nem is lényeges, csak ha már beszéltünk a súlyukról, adjuk meg számokban is.

Mint látható a vízpára a fő ludas a dologban. Hogy miért nincs ő terítéken? Mert az emberi tevékenység nem folyásolja be jelentősen a légkörben levő mennyiséget, maximum helyi szinten. Más szóval globálisan nincs rá hatásunk. A szén-dioxidra amíg nem kapok egy ésszerű magyarázatot, hogy ha itt mifelénk tartózkodik (értsd talaj közelben – ezért egyébként a növények is hálásak), akkor mégis hogyan folyásolja be az üvegházhatást, addig én kiesettnek tekintem. A másik kettőről nem szólt soha a mese, tehát azok szintén nem játszanak közre. Bumm, ez kiesett, akkor az esetleges globális felmelegedésnek nem mi vagyunk az okai, hanem a természet rendjébe tartozik. Tehát, ha csak az üvegházhatástól félünk, ne tegyük, az nem egyik napról, egyik évről a másikra történik. És ha az üvegházhatás van megnevezve a fő oknak, ami a globális felmelegedéshez vezet, akkor itt teszem fel a kérdést, hogy milyen globális felmelegedés?

u.i.: Most kivételesen nem provokálok, csak szeretném, ha nevén neveznénk a problémát. Ha az ózonlyuk a gond, akkor mondjuk, hogy az, és ne hülyítsük a népet a CO2-vel, meg az üvegházhatással, ami mindig is volt, csak most – úgy mondják – erősödik.

 Nemrég csengett le az a botrány, amit Kertész Imre a Die Weltnek adott interjúja kapcsán robbant ki. Árnyalatnyi fordításhibák történtek, nem minden magyar hazug, hanem a magyaroknak egy régi betegsége a hazudás, nem uralja az antiszemitizmus a magyar médiát, hanem hangsúlyosan jelen van és a többi. Mindezzel együtt nem szeretem jobban, mint eddig. Nyugodtan tehetem, hiszen őt a véleményem nem érdekli, és igazából engem sem az övé. Csakhogy egy hatalmas példányszámú német lap már kicsit módosítja a képletet. Én, személy szerint, örülnék, ha nem sikerülne minden nyilatkozatában lehordani a magyarságot. Mert ugye sokan hallják amit mond, és azoknak jó része nem magyar. És nem tudnak sokat Magyarországról, éppen ezért ami infót kapnak az egy űrt tölt ki náluk, ellenpontok nélkül. És nem néznek utána. Tehát nem szeretem, hogy valaki azt kommunikálja, hogy a magyar nyelv az a gyilkosai nyelve, és ugyan ő magyarnak vallja magát, de ne kössük őt Magyarországhoz, meg ösztönösen hazugságra hajlamos a magyar, meg meg meg... Köszönjük meg neki?

Én nem teszem. De kicsit bekontrázok. És az előző poszt erről szólt. Nem, ez csak vélemény, ami ugyan egy cikk, meg tények, de mivel blog, ez csak vélemény. Remélem tiszta. Véleményem szerint a hó az fehér. Hogy mások is ezt mondják, illetve komoly emberek leírták már korábban, hogy igen, a hó az fehér, meg van egy felvétel is arról, amin látjuk, hogy a hó az fehér. És én ezt meg is mutatom. De ezt nem én csináltam, ez csak valami, ami van. Én csupán arra gondolok, hogy a hó az fehér. Ez jogilag mennyire jó? Nem tudom, de ez csak vélemény lesz. Remélem tiszta a fenti magyarázkodás miértje. Mint a hó? Remek, akkor vágjunk bele.

Nobel díjat az írói munkásságáért, de elsősorban a Sorstalanságért kapott. Ez a könyv 1975-ben jelent meg. Olvassunk róla kortárs kritikákat. És hoppá, nincsenek kortárs kritikák. Na de miért? Fűzfa Balázs így fogalmaz a mű stílusáról: „nem követi az irodalmi kánon által kijelölt utat”. Nos, ez alatt én azt értem, hogy a főszereplő kamasznak nemcsak a hangja, de a nyelvhasználata is mutálódik. Szerintem nehéz olvasni a Sorstalanságot, és ez a mutálódás az oka. Néhol kissé zavaros, kissé mesterkélt mondatokat használ, néhol kissé döcögős... Ezt én első olvasás után úgy fogalmaztam meg magamban, hogy ez-szar. Jó, és most térjünk vissza 1975-be. Felmerült valakiben a kérdés, hogy miért ne lehetett a Nobel díj előtt hallani erről a könyvről? Először nem is akarták kiadni. Kertész úr (egyik) állítása szerint azért, mert a magyaroknál mindig is tabu volt a holokauszt témája.

Ezzel szemben meg van indokolva, hogy miért küldte vissza a magvető kiadó a kéziratot. Ezt a levelet Kertész Imre 1973 július 27.-én kapta kézhez. Nem írom le az egészet, csak szemelgetek belőle.

„(...)Úgy véljük élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik. (...) Azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja gyanúsnak a kopaszra nyírt foglyokat. (...) Magatartása, visszás megjegyzései taszítják, sértik az olvasót. (...) Bosszankodva olvassa a regény befejezését is, hiszen a regény főhőse eddigi magatartása, részvétlensége nem ad alapot arra, hogy erkölcsileg ítélkezzen, felelőségre vonjon. (...) Szólnunk kell még a stílusról is. Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott. Sajnos gyakoriak az ilyen fajta fordulatok: „Nagyjában-egészében valóban”. Kéziratát ezért visszajuttatjuk önnek(...)”

Mint olvashatjuk, a mellett, hogy az olvasót megbotránkoztatva szól a holokausztról, a stílus a másik hibája a könyvnek. Előbbi elfogadható sajátos polgárpukkasztásnak, viszont az utóbbival nincs mit kezdeni. 2003-ban Kertész azzal indokolta a visszautasítást, hogy a kiadó vezetője titkos rendőr volt, és a lektorai megérezték, hogy a regény nyelvezete robbanóanyagot rejt magában. Azt elismerem, hogy máshol ezzel a stílussal nem találkoztam, és valóban a regény kirívó eleme a megfogalmazása... És jön a következő bomba. Ha '73-ben robbanóanyagnak tartották, '75-ben miért adták ki? Rendszerváltás nem volt akkortájt, ha jól tudom. Na, ez volt a dutacs, most meg a bomba. Kérek mindenkit, ha valaha módja lesz rá, szerezzen be egy '75-ös kiadást és olvassa el azt. Bizony, még markánsabb az a bizonyos stílus. Állítólag egy lektor nézte át, és tette kicsit... könnyebben olvashatóvá. Erről nem tudom, hogy van-e véleményem, csak állítólag.

Ott tartunk hogy megjelent a könyv, és az akkori olvasóközönség egyszerűen elsüllyesztette, nem érkeztek rá kritikák, semmi. Megjelent egy második rész is, ki hallott róla, esetleg olvasta?... Na ugye. Nem reklámozzák. Véleményem szerint, mert ez az ember nem tehetséges, nem tud írni. Szörnyű dolgokról ír a regényében, viszont mind az előadásmód, mind a stílus a nagyközönség számára nem értékelhető. És a nagyközönség alatt nem a műveletlen tömeget értem, hanem a szépirodalom olvasó embereket.

Nos ez volt a kis bomba. És most lássuk, mennyire is fehér a hó. Figyelem, súlyos dolgok következnek!

 kulturpajta.blog.hu/media/file/kertész3.mp3

Nos, ez az idős úr betelefonált a Matáv nemzetközi tudakozójára, és kérte Kertész Imre telefonszámát. Miután ezt nem kapta meg, kissé elkeseredett, és elmondta azt, amit hallhattatok. De vegyük csak szépen sorra, miről is esik szó ezen a felvételen.

Az idős úriember Kertész Imre osztálytársa volt, együtt kapták el őket, és együtt is vitték a vagonba. Mint mondotta: „A Kertész Imrével egy vagonban utaztunk”. Eddig rendben. Győrben „egy drága vasutas bácsi” megpróbálta megmenteni őket. Vakvágányra terelte azt a vagont, hogy hagyják ott a nácik. Ez, mint mondja, nem sikerült, mert Kertész elkezdett kopogni a cipőjével. Pár percre rá jöttek a nácik, és szépen halomra lőttek mindenkit. Ő megmenekült, mert bebújt Kertész Imre padja mögé, ahova nem lőttek. Ennyi a történet, és most nézzünk körül, hogy hogy is lehet mindez.

Kicsivel az után telefonált be, hogy Kertész Nobel díjat kapott, azaz 2002-ben. Azóta eltelt jó hét év, és valahogy azt érzem, hogy szegény öreg már nincs életben. Persze, roppant egyszerű lenne kideríteni, csak el kell menni abba az iskolába, ahol ő tanult, és elkérni az az osztályának névsorát, illetőleg mindenféle más információt, ami az iskola tárolt. Ezt azonban nem adják ki, mert személyes adat. Pontosabban kiadják, ha rendőrségi felhatalmazással érkezik meg a kíváncsiskodó ember. Bevallom, nem túlzottan hiszem, hogy a rendőrség – pontosabban a háborús bűnökkel foglalkozó osztály – rámozdul erre. De ha mégis, akkor nem lehet nagy dolog megkapni a betelefonálót, hiszen egy zsidó osztályról van szó. Ahonnan mindenkit elvittek. Nem lehet olyan sok ember ebből az osztályból, aki túlélte a holokausztot, és még élt 2002-ben. De, mint mondtam, ez holt vágány. Menjünk tovább.

Győrön valóban keresztülment az a vonal, amivel a Magyarországon összefogdosott zsidókat vitték akár Lengyelországba, akár Németországba. A túlélők visszaemlékezéseit leszámítva, (sőt, talán bele sem számítva) az egyetlen hely, ahonnan informálódni lehet a gyilkosságokról az a mentőszolgálat nyilvántartása. Ez a győri városi levéltárban megtalálható – lenne. A levéltárnak nagyon gazdag anyaga volt a Győri deportálásokról, háborús eseményekről, egészen addig, amíg el nem tűntek. Ez remek, minden esetre. Annyi segítség azért adatott, hogy megtudtam: ha minden igaz, ezek az iratok megtalálhatóak a jeruzsálemi holokauszt-kutató és dokumentáló központban. Jól van, semmiféle dokumentum nincs. De talán még valaki visszaemlékezett... Hát nem. Erről konkrétan nincs adat.

Tehát maradunk a következőkkel: Kertész Imrét munkába menet fogták el, busszal utazott. Elfogták vele együtt mindegyik osztálytársát, és mentek a vagonokba. Valószínűleg nem nagyon válogatták szét őket, így kijelenthetjük, hogy együtt utaztak a náci táborokig. Ezen felül annyit, hogy ha vonattal vitték őket, akkor az a vonat keresztülment a győri állomáson. Egyetlen esély arra, hogy megtudjuk az igazságot az, hogy kiderül a betelefonálónak a kiléte, és még életben van. Ha nem, akkor maradunk annyival, amit hallottunk. Mindenki eldöntheti maga, mennyi hitelt ad ennek a felvételnek. Ugye az öreg nem leveleket küldözgetett, Kertész Imrével akart személyesen beszélni. Ha kitalálta a történetet, nem a legjobb útat választotta a közzétételre. Véleményem szerint ez a betelefonálás megtörtént, mint hallhattuk, és nem igazán hiszem, hogy egy idős ember ilyesmikkel szórakozik, hogy kitalál egy ekkora történetet, és azt elmondja valakinek (nem a megfelelő valakinek). Tehát, mint Pilátus, én is azt kérdem: Mi az igazság? A választ már nem tudjuk meg, úgy hiszem, de mindenki gondolkozzon el: Mi oka lenne ennek az embernek hazudni? Milyen ember Kertész Imre?

Tehát vélemény. Köszönöm. Nem kell kíváncsinak lenni rá, nem várom el. De azért vettem egy blogot a háttérnek, mert itt talán egyértelmübb, hogy nem kinyilatkoztatok, hanem véleményt mondok, a sajátomat. Meg azért, mert jóval egyszerübb, mint weblapot indítani:P. Nagyjából 10 bejegyzésenként ez a kijelentés meg fog jeleni, ugyanebben a formában, csak hogy ne feledjük.

Addig is: tudom, még mindig adós vagyok a szakralitásos poszttal, nagyjából fél évvel ezelőtt igértem meg. Nem feledtem, csak még nem írtam meg. Majd megírom, ha lesz kedvem. 

 Már írtam ide olyan bejegyzéseket, amiknek volt filozófikus felütésük, de 'vegytisztán' még nem filozofáltam. Ennek megvan az oka. Most adok egy adagot, nagyon zavaros lesz, ha csak végig akarod olvasni. Lassan, emésztgetve láss neki, de még talán így is elrontod vele a gyomrodat. Nem emberi táplálék ez:). Később talán kibontom, most tálalom sűrítve, köret nélkül. Óvatosan vágjátok.

Mi köt téged az élethez? A legtöbb napra nem emlékszel. Nem tudod felidézni, hogy mit csináltál, csak ha 'szükséged' van arra, hogy tudd. De még akkor is nagyon nehezen. És ha nem emlékszel rá, akkor mit és minek is csináltál aznap? Halott voltál. Nem történt semmi. Persze, valami biztosan, ami hozzájárult ahhoz, hogy te ma te légy. Jelentéktelen dolgok, amik mégis számítanak. Igaz?

Nem, nem számítanak. Építs szarból várat, ha jelentéktelen dolgok formálnak téged, akkor ugyan mi is leszel te? Egyéniség? Üvöltheted, hogy az, egyéniség vagy, mint a többiek. Jellegtelen, jelentéktelen senki. Mondd csak, mért félsz kijelenteni, hogy jelentéktelen vagy? Jobb, ha élsz a saját kis világod középpontjában? És vannak akiknek fontos vagy. Nem örülsz, hogy szeretsz, annak örülsz, hogy szeretnek. Hogy valaki másra is hatással vagy, hiszen akkor mégsem vagy teljesen jelentéktelen. A kis világod ütközik más emberekével, és így nyer értelmet a létezésed. A többiek nélkül semmi lennél. Nem ébrednél tudatára anak, hogy te VAGY. Mintha minden érzékszerved kikapcsolna, ülnél a sötét semmi közepén, és a tudatoddal csak magad érzékeled. És ha így van, akkor örökkévaló vagy, hiszen miért gondolnád azt, hogy nem? Örökkévaló, egy darabig. Egy percet, évet, évszázadot élsz, mindegy. Örökkévaló, és mindenható. A tudatoddal teremted a gondolataid, a semmiből. És hat nap alatt összehozol egy világot, majd azt csodálod.

És egyszerre kinyílsz a környezeted fele, és rádöbbensz, hogy nem, nem vagy Isten, csak egy pont a nyüzsgésben. Nyertél egy igazi világot,és elveszítetted a sajátodat. Többé nem vagy mindenható, függsz a többiektől. Ez, amit nem viselhetsz el. Érezned kell, hogy mégis megmaradt valami a régi életedből, nem bánod ha magadat álltatod, csak ne kelljen szembenézz a valósággal. Régebb te voltál minden és mindenki, most a magad számára vagy az. Nehéz elképzelni? Igen, mert tudod, hogy mit veszítesz azzal, ha kizárod a világot magadból. De el sem tudod képzelni, mit veszítettél, mikor magadba fogadtad. És ismételten kérdem, mi is számodra az élet? Az élet te vagy. És mi vagy te? Ha valami nincs többé, és szomorkodsz miatta, az te voltál. Egy részed. Ha kapsz valamit, és örülsz neki, akkor te lettél egy kicsivel több. Gondolkozz, mi is vagy te igazán? Mi az, ami a legtöbbet ér neked? Egy másik személy? Tehád a te életed java az ő. Odaadtad magad neki, önként. Vagy nem másvalaki? Anyagiak? Ne, ne hördülj fel, csak gondold el, ha nem lenne semmid ami pénzben kifejezhető. Mit csinálnál? Ott állnál meztelen valódban a világban. És nyugodtan gondolj a többiekre, a társadalomra. Ruha nélkül, hogy kézzelfogható dolgokat mondjak, lakás nélkül. Kérnél másoktól, hazamennél a családodhoz, vagy ismerőseidhez. Kapsz ruhát? És újra van valami, ami, ha csak látszólag is, de a tiéd. És ha az a személy hal meg, aki számodra a legfontosabb? Vele hal az a részed, amit bele helyeztél? Nem. Visszatér hozzád, és minél nagyobb adagban tér vissza, anál sokkolóbb. Minél többet kapsz vissza, annál inkább úgy érzed, hogy sokat veszítettél. Amit te tudsz teremteni, az önmagad. Azt meg tudod őrizni, vissza tudod szerezni. De amit kapsz, az már nem te vagy, az kívül áll rajtad.

A szellem vagy te, ugyanaz, mint 'Isten' korodban. A világ meg elbizonytalanít. A világhoz képest egy senki vagy. Ha kizárod magadból, akkor meg te vagy minden. Tehát mi köt téged az élethez? Mi vagy te? A hitelkértyád, a munkád, a szerelmed? Nem? Akkor? Fogalmazd meg, időd van. Te magadon belül vagy, a szellem. Hát akkor szakadj el mindentől, ami lefog téged. Mi történt? Megszülettél. És most kezd élni. De mondd csak: Mi köt téged az élethez?...

 Az előző posztot egészíteném ki. Hogy ez a vicc miért a kiegészítése, azon gondolkozzatok el.

 Nem lényeg, hogy hol voltam. Talán vissza se tértem, úgyhogy minél kevesebb kérdés, anál jobb. De azért itt vagyok, és folytatom.

Mindenki hallotta annak a magyarázatát, hogy miért van egy áthúzott kutya a mikrók dobozán. Szép történet, érdemes feleleveníteni, csak hogy tényleg mindenki tudja. Öreg nénike úgy gondolta, hogy a mikró az ugye melegít, azaz meleg levegő, ami szárít. Nosza, a megfürdetett macskáját betette – szárítani. Hát a macsek ezt nem favorizálta, és egy kis idő után úgy gondolta hogy ő inkább szépen a négy mancsát felfelé fordítja. Mikor ezt a nénike felfogta, éktelen haragra gerjedt, és a bíróság elé vitte az ügyet, hogy az ő szeme fénye, magányában egyetlen támasza ím, jobblétre szenderült. A bíró, nézve a törvénykönyvet igazat adott neki, és megítélte a kártérítést, mert senki nem figyelmeztette az embereket hogy a mikrohullámok bizony veszélyesek, és bár nem hagyják el a mikró belsejét – ott az üvegajtón a rács, ami arra szolgál, hogy a hullámokat bent tartsa – azért a bent leledző élő organizmusokat (pl. macska) nem kímélik. Tehát a macska – akarom mondani a nénike jól járt, kapott annyi pénzt, amellyel macska menhelyt nyithat. Magyarországról beszélve... Régebb volt egy bizonyos újságnak egy posztere. Míly' szép magyar mondat volt! Na, menjünk tovább. Ezen a poszteren egy fiatal, meztelen lány – nyaktól köldökig mutatva – volt látható szemből, hátulról két férfikéz markolta a mellét. Alatta a szlogen: a(z) xy újság olvasóinak melltartója, vagy valami nagyon hasonló. Ez egy reklám, se több, se kevesebb, kicsit provokatív, de teljesen ártalmatlan. Egészen addig, amíg egy öreg nénike be nem rohant a szerkesztőségbe, azon sápítozva, hogy ő, mióta a reklámot látta, fél attól, hogy valaki hátulról megmarkolja a melleit, ugyanúgy, minta a plakáton. Erre kaptak a fejükhöz az emberek, hogy hoppá, erre nem gondoltunk, és jaj, vajon most mi lesz, tárgyaljuk meg!...

Nem arra akarok utalni, hogy az öreg nénikékkel van gond, pusztán véletlen, hogy mindkét esetben öreg nő volt a történet főszereplője. De azon kívül, hogy mindketten nők és öregek, van még bennük valami közös. Mindketten hülyék. És ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy mindkettejükkel szóba állnak, megfontolják a véleményüket, és végső soron, igazuk van – törvények, nem tudom mik szerint. És kérdem én, miért van ez? Miért van az, hogy ha valami 99 embernek tetszik, és egynek nem, akkor miért arra az egyre kell koncentrálni, nem számít mekkora ökörséget is mond. Miért nem tudjuk - a józan észre hallgatva – ezeket az embereket szépen kiröhögni, és nem törődni velük tovább. Elkönyveljük, hogy ez egy darab hülye, szállítva a nagy számok törvénye alapján. De nem, ha az ő hozzáállása más mint a többié, akkor azt tisztelni kell, függetlenül attól, hogy miben merül is ki ez a más vélemény/álláspont/követelés. Sajnos ez megy mindenhol ebben a fene nagy demokráciában, a törvények annyira kuszáltak, hogy néha a józan észt felülírják. Az emberekbe annyira bele van iktatva, hogy mindenkinek kell adni a véleményére, hogy félnek hallgatni arra a hangra, ami lágyan azt suttogja a fülükbe, hogy ez-egy-barom. És ezzel a két utolsó mondattal megjelenik a cím. Ez az idiokrácia, a kevés hülye uralma... és még ha kevés lenne!

Igazából, csak egy igen rövid írást akartam közzétenni, amiben végigveszek pár ismert fogást, amivel feszültséget keltenek, de közben eszembe jutott még valami...

Furcsa érzés meghalni. Ülünk csendesen a gép előtt, szól a zene és mi a zene ütemére lassan bólogatunk. Sötét van, itt a város szélén nem szűrődik be kintről sem az utcai lámpák fénye. De villany nem kell, a képernyő pont elég világosságot ad. Hirtelen eszünkbe jut, hogy bezártuk-e az ajtót. Nem emlékszünk biztosan, de megnyugtatjuk magunkat, hogy reflexszerűen mindig bezárjuk. Egy darabig mással foglalkozunk, de gondolataink visszatérnek az ajtóhoz. Felkelünk, és leellenőrizzük. Nocsak, nyitva van. Rossz előérzettel, ugyanakkor saját félelmünket szégyellve végigjárjuk a házat. Természetesen sehol senki, így már megnyugodtunk. Visszafele azért még egyet kilincselünk az ajtón. Visszaülünk a gépe elé, de a zenét kicsit lehalkítjuk. Talán hallunk valamit. Ugyan, csak a paranoia, nincs semmi, amit hallhatnánk, csupán furcsa, hogy ma este egyedül maradtunk. Magunkban elkezdjük dúdolni a lejátszóban éppen futó számot, esetleg fütyüljük vagy énekeljük. A szorongásunk lassan eloszlik, és már a holnapi napon gondolkodunk. Hátradőlve nyújtózkodunk, és mikor visszapillantunk a képernyőre hirtelen megdermedünk. Megnyílt a szövegszerkesztő, pedig nem mi nyitottuk meg. S benne valami furcsa szöveg, nem értünk semmit belőle. Bezárjuk. Ahogy bezártuk, a gép is kikapcsolt, és mi maradtunk a sötétben. Sietünk a kapcsolóhoz, szinte menekülünk, és mohón lecsapunk rá. A francba! Egy hatalmas villanás, amitől minden árnyék megnőtt a szobában, majd ismét sötét lett. Mi holtra válva állunk a kapcsoló előtt. Csak egy lámpa kapcsolódott fel, és a szobában két árnyék volt! Néhány pillanatig levegőt venni is elfelejtünk. Nem tudjuk, csak a szemünk játszott velünk, vagy tényleg van még valaki a szobában? De lehetetlen, hogy lehet más is itt, rajtunk kívül!? Kirohanunk a szobából, és becsapjuk mögöttünk az ajtót. Felkapcsoljuk a villanyt a szomszédos helyiségben - szerencsére itt nem alszik ki – és várunk. Érezzük szívünk dobogását, kezünk borzalmasan remeg, ős úgy kapkodunk levegő után, mint futás után szoktunk. Vérünk iszonyatos sebességgel áramlik, minden érzékünk kihegyeződött, hogy azonnal reagáljunk. Duff!!! Hatalmasat kiáltunk, és hátraugrunk. Pedig csak a szomszéd ejtett le valamit. Mi is megnyugtatjuk magunkat, és most, hogy a felgyülemlett feszültséget levezettük, óvatosan visszamegyünk az ajtóhoz. Kinyújtott kézzel lenyomjuk a kilincset, majd belökjük, közben hátralépünk. Bent semmi. Az ajtó lassan becsukódik, így még egyszer meglökjük, majd mély levegőt véve belépünk, és kezünkkel megtámasszuk. Semmi, tényleg semmi. Most már elég fény szűrődik be a szobába. Lassan a géphez megyünk is ismét bekapcsoljuk. Annyival több fény lesz, gondoljuk közben. Tartalék nincs, de kell a szobába valami erősebb fény addig is, míg veszünk újat. Máshol neonégők vannak, egyedül a most égő villanykörte ugyanilyen. De azt nem csavarjuk ki. Visszamegyünk, leülünk a géphez, és elindítjuk a zenét. Iszonyatos sivítás jön a hangfalakból, hiába halkítom le, a zaj megmarad. Kikapcsolom a hangokat, de a vészes nyikorgás nem szűnik meg. Kapkodva megnyomom a kikapcsolás gombot és nyomva tartom amíg megint kikapcsol a gép. Az üres fekete lapon homályosan látjuk az árnyékunk. A gyenge fény most még gyengébb lenne. Felpillantunk. A falon egy hatalmas árny látszik, és egyre kisebb lesz. Távolodik a fényforrástól. Közeledik. Tehetetlenek vagyunk. Arcunk elsápad, ujjaink fehérek, mint a fal, szívünket nem is érezzük dobogni. De a fülünk zúg. Hogy az iménti zaj emléke cseng benne, vagy a robajló vér? Elmúlt a dermedés, és mi ordítva rúgjuk ki magunk alól a széket, és megpördülünk. Hát igen, furcsa érzés meghalni. A fájdalmat nagyon furcsán érezzük, szemünk előtt furcsa színek jelennek meg, és az utolsó kihunyó gondolatunkkal ostobának nevezzük magunkat. Ez nem történik meg, csak mi ijedezünk. Majd a gondolatoknak vége szakad. Fülünkben elhal a zúgás, szájunk kinyílik, és levegőt veszünk. Egyre távolibbnak érezzük magunkat, fura képeket (emlékek?) látunk, mindent egyre távolibban. Fekete háttér előtt színes emberek mozognak, néha megdermednek. Mi értelme ennek? Mi meg, nézzük, üresen, mint a kamera figyeli a moziban, amit vetít. Már rég nem gondolunk semmire, csak érzünk. Enyhe fájdalmat, mindenhol. Majd hírtelen erős fény, olyan mint a lámpa villanása, csak ez nem szűnik meg olyan hamar. De lassan az is elhalványul.

És vége(?)