VII.
Gheorghe nagyon furcsán érezte magát a találkozás után. Zavarodottsága nem múlt el, még akkor is égett a szeme, mikor bevezette az istállóba a lovát. Chiruţ furcsállva nézte. Még mindig ugyanazon a sámlin ült, és szenvtelen arccal tisztítgatta a lószerszámokát. Gheorghe szórakozottan bólintott neki, és kiment az istállóból. Miért nem árulta el neki Elena, hogy itt él? Vagy lehet, hogy ő sem tudta?...nem, az nem lehet, hiszen járt már itt ebben az évben. Tehát ő tudta, csak nem árulta el neki. De miért nem?
Emésztő gondolatai között nehezen tört utat a valóság. De azért kisvártatva felfigyelt a szokatlan sietségre, ami a kastély minden lakójára jellemző volt. A sietség okát azonban addig nem tudta meg, míg fel nem ment a dolgozószobába. Mivel apját sehol sem látta, biztos volt benne hogy ott lesz, egy köteg pappíros fölé hajolva. Sejtése nem csapta be, apja az emeleti szobában írt.
-Áh, te vagy az – nézett fel zavartan. - Foglalj helyet, mindjárt befejezem ezt az átkozott meghívót.
Gheorghe feszengve hátradőlt egy karosszéken. Már nem tudta, hogy miért is jött fel. Talán el kellene mondja az apjának. De ha csak rágondolt a döbbenetre, ami apja tekintetébe kiül, ha meghallja, hogy az egyik palotaszolga a kedvese, remegni kezdtek a térdei. Még mindig azzal a félős tisztelettel tekintett apjára, mint gyermekkorában, mikor dörgő hangja elől gyakran menekült a konyhába, és ott megbújt a cselédek között. Már tudta, hogy a félelmetes hang mögött nagyon kedves ember rejtőzik, de a régi félelem árnyéka még mindig benne élt.
-Nos hát, mondjad – tette le Vladuc a tollat nagyot fújva.
-A...vendégek...hova készülődnek?
-Te is készülődj fiam. Felutazunk Kolozsvárra – felelte az apja. Látszott, hogy nem örül az ötletnek. - Valami színdarab lesz, amit mindenképpen meg kell nézzenek, tehát úgy illik, hogy elkísérjük őket. Holnap délre érünk vissza
-De miért kell én... - fogott bele Gheorghe, de elharapta a mondatot. Talán pont ez kell most neki. Egy kis nyugalom... - jól van – mondta végül, és kiment a szobából.
Elena természetesen az elsők között tudta meg, hogy a társaság színházba megy. Most jött el az ő ideje. Ma végre félreállítja az akadályt, ami közte, és Gheorghe között áll. Utána nyugodtan megy az úr elé, és elmondja, hogy Ő már Gheorghe asszonya. És az úr kénytelen lesz beleegyezni a házasságba. És akkor vége a szegény életnek, gondolta mámorosan. Én is olyan pompás ruhákba fogok járni, négylovas hintóban utazni, és tucatnyi szolga lesi minden vágyam. Csak azt a csökönyöst vénember tűnjön már el erről a világról!
Estére már mindenki elment. Csak a cselédek maradtak a kastélyban, és Andrei. Bizonyára most mélyen alszik, a rossz álmaival viaskodva. Egy kosár fával a szobájának az ajtójához sietett, és bekopogott. Nem felelt senki a kopogásra., ezért benyitott. Andreai mélyen aludt, de hogy nem volt nyugodt, azt mozgó szája, és a homlokán gyöngyöző verejtékcseppek tanúsították. Elena elégedetten érezte a szobában terjengő fanyar illatot. Ennyi biztos elég neki, gondolta, de felrémlett előtte a szerzetes fürkésző tekintete, és még megrakta a tüzet. Nem lehet olyan nagy baj, ha több van egy kicsivel, rántotta meg a vállát, majd a kosarat erősen földhöz vágta, és lekuporodott mellé.
Andreait a lidércnyomásból egy hatalmas csattanás rántotta ki. El kellett teljen egy kis idő, míg magára talált térben és időben, hisz az előbb a lányt látta, amint rémülten menekül egy arctalan rém elől, aki az apja volt. Elena teljesen meztelen volt álmában, testét zúzódások és friss, vérző sebek borították. Zokogva menekült, és Andreaiban szörnyű gyanú fogant. Lehet, hogy azért meztelen, mert az apja...? Mielőtt belelovalta volna magát ebbe a gondolatba felébredt. Lassan oldalra fordította a fejét. Érezte, ahogy arcán végigperegnek a könnyek. Egyszerre elviselhetetlennek érezte ezt a szobát. Vágyta a friss szellőt, a fák üde zöldjét.
-Ide, atyám...
Andreai felszökött az ágyból. A szoba közepén ott ült Elena. Két lábát felhúzta, és átkulcsolta a kezével, miközben előre-hátra hajladozott. Arcát végigszántották a könnyei, szája némán mondott valamit, de a hangja zokogásba fúlt.
-Mit tett veled Chiruţ!? - kiáltott rá rémülten Andreai. Fogalma sem volt, hogy honnan tudja, hogy a lány nevelő apja a fájdalma okozója, de tudta, érezte, hogy így van. Csak így lehet, hiszen a lánynak nincsen más rosszakarója.
-Ő...ő mikor hazamentem már be volt rúgva – zokogta Elena alig érthetően. - Nem engedett ki, és kiabált velem, hogy miért nem jó nekem egy közember, talán a nemeseknek szebb van?...nem értettem, hogy mit akar, de aztán behúzott a szobájába, és...
-Istenem - rogyott le Andreai. Tehát nem álmodta az előbbit. Csak annyit kellett volna tegyen, hogy beszél az apjával, biztos sikerült volna akkor elkerülni ezt a szörnyűséget...igen, biztos sikerült volna.
-Bárcsak...bárcsak eltűnne már az életemből – zokogott fel újra a lány. Andreai remegve nézett rá. Csak nem akarja megölni?...Nem, az nem helyes, semmilyen körülmények között sem az...de akkor mit lehet tenni. Lélekben teljesen felmorzsolódva két kezébe temette az arcát. Halkan zokogott. Nemsokára hallotta, hogy a lány feláll, és kimegy a szobából. Az ajtó nagyot csattanva csukódott be mögötte. Megvet...meg is érdemlem. Nem tudok segíteni neki...
Tudor atya késő délután tudott újra elaludni. Hallotta, hogy a többiek mennek színházba, de ő még megmozdulni is félt, nehogy megint újrakezdődjön a fájdalom. Sok mindent evett össze-vissza. Végre, úgy öt óra tájban a fájdalom megszűnt, és ő pihentető álomba merült. Úgy érezte, hogy egy percet sem aludt, mikor felriadt egy iszonyatos ordításra. Hosszasan eltűnődött, hogy vajon mi lehet a baj, miért ordított az a valaki akkorát. Felkelni nem akart, meg több hangot nem is hallott, így megnyugodva, de ugyanakkor bosszúsan amiért felébresztették, fordult a másik oldalára. Hátha megsérült, és azért nem kiált többet, ötlött fel benne a gondolat. A hang is olyan ismerősnek tűnt...Andreai! Gyorsan felkelt, belebújt a papucsba, és kiment a szobából. A folyosó sarkán egy fiatal cseléd tűnt el sietve. Vajon mit keresett itt? Talán Andreainál volt? A szerzetes szobája szomszédos volt az övével, így pillanatok alatt odaért, és gondolkodás nélkül benyitott.
Andreai az ágyon ült, arcát a tenyereibe rejtve, és hümmögő hangon zokogott. Tudor atya szánakozva nézete. Nem tudta, hogy mi nyomja a lelkét, de a zokogása sokat elárult. És a fiatal lány, aki szinte biztos, hogy innen jött ki. Gyarló az ember, és ő elbukott. De most valahogy talpra kell állítani.
- Figyelj, fiam – mondta, amint a szerzetes kicsit magához tért. - Elmondok neked egy történetet. A tanulsága talán téged is a jó útra fog vezetni. Rég kering a hegyi nép körében egy legenda az erdei tündérről. Szinte minden hegyvidéki faluban hallhatsz róla meséket. Az én falumnak is megvolt a maga meséje. A szüleim mesélték nekem...akkor még nem értettem, de most már tudom, miről is szólt hát ez a történet. Egy fiatal legényről szól, aki beleszeretett a munkaadója lányába. Hosszan járt utána, de mindig elutasították. Hiszen egyszerű béres legény volt, számára akkoriban egy módos gazda lánya elérhetetlen volt. De a legény nem adta fel, és sikerült elérnie, hogy kettesben maradjon a lánnyal. Akkor bevallotta neki az érzéseit. És a lány nem nevette ki. Azt felelte hogy megkaphatja őt, ha épségben hoz neki egy rózsát a hegyről. Egy olyan rózsát, ami virága teljében van. A legény gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Még aznap este útnak indult. Hosszas keresgélés után talált csak rájuk. A rózsák, egy magas bérc tetején illatoztak. A szerelmes fiu megmászta a nyaktörő szakadékot, leszakított egy szálat a bokorról, és örömmel vitte vissza a lánynak, aki azonban fitymálva nézte a virágot.'Ez el van fonnyadva! És a szirma is sérült. Nem jó, nem ilyen rózsát akartam.' Mondta, és a legény visszament egy másik rózsáért. Leszakította, és a vizes kulacsába tette. Már majdnem a szikla aljába ért, mikor a rózsa szirma a sziklához horzsolódott. A lánynak ez a virág sem tetszett. Már kezdte hullatni a szírmait, neki egy virága teljében levő rózsa kell, mondta. Így a szerelmes legyengülten ismét visszament a rózsáért. Ezúttal egy majdnem kinyílott rózsabimbót keresett.
-Egy bimbót?! – kapta fel a fejét Andreai.
-I-igen – felelte megzavarodva Tudor atya...miért olyan fontos az, hogy bimbót keresett? Talán még sem az a baj, amit ő sejtett. De Andreai már mohón leste a szavait, így bölcsebbnek tartotta folytatni, hogy ne ingerelje fölöslegesen szegény embert.
Tehát egy rózsabimbót keresett, az azonban csak egy völgyben volt. A legény felmászott a legmagasabb szikla csúcsára, hogy meglássa a virágot. Majd leereszkedett, de lefele menet megcsúszott, és lezuhant a völgybe. Sokáig feküdt ott, mire magához tért. A bokor ott volt előtte, és rajta egy csodaszép bimbót látott. Gyengéden letörte, és elindult visszafele. Minden lépés után fogyott az ereje, sok sebből vérzett, de ő csak a bimbóval törődött. A kulacsa megrepedt, és mire a rést betömte a víz az utolsó cseppig kifolyt. De a rózsa nem maradhatott táplálék nélkül, mert akkor nem lesz szép, mire odaér a szerelméhez. Ezért egy éles késsel megsebezte a csuklóját, és a vérét a kulacsba csepegtette,és abba tette a rózsát. Az erdő szélén azonban cserben hagyta az ereje, és egy fa tövébe lerogyott. Nehezen lélegezve biztonságba helyezte a kulacsát, a rózsával, és nem hamarosan meghalt. A fiatal lány reggel kisétált az erdő szélére, és megtalálta a rózsát. Teljes pompájában ragyogott előtte a virág, miután az elmúlt éjszaka kinyílt. A lány némán szemlélte a halottat, majd a rózsát elvéve tova lépdelt, be az erdőbe. A halott szerelmest otthagyta.
-Nos láthatod, hogy nem érdemes a saját életedet bizonytalan dolgokra fecsérelni fiam – fejezte be Tudor atya. - Higgy Istenben, mert az egész világon Ő a biztos támasz. Rá mindig lehet számítani, segít a gondban.
Andreai némán ült tovább, lehajtott arcát nem lehetett látni
-Értem, atyám – mondta nehézkesen. Ez után tudomást sem véve a papról, csendesen motyogott magában.
Imádkozik, gondolta elérzékenyülve Tudor atya, és csendesen magára hagyta. Andreai Mozdulatlanul ült ott tovább, csak az ajkai formáltak hangtalan szavakat. Nem sokára megszűnt a motyogás, és Andreai feltekintett. A szeme fekete tűzben égett. Kiteljesedett benne mindaz, aminek Tudor atya látta az árnyékát. Szája halvány mosolyra húzódott.
-De végül megkapta – mondta mosolyogva. Már nem voltak kétségei. A lánynak útban van az apja. Majd ő gondoskodik arról, hogy a lány megkapja a rózsáját.
Éjjel kilopózott a szobájából. Gyors léptekkel végighaladt a néma folyosókon, és kilépett a kertbe. Mentében leszakított egy rózsát az útjába eső bokorról. A szárát két kézzel megmarkolta, érezte, hogy a tüskék belefúródnak a bőrébe. A rózsa szírmait kitépdeste és egyenként a szájába tette. 'Tettem bére...Ámen' mondogatta minden szirom után vihogva. Pár perc alatt ott volt Chiruţ házánál. Az ajtó nyitva volt, ugyan miért is zárná be itt valaki a házát. Hangos léptekkel bement a konyhába, és felvett egyet az asztalon levő kések közül.
-Ki van itt!?! - hallotta a kiáltást. Chiruţ állt mögötte, döbbenten nézte a szerzetest, aki egy rózsaszirommal a szája szélén áll a konyhája közepén véres kezében kést szorongatva. Andrei gondolkodás nélkül rá szökött. Az ellenfele erős ember volt, karjával védte a kés szúrását, és ellökte Andreait magától. Azonban a szerzetes vadállatként támadott rá újra. Most már eltalálta férfit. A kése a vállába fúródott. Ahogy Chiruţ nagyot kiáltva összerándult a kés kicsúszott Andreai kezéből. Mielőtt utána tudott volna kapni hatalmas ütés érte az állát. Hátratántorodott. Tehetetlenül kapálózva támaszt keresett a kezével, és hogy el ne essen bele kapaszkodott az asztalba. Felragadott egy másik kést, és a rohanva támadó férfinak szegezte, aki nem tudott megállni idejében. A kés a hasába mélyedt. Chiruţ nyöszörögve összeesett. Andreai nyomban rászökött. Kihúzta a vállából a kést, és szíven döfte. Majd átdöfte a másik vállát, és a mellkasa jobb felét. Eszelős, pusztító boldogságot érzett. Ha tudta volna, hogy ilyen jó érzés, már rég megtette volna. Mitől fosztotta meg magát!...elpocsékolta az életet. Végül az ágyékába döfte a kést.
-Ezt se felejtsd el – sziszegte a férfi halott arcába, ami eltorzultan, a kín görcsébe merevedett. Felállt, és kiment a házból. Kiérve a vad öröm gyorsan szerte foszlott, és jeges nyugalom szállta meg. Vizet húzott fel a ház közelében levő kútból, és megmosakodott. A véres csuhát majd a kastélyban elrejti, határozta el.
A kastély kertjébe érve találkozott Elenával. A lány csillogó szemmel futott hozzá.
- Hát mégis megtetted? - nevetett rá. Ő nem válaszolt, és a lány nevetése lassan elhalt.
- Mi van veled? – kérdezte. Andreai ránézett. Lelke tükörként tárult fel előtte. Megvetően elmosolyodott, és kezével félretaszítva a lányt továbbment. A hátánál futó lépteket hallott. Elena futott, és egyre távolabb került tőle.
