Eredetileg egy konkrét személyről készült, de mivel nem hasonlít rá, ezért csak egy rajz. Pech. Egyszer talán sikerül alkotnom valamit, ami jobb, addig csak rajzok:)
V.
Vladuc estére érkezett meg vendégeivel. Valamennyien igen előkelőek voltak, a fogadószoba megtelt vidám fecsegéssel. A szolgák teljes készültségben várták őket, és azzal az alig titkolt vággyal, hogy talán valaki igényt fog tartani a szolgálataikra. Nyílt titok volt, hogy a birtok el van adva, és hogy menesztik a cselédséget. A vendégek azonban nem sok érdeklődést mutattak a ház népe iránt. Pár perc alatt kialakultak a kisebb csoportok, melyek aztán kivesézték a színházi és politikai életet...na meg természetesen a többi hirtelen alakult klikket. Vladuc hol itt, hol ott tűnt fel, vidám, erőteljes hangja kihallatszott az általános zsivajból. Bölcsen nem hívta az egyházi személyeket az első estére, mivel a vendégek feszélyezve éreznék magukat. Majd a vacsorára bejönnek, határozta el. Akkorra érkezik meg a fia is, majd ő elsimítja a kedélyeket.
A várva várt fiu ezekben a pillanatokban a hintón rázkódott. Egyedül hajtotta a lovakat, és nagyon sietett, hogy időben visszaérjen. Nem először marad el így otthonról, az apja még gyanút foghat. Az nem idegesítené, hogy szeretője van, de az hogy egy egyszerű parasztlány csavarta el a fejét, az még önmaga előtt is kicsit szégyellni való dolog volt. Számtalanszor elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak, de az igéző ajkak újra és újra visszacsábították. Most is erős lelkiismeret-furdalással küszködött. Nem csak az apja miatt, hanem a szerelme miatt is. Hiszen milyen könnyű elcsábítani az egyszerű lelkeket. Gazdagság, úri modor, és ő akárki lehet, az egyszerű lányt a fényűzés teljesen elkápráztatja. De hogy ő ilyen csúnyán beleszeressen , ezt nem gondolta. Hiszen Párizsban is voltak kalandjai, de egy sem volt rá nagy hatással mint a mostani, pedig alig egy hónapja tart.
A távolban feltűnt a ház. A társalgó-, és a bejárati ajtó ablakain fény szűrődött ki. Úgy nézett ki távolból, mintha egy óriás tátott szája felé hajtana. Odaérve az egyik ácsorgó szolgára bízta a hintót, ő meg sietve apja elé járult.
-Á, hát itt van a tékozló ifjunk – tárta szét kezét Vladuc
-Megjöttem apám – hajolt meg szertartásosan Gheorghe. Ismerte apja rigolyáit, és már teljesen hozzáidomult ahhoz a régi világot idéző komolysághoz, ami apját burkolta.
-Elnézést a késésért, remélem nem okoztam gondot.
-Ugyan – legyintett nagyvonalúan - éppen most készülünk vacsorához ülni, gyere csatlakozz hozzánk.
A szomszédos terembe vonultak vacsorázni. Gheorghe furcsa érzéssel követte a apját. Úgy érezte magát, mint aki egy színházi előadásba cseppent. Ez a lassú, emelt hangú beszéd, a méltóságteljes viselkedés,a terebélyes ruhák mind a múlt századot idézték fel benne. Mintha egy szigetre cseppent volna, mikor ideért, amely kívül esik a normális időn. Ezek az emberek leragadtak a múlt század végén, és azóta sem voltak hajlandók tudomásul venni az idő múlását.
Ő a századforduló gyermeke volt, ezerkilencszáz telén született. Apja mindig úgy emlékezett a századfordulóra, mint az arany évekre. Mint mondta, akkor volt az emberiség a civilizációja tetőpontján. Azonban a háború mindent megváltoztatott. Gheorgheban eleinte hatalmas hazafiasság égett, sajnálta nagyon, hogy kora miatt nem mehet harcolni, csak az újságokban követheti a háború eseményeit. De tizenhétben minden megváltozott. Lerohanták a monarchiát. Andreai nem értette, hogy mi történik, de látva a diadalmas menetet, amely egy csapásra a Tiszáig hatolt, belenyugodott a történtekbe. De az apja úgy látszik többet tudott, mert minden üzletét felszámolta, és sietve elköltöztette a családját Jászvásárhelyre. Nemsokára ő is megértette. A rosszul felszerelt román csapatok szembe találták magukat az ellenséggel, és menekülniük kellett. Andreai az azt követő zűrzavarban került Párizsba, ahol négy évet töltött, majd az év elején visszatért az apja hívására. Itthon teljesen új világra számított, hiszen a párizsi lapok világrengető változásokról számoltak be mind gazdasági, mind társadalmi téren. Nem akarta látni ezeket a változásokat, hiszen ő a változások előtti időkben volt otthon boldog. Párizs teljesen más világ, ott mindig minden változik, azt megszokta.
Ám mikor hazaért meglepve tapasztalta, hogy semmi sem változott, már ami őt illeti. Ugyanaz a kocsis jött ki eléje, aki gyerekkorában is az apja szolgálatában állt, még a kucsmája is ugyanaz volt. Apja sem változott, sokat. Több lett a ránc a homlokán, és megsűrűsödtek az ősz hajszálai, de hanga még mindig ugyanúgy dübörgött, mint korábban, léptei is megőrizték magabiztosságukat.
Étkezésnél látta, hogy hogy a vendégek gyakran rápillantanak. Mivel egyik klikkbe sem volt ideje elvegyülni, ezért nem volt kitől megkérdezze, mire fel ez az érdeklődés. De Vladuc jól látta a kíváncsiság okát. A fia felnőtt ember lett. Ruhája a legújabb párizsi divatot követte, haját rövidre nyíratta, arcát simára borotváltatta. Remélte, hogy a fia lassan 'kiheveri ezeket a párizsi ostobaságokat', de nem így történt. Megmaradt rajta a világot járt ember bélyege, ami nyílt csodálatra, és rejtett irigységre sarkalta a környezetét. Most is, ahogy beszél a prefektussal...gyorsan hadarva, mintha sajnálná az időt, amit elveszteget a beszéddel.
Ebben a pillanatban lépett be a három egyházfi. Rövid köszönés után leültek az asztal végéhez. Vladuc homlokát ráncolva nézte őket...ugyan ki is hiányzik? A fia tanítója itt van...helyes, a fia oda is megy köszönni neki. A tisztelet még nem veszett ki belőle szerencsére. Ott van aztán Tudor pap, meg az a nagy darab szerzetes is. De hol van a másik pap? Talán nem tudja, hogy meghívták őket? Mindegy, ha nem jön meg, akkor érte küldet, döntötte el, és bort töltött magának.
Eközben Gheorghe sorba bemutatkozott az újonnan érkezetteknek
- Andreai Rosef – biccentett vissza a szerzetes
- Rosef? Az nem a francia rózsából ered? - érdeklődött Gheorghe.
- De...az őseim franciák voltak
- Csakugyan? És mi szél sodorta ebbe az országba őket?
- A francia forradalom – felelte Andreai tartózkodva. Sejtette, hogy mi következik. Hamarosan be is igazolódott a rossz érzése
- A forr...ezek szerint ön nemes! - kiáltott fel Gheorghe ismételten magára vonva a teremben ülők figyelmét.
- Igen, az ősöm valóban nemes volt, aki Leopod Rose álnéven jutott ki az országból, és a továbbiakban is ezt a nevet használta. Ide menekült, és itt ragadt. Legalábbis ezt mesélte az apám...
- Egy igazi régi francia nemes! C'est incredible! - Andreait egyre jobban zavarba hozta az ifjú érdeklődése, elsősorban azért, mert minden ájtatossága ellenére élvezte ezt a dicsfényt, hogy különb mindenkinél, aki itt van. Hiszen azért lett szerzetes, hogy le tudjon mondani a világi hívságokról. Mégis lépten-nyomon próbára teszik a hitét...és ő még mindig örömmel bukna el. De most már a teremben mindenki őket figyelte, így nem burkolózhatott hallgatásba.
- Talán jó dolognak gondolja a nemesi rangot, de had emlékeztessem, hogy pont ez üldözte ki az ősömet Párizsból. - mondta Gheorgheéhoz hasonló emelt hangon.
- Hát – fogott bele Vladuc rángatózó szájjal, mint mindig, ha valami jóízűt akart mondani – azt hiszem erre illik mondják, hogy il n'y a pas de rose sans épine(nincs rózs tövis nélkül) – fejezte be, és nyomban kirobbant belőle a jóízű nevetés. A jókedv hulláma végigsöpört a termen. Mindenki kérdezett Andreaitól, de választ senki sem várt, vagy ő maga válaszolta meg a kérdését. A feszült hangulat, ami a papok bejövésével keletkezett egy csapásra feloldódott. Ebbe a viharos derültsége toppant be Mihail.
-Hát veled mi történt atyám? - kérdezett rá Tudor, aki eddig csendes jókedvvel szemlélte az általános érdeklődést Andreai felé. Kérdése a megszólítottra irányította a figyelmet. Vladuc döcögő nevetéssel nézte, szemlátomást arra készült, hogy egy újabb tréfát süssön el, de Mihail megelőzte.
-Az úrfi lovait láttam el – közölte egyszerűen.
-No, hát talán nincs senki aki ellássa azt helyetted? - hőbörgött Tudor atya.
-De van...csak hát az úrfi volt szíves rám bízni a lovait – felelte, miközben egy szőrszálat szedett le a reverendájáról.
-Ó, istenem! – kiáltott fel Gheorghe. - Ez az este csupa baklövésből áll számomra. Nem elég, hogy kések, és egy szerzetest faggatok a számára kínos múltról, most meg kiderült, hogy a lovaimat egy papra bíztam. De hát miért nem szólt, az ég szerelmére! - kérdezte most már nevetve. A társaság egy része felfogva a helyzet komikumát eget rengető hahotázásba fogott(élükön Vladukkal), a többiek meg 'hogy volt!' kiáltásokkal követelték, hogy mondják el nekik 'az egész fabliaut'.
Ilyen előzmények után az este vidám hangulatban telt tovább, olyannyira, hogy még Elescu is felengedett jeges sértődöttségéből, amibe eleinte burkolózott. Andreai meg, amint nem figyeltek rá, kioldalazott a teremből, hogy lefeküdjön. Ahogy kiért a folyosóra futó lépteket hallott. A hang irányába fordulva már csak egy fekete hajfonatot látott eltűnni a folyosó sarkában. Csak nem utána lesett? Halványan elmosolyodott, de hamar ráncba szedte magát. A mai nap tele volt kísértéssel, és koránt sem állt úgy helyt, mind ahogy azt szerette volna. Vissza kell terelje lelkét a helyes útra...mielőtt végleg elveszik.
2009.06.06. 19:07
Címkék: novella tövis
Így kerek
Az élet a legjobb rendező – tartja a, lassan közhelyszámba menő, mondás. De az, hogy valami elcsépelt, még nem jelenti azt, hogy nem igaz. Ezt a mondást bizonyítani nem is az én részem, bizonyára mindenki átélt már olyan helyzeteket, amik előre eltervezve sem sikerülhettek volna jobban. Mégis, szívesen hallunk ilyen történeteket, mert viccesek, szomorúak, drámaiak. De mindenek előtt igazak. Nem egyszer annyira furcsa, és valljuk be, hihetetlen dolgokat produkál az élet, hogy ha kitalált történet lenne, nem érne semmit, mert ostobaság. Mert hogy ilyen nincs. Szomorú kötelességem bejelenteni, hogy de bizony, még ilyenek is vannak. Nos pár történetet osztanék meg veletek/önökkel, tisztelt olvasók. Tanulság nincs, ezért mindenki levonhatja magának.
Javaslom, hogy kezdjük messziről a túránkat. Messziről – időben. Ki ne hallott volna a Mohácsi Vészt követő keserédes időszakról? Sok hős született ebben az időben, neves és névtelen egyaránt. A következő történettel valamilyen formában a névtelen hősöknek kívánok tisztelettel adózni.
1529 kora-ősze. A török fősereg (már megint) Magyarországot boldogítja. A főhad Tata vára alá érkezik. A vár majdnem üres. Hogy miért? A magyar felderítőszolgálat nem tartotta érdemesnek közölni azt a jelentéktelen apróságot, hogy egy több tízezres ellenséges had éppen merrefelé (errefelé!) tart, azt viszont sietve jelentették, hogy Komáromban szüreti mulatság van. Ennek örömére a vár teljes őrszemélyzete tiszteletét tette az ünnepen, két katonát kivéve. Hogy miért hagyták őket ott? (Ne vitassuk azért azt el tőlük, hogy nem önként maradtak.) Bizonyára parancs volt, hogy a várat nem szabad katonák nélkül hagyni, esetleg, ha vendég, utazó lovag érkezne a kapuk elé, tudják eligazítani – Komárom felé. Tehát a két katona ott maradt, és a vár borkészletét apasztották családias hangulatban. Egyszer csak a két – talán egy kicsit már dülöngélő – vitéz sok-sok ezer török katonát pillantott meg a vár falai alatt. Most kérem tisztelt olvasóimat, hogy képzeljék magukat a katonák helyébe. Bevallom, nekem az első gondolatom az lett volna, hogy az italtól hallucinálok, esetleg még egy kortyot ittam volna, hogy rendbe jöjjek. Talán ők is így tettek, talán nem, de az biztos, hogy elhatározták, hogy Tata várát nem adják fel. Végül is két magyar harcos csak nem ijedhet meg a szultán főseregétől! Vége is lenne a magyar világnak, ha kardcsörgés nélkül kerülne egy vár a törökök kezébe. Miután ezt eldöntötték, kardot rántottak, és kitörtek a várból az ellenségre. Béke poraikra.
Ha ez a történet műfaji besorolást kellene kapjon, a tragikomédiát szavazná meg neki mindenki. A történelem velejárója, hogy ha kicsit közeledünk a jelenkorhoz, egyre inkább a komédia felé tolódik el a hangsúly. (Ennek fényében manapság bárki állíthatja, hogy vicc, ami itt folyik.) De nézzük csak meg. Óvatosan közeledve megpihenhetünk a múlt század elején. Vannak olyan emberek, akik szentül hiszik, hogy a század első évtizedét rá lehet vetíteni a majdani kilencven évre. Hát, próbáljuk meg.
1901-ben történt egy vonatrablás, aminek okait csak találgatni lehet. Egy férfi úgy döntött, hogy ő vonatot rabol. Eddig minden érthető. Sikerült is neki a terve, mondhatjuk, hogy rendben, egy vonatrablás. Na de, amit elvitt, azok a karácsonyi képeslapok voltak. Félreértés ne essék, volt pénz a vonatban, és volt ideje a tolvajnak körülnézni. Azt kell mondanunk, hogy hogy ő bizony a megírt karácsonyi képeslapokra pályázott. Hogy miért? Csak találgathatunk. Talán nem kapott előző években, s most úgy gondolta, hogy tesz az ügy érdekében. Esetleg a 'ha nekem rossz, legyen másnak is az' jeligét követve fosztotta meg a családokat a jókívánságoktól. Minden esetre számos család úgy érezhette miatta, hogy a karácsony már nem a régi, mert valami hivatalos szerv, jelen esetben a posta, akarva-akaratlan megfosztotta őket egy kis apróságtól. Képzeljük el, ha nem kapnánk egy karácsonyi sms-t sem...
No de, hogy a próbát megkoronázzuk, álljon itt pár kérdés: Volt-e olyan politikai rendszer a XX. században, ami a vallási ünnepek, így a karácsony csendes bojkottját végezte? Ha van, mikor került hatalomra? Na ugye. Talán mégsem olyan nagy hülyeség ez az előrevetítés.
2009.06.05. 16:16
Címkék: vicc történelem történet
Egy román híroldalon kaptam ezt a cikket. Természetesen nem ezzel kívánok tisztelegni Pünkösd ünnepe előtt, csupán jelzem, hogy minden házban vannak bohócok. Kommentár nélkül, itt van a fordítás:
A katolikus pünkösd alkalmával a magyarok irredenta betegsége a felszínre tört.
A magyar irredentizmus súlyos betegség. Az ebben szenvedők többsége elrejti, otthon, a családban esetleg az iskolában adja tanújelét a bajának. Mégis, ha fontosabb történelmi dátum, vagy vallási ünnep közeledik, a tünetek felszínre törnek, és egyes irredenta magyarok a nagyközönség előtt felfedik ezen mentális gondjaikat, hasonlóan a leprásokhoz, kik elfelejtették, hogy a kolóniájukon kívül létezik egy normális világ. Így történt mindez ezen a hétvégén is a római-katolikusok pünkösdjének alkalmából.
Magyarok ezrei Romániából csakúgy, mint Magyarországról ostrommal bevették Csíksomlyó helységet, ahol több mint 400 éve a római katolikus magyarok a pünkösdöt ünneplik a hegy tetején. Sokan közülük, vélhetően a papjuk sürgetésére aki most a Európa-parlamenti választásokon jelöltette magát az RMDSZ-EMNT listáján, árpád sávos zászlókkal és Nagy-Magyarországos plakátokkal felfegyverezve érkeztek. Nem hiányoztak az úgynevezett Székelyföld zászlói sem, és a Wass Albert könyvek. Sok magyar Magyarországról, mivel az irredenta betegség határokon áthidaló, a 'Nosztalgiavonattal' jött Hargitára. Ez a vonat akadálytalanul áthaladt a román állomásokon azzal együtt, hogy a mozdonyon volt az Osztrák-Magyar Monarchia címere, ami bizonyítja, hogy az anti-román törvények még mindig a magyaroknak kedveznek. Sokan a turisták közül elmentek Magyarország volt határhoz, Gyimesbükkbe. Kolozsváron sem történtek másképp a dolgok. Több száz magyar turista jött szombaton Kolozsvárra, hogy a katolikus pünkösdöt ünnepelje. Ennek következtében autók tízei parkoltak a Szent Mihály katedrális körül az Unirii téren (Szerk. megj.: Azaz a Mátyás téren). És nem csodálkoztam nagyon, mikor a legtöbb kocsi hátán a Nagy-Magyarországos matricát láttam. Vasárnap ebéd után magyar turistákkal töltött autóbuszok tucatjai ténferegtek a város központjában parkolóhelyet keresve. A Szent Mihály katedrális előtt az irredenta-matricás kocsik mellett megjelent egy, 'Székelyföld' zászlójával. Valószínűleg egy volt Románia nagyjából 350 székelye közül.
A magyarok nem hagytak ki egyetlen vallási ünnepet sem az ilyesfajta tevékenység végzésére. Az önkontroll és a jóérzés ilyen fokú hiánya nem teszi őket jobbá, sőt úgy hiszem hogy mostantól a Tourette-szindróma kontrollálhatatlan kitöréseivel váltak egyenértékűvé a cselekedeteik. Kicsi koruktól arra tanítják őket, hogy utálják a románokat, az iskolában azt tanítják, hogy ők, magyarok, egy felsőbbrendű faj, ami miatt mindent megcsinálhatnak. Nem tanulnak románul, és a fiatalok körében egy háborús bűnös kultuszát terjesztik. Túl vannak adagolva, patetizmussal, és ez gyógyíthatatlan. Nincs mit csináljunk, sajnálnunk kell őket. Nincs nekik egyetlen egy világos pillanatuk sem, hogy felfogják: Nagy-Magyarországban, amire vágynak, csak 12 millió magyar lenne, és a kisebbségek (románok, szerbek, szlovákok, horvátok) többen lennének. Lehetséges, hogy így Magyarországnak az első elnöke román lesz!
Ezen a hétvégén megtanultam elfogadni a magyar szélsőségesek nézeteit, és megértéssel nézem őket. Csak beteg elméknek a kivetülései, embereknek akik nem tudnak többet és képtelenek is többre. Végül, csak a gyógyszerek tudják lenyugtatni a frusztrációkkal és megvalósítatlan dolgokkal teli életüket.
George Bara
http://www.napocanews.ro/2009/06/de-rusaliile-catolice-ungurii-au-umblat-cu-boala-iredentismului-la-vedere.html - a link a cikkhez
2009.06.04. 19:31
Címkék: fordítás cikk román soviniszta
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha 
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, 
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!
2009.06.04. 12:47
Címkék: vers trianon nemzet gyula juhász emlékezés
IV.
A szentmise a völgyben élők hiánytalan részvételével folyt le. A főpapi tisztséget Tudor atya vállalta, de a prédikációt Mihail mondta. Andreai a háttérbe húzódva a kellékes szerepét töltötte be. Csupán azért volt ő is a papokkal együtt, mert Mihail szerint jobb, ha látják, hogy mind egy helyen vannak, meg Andreai 'amúgy is olyan példaértékű figura'. Ígyhát némán állt a papok mögött, szemével a tömeget pásztázva. Elescu, aki a közemberektől tisztes távolságot tartva hallgatta a misét meg is jegyezte magában, hogy olyan, mint egy gyanakvó csendbiztos, ahogy összehúzott szemmel a tömeget szemlélte.
A mise végén az oltár elé járultak a hívek. Most Andreai is szerepet kapott (Elescu úgy látta, hogy azért, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy elhúzódik a tömegtől). Az apró darabokra vágott kenyeret adta az emberek szájába (akkoriban még nem a szentostyát áldották meg kenyér címén, és avatták Krisztus testévé, hanem a kenyeret. Néhány helyen a görög katolikusoknál ma is azzal áldoztatnak).
A mise végével a gyónni vágyók elkülönültek a többiektől. Egészen pontosan a helybéliek elkülönültek Elescutól. Vladuc elhajtatott a vendégek fogadására, Tudor atya meg első kézből tapasztalta meg a 'hegyi népek' jó memóriáját. Az első gyónni vágyóval majdnem félórát töltött el. Nem azért, mert sok bűne volt az illetőnek, hanem mert kötelességének tartotta azt, hogy Tudor atyát felvilágosítsa minden bűnének indítékáról, körülményeiről. Sóhajtva engedte útjára ráparancsolva, hogy tartson bűnbánati napot. Mihail pap Chiruţ-ot gyóntatta. Bár a gyónás inkább baráti beszélgetésre hasonlított, olyannyira, hogy a végén mindketten elfeledkeztek a bűnbánó vezeklésről.
Andreai pár embert feloldozott, majd fejfájásra hivatkozva bement a kastélyba. Valóban zúgott kissé a feje, mert tegnap éjszaka alig aludt valamit. Zavaros gondolatok között hánykolódott, és az imádkozás sem segített rajta. Ugyanakkor nem a fejfájás volt az oka a távozásának, hanem pár sor egy gyűrt pappíron. Tegnap, miután a tanítóval pár szót váltott, és visszament a szobájába, az ágyán egy pappírfecnit talált. Felvéve észrevette, hogy pár sort írt valaki rá, nagy, gyerekes betűkkel. Az egyik cseléd írt neki. Másnapra találkát kért, mert valamit szeretne mondani. Andreái bosszankodva összegyűrte a pappírdarabot, és a sarokba hajította. Volt már része elégszer ilyen ízléstelen tréfákban, nem kívánt egy újabba belekerülni. Ezek a vászoncselédek azt hiszik, hogy mindenből tréfát lehet csinálni, füstölgött. Hát nem, most felmegyek, és számon kérem tőlük ezt a viselkedést, határozta el, és indult is nyomban. Tudta, hogy a szobája felett van a cselédek szállása. Tehát határozott léptekkel felment a lépcsőn, hogy rendet rakjon. Pár ajtó félig nyitva volt, Andreai elhaladtában mindegyikbe bepillantott, hátha talál odabenn egy viháncoló csoportot, aztán majd a fejükre olvassa szemtelenségüket. Az egyik szobánál elakadt. Nem volt bent senki, de egy ünnepi ruha volt az ágy sarkánál álló székre terítve. Egy ruha, amelyet már látott. Az a különös lány viselte, aki olyan lebegve táncolt, és olyan furcsa volt a tekintete. Talán ő írta a levelet. Zavartan megtorpant. És ha ő írta, kérdezte magától, ez csak annyit jelent, hogy ő sem különb a többieknél.
Most már egészen meg volt zavarodva.
Miért feltételezem, hogy különb másnál?...Mert tud táncolni? Nem, semmiben sem tér el más tanulatlan emberektől. Ő is a sötétben tapogatózik. Míg ezen gondolkodott, lassan megfordult, és elindult visszafele. Egyik ablaknál megállt, és kinézett az udvarra. Éppen egy lovas érkezett. Valószínűleg, az itteni úr lesz az. Lemegy ő is a dohányzóba, bizonyára ott vannak a többiek. Erre az ostobaságra meg nem is gondol többet.
Azonban egész éjszaka nem ment ki a fejéből a lány. Vágyai, hogy láthassa újult erővel támadtak fel, és ha pár pillanatra elaludt a legszörnyűbb rémálmok gyötörték. Hol a lányt látta, amint vad táncban jár a tűz körül, kezét hívogatóan kinyújtva felé, hol önmagát, amint véres kézzel rohan valahova...és ilyenkor valami pusztító boldogságot érzett. Megvan, a rózsám megvan, lihegte boldogan az álmában. Ezután felriadt. Első érzése a döbbenet volt. Ezt azonban nem az álma miatt érezte, hanem az álmából maradt meg. Kisvártatva újra elaludt, hogy ismét végigélje az álmot, és verejtékesen, könnyel a szemében riadjon. Hajnalra elhatározta, hogy véget vet ennek, holnap elmegy a találkára, és szembenéz ezzel a kínzó érzéssel. Érezte, tudta, hogy ostobaságot akar tenni, de a józansága felmondta a szolgálatot, véget akart vetni ennek a lidérces álomnak.
Miközben a kastély fele ballagott, fél szemmel az út menti rózsabokrokat nézte. A kastélykert tele volt velük, látszólag minden logika nélkül voltak ültetve az amúgy rendezett kertbe. A levél szerint itt kell találkozzon Vele. Ne lelkesedj, intette magát, hiszen az egész egy ostoba móka, amit te nagyon a szívedre vettél. Nem ő írta, és aki írta most talán valahol megbújva figyeli, hogy te hogy kajtatsz egy szoknya után. Már kezdett mérgelődni a saját ostobaságán, amikor halk szót hallott.
- Ide, atyám – a hang lágy volt és félénk. Andreai rögtön tudta, hogy Ő az. Teljes nyugalommal fordult meg, és szembetalálta magát a lánnyal. Hogy honnan került oda, azt nem tudta, mintha a semmiből tűnt volna elő. Mikor a szemébe nézett, nyomát sem találta annak a furcsa tekintetnek ami úgy megbabonázta elsőre. Egy csinos, félénk lány állt előtte, aki félős tisztelettel nézett rá, arcát a szégyen pírja pirosította, mikor újra megszólalt
- Sajnálom, hogy így önre török, de szeretnék elmondani valamit? - az ártatlan pillantás Andreai maradék rossz érzését is eloszlatta. Hiszen ez egy gyermek, gondolta, és rámosolygott.
- Mondjad hát, gyermekem.
- Gy-gyónni szeretnék – mondta, miközben arca lángvörösre gyulladt. Andreai majdnem felnevetett. Nem csak a lány együgyű naivságán, hanem saját ostobaságán is. És ő egy éjszakát töltött az ördöggel...egy gyónás miatt.
- Hiszen én gyóntattam gyermekem, miért nem jöttél te is a többiekkel?
- Féltem, hogy meghallanak.
- Ugyan, ki hallana meg – nézett rá Andreai. Azt csak magában tette hozzá, hogy ugyan ki lenne annyira kíváncsi a bűneidre.
- Gyónhatok most? - kérdezte a lány egy szuszra. Tekintetét nem merte a szerzetesre emelni, kitartóan nézte a lábait.
- Ha akarsz, igen, de én nem kötelezlek rá – felelte Andreai. Hiába is mondaná neki, hogy a gyónásra lelkileg is fel kell készülni, valószínűleg nem értené, mint ahogy nem érti senki sem az itt élők közül.
- Ó, én szeretnék atyám – válaszolt a lány megkönnyebbült mosollyal. Egész enyhe tájszólással beszélte a nyelvet, ami furcsa volt Andreainak, hiszen itt mindenki erős népies jelleggel beszélt...kivéve Mihailnak azt a régi barátját. Hogy is hívják? Chiruţ. Ő volt az aki köszöntötte őket, mikor megérkeztek.
- Nem vagy te véletlenül Chiruţ lánya? - kérdezte a lánytól, mire az döbbenten kapta fel a fejét.
- Nagyon sokat tud – suttogta csodálattal a szemében. - Róla akarok beszélni...akarom mondani gyónni.
Andreainak tetszett a mindent tudó szerepe, párszor már el is játszotta, hogy teljes őszinteségre bírja az embereket. Úgy sejtette ez még őseitől származik, akik szerettek a köznép előtt félisteni szerepben villogni. Legalábbis Andreai így képzelte.
- Hallgattalak gyermekem – mondta mosolyogva. Ugyan milyen bűn terheli a lelkét ennek az együgyű teremtésnek?
- Az apám...tudja nem az igazi apám csak ő nevel– fogott bele sután a lány. - Mindent megtesz értem, én mégis bántottam – szégyenkezve elhallgatott, talán szemrehányást várt, vagy feddő szavakat, de Andreai nem szólt, csak figyelmesen hallgatta. A néma bíztatástól felbátorodva folytatta
-Szegénynek amúgy is elég nehéz, most hogy el kell költözzünk, és engem Kolozsvárra akar küldeni szolgálónak, amíg rendbe jönnek a...dolgai. Én meg kiabáltam vele, hogy ne küldjön sehova, mert segíteni akarok neki. Mondta, hogy majd Vladuc gazda segít neki, mire én, azt mondtam, hogy Vladuc csak kihasználja őt, és máshol jobban is élhetnénk - ismét elhallgatott, és mély levegőt vett. Szeme az emlékektől átnedvesedett. Andreai hagyta, nyerje vissza a hangját. Hamarosan folytatta.
- Tudom, hogy nem igaz, amit mondtam, hiszen Vladuc gazdánál jobbat el sem lehetne képzelni, nekünk mindig segít, úgy élünk itt, mint a paradicsomban. De csak akkor jöttem rá, hogy milyen szörnyű dolgot mondtam, mikor megütött
- Megütötte? - ismételte Andreai. Nem értette, hogy lehet egy ilyen ártatlan teremtést megütni. Hiszen olyan tiszta most is szegény, mintha templomos ünnepen lenne, nem pedig egy kertben, kezében a nyesőollóval.
- Igen. Hiszen jól is tette, ha nem teszi, én csapom meg magam. Azóta nem is merek az úr szeme elé kerülni...hátha apám elmondta neki, hogy milyen vagyok? - fejezte be hüppögve.
- Gyermekem, bűnöd nem olyan súlyos, mint hiszed – felelte Andreai, magában hozzátéve, hogy ezt inkább Chiruţnak kellett volna meggyónnia, nem a lányának. - Amit tettél azt a szereteted ösztönözte, és amit szeretetből tesznek, az nem súlyos bűn. Éppen elég büntetés volt neked, hogy emiatt emésztetted magad...
- Igazán?! – vágott közbe a lány felcsillanó szemmel. Tekintete zavarba hozta Andreait. Megint volt valami furcsa a lány szemében. Mintha titkos tűz lobogna benne. Mikor így néz idősebbnek is tűnik – Elnézést, mondja tovább – mondta, elpirulva. A szerzetes csak bólintott, és egy torokköszörüléssel folytatta
- Minden esetre bánj óvatosabban a szavakkal...mi is a neved, lányom? - kérdezte gondosan kerülve a zavarba hozó szempárt
- Hát azt nem derítette ki? – kérdezte nevetve a lány.
- Ne...nem képzeled, hogy nyomozok utánad!? – háborgott Andreai tetten értek hirtelen felháborodásával.
- Nem, nem képzelem – válaszolta gyorsan...szeme ismét megnedvesedett.
- Ne sírj, hát – dörmögte Andreai. Miért kell így nekitámadnia szegénynek. Hiszen nincs tisztában szavai értelmével...hogyan is lenne, hiszen nem tudott az álmáról. Ő meg kiabál vele. Vigasztalóan a vállára tette a kezét. A lány két kézzel ragadta meg, és megcsókolta. Elvörösödve rántotta vissza
- Nem vagyok én püspök, te lány – mérgelődött, de ismét megbánta szavait, mert a lány szája lefele görbült – no, nem kell ennyire... - elhallgatott, és várakozva nézett a lányra, aki a szaporán lélegezve igyekezett úrrá lenni felindulásán.
- Hiszen nem is ön ríkat meg – mondta el-elcsukló hangon – hanem az, hogy annyi mindent nem tudok, és mindig valami tiszteletlenséget követek el. Ezért lenne rossz nekem a városban. Csúfot űznének belőlem.
Tehát ez a probléma, világosodott meg Andreai, a női hiúság úgy látszik nem függ a környezettől, minden nőhöz tartozik. Nem akar a városba menni, mert fél, hogy kinevetik. Pedig muszáj lesz oda menjen, hiszen ez a bírtok gazdát fog cserélni, aztán nem biztos, hogy az apja el tudja őt jól tartani.
- Hát kérj meg valakit, hogy okítson ki – vetette fel, csak, hogy mondjon valamit.
- Ugyan kit?...apámnak rengeteg a dolga, az úrnak szintúgy, az úrfit pedig nem merem megszólítani...félek, hogy mit szól.
- Neheztelni nem fog rád, úgy hiszem – mondta Andreai, ugyanakkor meg is borzongott. Ki tudja milyen az az úrfi...talán egy szoknyapecér, aki ki tudja mit művelne vele...
- Atyám, meddig marad itt? - szakította meg gondolatait a lány
- Magam sem tudom gyermekem...egy, két hétig biztos.
- Taníthatna maga engem...hiszen maga olyan okos!
Láthatóan nem vette észre Andreai tekintetében a megrökönyödést. Pedig most nem csak a tekintetében tükröződött, hanem minden porcikájában. Hogy ő tanítsa!...mégis hogy gondolja ezt az ostoba ezt! Valószínűleg sehogy, gondolta nagyot fújva, hiszen szegény tényleg nem tud semmit. Aztán, ha kicsit tanítja, abból nem lehet semmi gond...hiszen mi lehetne, mosolygott zavartan. Majd tudatosult benne, hogy a lány is nézi, és bizony furcsát gondolhat róla, ha azt látja hogy itt minden ok nélkül kuncog.
- Gyermekem, nem hiszem, hogy sok mindent meg tudnák neked tanítani... - mondta végül
- Ó, szerintem azt taníthat, amit csak akar – derült fel a lány arca, és időt sem hagyva a válaszra tova lépdelt, látszólag minden figyelmét a virágoknak szentelve. Ismét úgy járt, mint aki a föld felett lebeg. Miután pár lépésre eltávolodott, hirtelen visszafordult. Most már a tegnapi lány volt, tele szenvedéllyel, és örömmel.
- Holnap ugyanitt – hangja a korábbinál egy árnyalatnyival mélyebb volt, tekintete égette Andreait. Miután a lány eltűnt a szeme elől, még sokáig állt ott. A lány csókja tűzként perzselte a kezét.
2009.06.02. 12:12
Címkék: novella tövis
III.
Tudor atya később úgy emlékezett vissza arra a ködös kora-őszi napra, amelynek hajnalán elindultak, mint tanulságtételre a hite mellett. Már az indulás sem volt felhőtlen számára. A hajnali nyirkosság szinte azonnal az ízületeibe hatolt, amelyek csikorgó fájdalommal tiltakoztak a szokatlan megerőltetés ellen.
Alig hagyták el a falu határát, mikor megemlítette, hogy akár pihenhetnének is egy kicsit. Elescu, aki olyan méltóságteljesen vonult ki a faluból, mintha az emberek csak őt figyelnék(pedig az a pár ember, akivel összetalálkoztak szinte kizárólag a vendéglátójuknak kívánt szerencsés utat) kicsit meglepődve nézett rá. Tőle nem számíthatott támogatásra. Andreai elől haladt, és halvány mosollyal hallgatta Mihail anekdotáit, amikből a pap – úgy tűnt – kifogyhatatlan volt. Ők nem hallották panaszát. Így hát összeszorított fogakkal tovább lépkedett abban a biztos tudatban, hogy a következő lépésnél összeesik. Szerencséjére mielőtt ez bekövetkezett volna megálltak egy rövid pihenőre. Tudor atya inkább lerogyott, mint leült egy útszéli kőre, és gőzmozdonyszerű fújtatással szedte a levegőt.
Elescu megragadva az alkalmat, felvilágosította társait a helyről, ahova mennek. Így megtudták, hogy egy bizonyos Vladuc nevű ember birtokára tartanak, aki a régi jogok szerint bojár lehetne. Legalábbis a vagyona megvan hozzá. Eléggé különc ember hírében áll, és a fia örökölte ezt a tulajdonságát. Arra a kérdésre, hogy miért különc, egy 'majd meglátjátok' -kal kellett beérniük.
A fia, Gheorghe, igen eszes tanuló, csak hát hirtelen indulatú. Vigyázni kell vele, mert első dühében talán megbotoztatja az embert.
- Majd csak kijövünk vele valahogy – rántotta meg a vállát Andreai. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy egy elkényeztetett ficsúrtól tartson.
- De miért él ilyen isten háta mögötti helyen? - kérdezte Tudor atya, miután nagy kínnal feltápászkodott.
- Nem itt él, ez csak amolyan nyári lak. Vadászkastély. Nem tudom, milyen társaság lesz ott – vakarta az orrát Elescu – de gyanítom, hogy a régi arisztokráciából pár nevezetes alak.
- Arisztokraták? - kapta fel a fejét Mihail. - remélem nem túl sok ott a kék harisnya. Nem bírnám a fennhéjázásukat.
- Emiatt ne aggódj – vigyorodott el a tanító. - De most már menjünk – mondta, azzal már indult is, ügyet sem vetve Tudor atya tiltakozó morgására.
Ahogy a hegyek közé értek, Tudor atya fáradsága szűnni kezdett. Ámulva forgatta a fejét, azt kívánta, bárcsak tíz szeme lenne, hogy mindent lásson. Égbe nyúló csúcsok, árnyékukban szelíd völgyekkel, hatalmas szikla szorosok, melyeket szédítő fennsík követett. Eddigi életét sík vidéken töltötte, a hegyeket csak messziről látta. Nem is tudott többet róluk, mint hogy a nagyszülei valahol ott éltek. A szülei azonban, mint mondták, megelégelték azt a már-már túl csendes életet, és leköltöztek Kolozsvárra. Ő már ott született, ott is iskolázott. Miután befejezte a tanulmányait kihelyezték. Nem panaszkodott, tudta, hogy így is szerencséje van, hiszen mindenképpen városban akart maradni, és ha nem is Kolozsváron, kapta meg a papi széket, azért elégedett volt.
Most azonban, amint fáradságáról teljesen elfeledkezve bámulta a tájat, hirtelen maga sem értette, hogy miért idegenkedett eddig a vidéktől. De azt már tudta, hogy miért ilyen 'Isten háta mögötti helyen' van a vadászkastélya. Ez nem Isten háta mögött van, pont hogy előtte. Ötlött fel benne, akaratlanul is, azonban gyorsan elhessegette ezt a káromló gondolatot. Azt viszont megállapította, hogy kevés szemnek kedvesebb táj van, mint ez, ha egyáltalán van a világnak olyan zuga, amely méltó az összehasonlításra.
Dél volt, mire odaértek. Bár harangszó nem adta hírül az időt, a hasuk igen. Ha nem itt lennének elviselhetetlen lenne a hőség, azonban itt, mélyen a hegyek között kellemes meleg volt. A vadászkunyhó, ahogy Mihail nevezte, egy gyönyörű, népies stílusban épített vidéki kastély volt. Mintha igyekezett volna szerényen meghúzódni a völgy végén, beleolvadva a természetbe. Azonban ez reménytelen törekvés volt, impozáns bejáratát a völgy bármelyik pontjáról látni lehetett, a teteje jóval a fák fölé magasodott. A völgyben elszórtan házak voltak. Elsőre Andreai tucatnyit számolt össze. A tanító nem győzött csodálkozni ezen a látszólagos összevisszaságon. Egyelőre nem engedett kíváncsiságának, de elhatározta, hogy amint alkalma adódik, megkérdez valakit...Vladuc kell tudja, ő amúgy is telve van a falusi élettel(ebben áll a különcsége).
A kastély előtt színesen kavargó tömeget láttak. Ahogy közelebb értek már a halk zenét, és a fel-felcsattanó nevetést is hallották.
- Milyen ünnep van az évnek ebben a szakában? - tudakolta Ion, miközben mind gyorsabban és gyorsabban lépkedett. Most azonban Tudor atya nem neheztelt. Egy kósza fuvallat sülő hús szagát fújta feléjük, és ez csodaszerként hatott rá. Ha a táj szépsége feledtette vele a fáradságot, ez az illat egyenesen kiűzte belőle.
- Talán végeztek a nyári munkával, vagy egyszerűen Vladuc hívta meg őket – rántotta meg a vállát Mihail.
Hamarosan észrevették őket, legalábbis jelét adták, mert pár ember kivált a mulatozók közül, és elindult feléjük. Közel érve tiszteletteljesen kalapot emeltek, és illő köszönés után az asztalhoz vezették őket. Előbb egyenek, majd utána ráérnek beszélni. A gazda kilovagolt, estére várják csak, bár, ha valami vadat fog hajtani, könnyen lehet, hogy csak másnapra kerül elő.
Miközben ettek, Andreai csendesen szemlélte a táncolókat. Vidáman járták, és olyan hévvel, hogy ha egy darabig pislogás nélkül nézte őket a körvonalaik lassan összemosódtak, és olyan érzése lett mintha a színek táncolnának egybefonódva. Igazán bódító az ilyen tánc, annak is legalább akkora élvezet aki nézi, mint aki járja. Ahogy nézte őket egy alak villant ki a tömegből. Korábban is megakadt a szeme rajta, de nem törődött sokat vele. Most, hogy hosszabb ideig nem volt takarásban, már tudta, hogy miért felejtette rajta a tekintetét. Minden mozdulatából áradt a báj, szinte nem is táncolt, hanem röpködött a többi vigadó között. Andreai megbabonázva nézte a lányt(hiszen nem lehet több tizenhét évesnél). Nem tudta pontosan, hogy mit is érez. A testi vágyakat kiűzte magából, bár a szépet megcsodálta addig is. Ez most azonban más volt. Nem, nem szerelem, nem is testi vonzódás. Pár másodperc múlva tudatosult csak benne, hogy a lány is rá-rápillant a tánc közben. Most már kereste a tekintetét, azonban a lány eltűnt a forgatagban. Egészen tanácstalanul nyúlt a pohara után. Hogy eloszlassa a rossz érzéseit beszélgetni kezdett a mellette üllővel. Tőle aztán megtudta, hogy az uraság gyakran rendez ilyen mulatságokat, meg hogy régebb ez az egész föld, 'meg a hegyeken túl is' az övé volt, és 'bizony még gyerekkoromban hallottam, hogy az öregek emlegették a régi jó világot'. A völgyben most nagyjából ötven ember él, mindet az úr foglalkoztatja.
- Rengeteg a tennivaló a ház körül, meg mostanában egyre több a vadorzó is, azokat is mink fogdossuk össze - magyarázta, miközben bort töltött mindkettőjüknek.
Andreai szórakozottan hallgatta, és szándéka ellenére többször kutatóan nézett végig a táncolókon, de a különös lányt többet nem látta.
Késő délután ért véget a vigadalom. Serény kezek eltüntették minden nyomát, csak a friss hamu maradt meg, és az a lusta elégedettség, ami a jóllakott embert jellemzi. Egy fintorgó ember (valami belső szolga lehetett, akit az úr magával hozott) bevezette őket az épület jobb szárnyába, ahol a szobáik voltak. Ugyan Elescu morgott magában, hogy igazán nem kellene őket a cselédséggel összekeverni, de aztán ő is elvonult a szobájába. Andreai a szobában a tűz pattogását, és kellemes illatot érzett. Ahogy leült az ágy szélére, elálmosodott. Mivel még nem akart aludni, ezért kipakolta kevéske csomagját, és kiment a szobából. Ahogy kiért a kastélyból összetalálkozott a tanítóval aki tűnődve nézte az istállókat.
- Hogy tetszik a szoba? - kérdezte. Hangjából érződött, hogy még mindig meg van sértődve, amiért afféle tudatlan emberekkel 'zárták össze'. Valójában szó sem volt összezárásról, mind a négyen külön szobát kaptak, nem fényűzőt, az igaz, de panaszuk nem lehetett.
- Nem vagyok én efféle kényelemhez szokva – hárította el a leendő panaszokat Andreai. Elescu hümmögött és kisvártatva megszólalt. Mivel Andreait nyilvánvalóan nem érdekelte a problémája, ezért maga elé bámulva morgott, mintha magához beszélne.
- A szobákkal semmi baj, de azért mégiscsak...mi nem itt dolgozunk. Nem vagyunk a cselédjei. Meg aztán ez a szárny olyan üres. Szinte minden cseléd házat épített magának a völgyben egyedül a kertész lakik a kastélyban, a szakácsnő, és pár fiatal, akik csak arra a pár hétre költöztek be, amíg a vendégség tart – Andreai az utolsó szavaknál tanúsított némi érdeklődést
- Akikkel most találkoztunk, azok mind a ház cselédjei?
- Nagyjából – bólintott Elescu. - Vagy a ház cselédje, vagy állami megbízott, de valamennyien itt laknak ebben a völgyben. Igazán nem tudom, hogy lehet itt egy életet leélni
- Nem olyan rossz itt – mosolyodott el a szerzetes, azzal visszament a szobájába.
Mihail atya elhatározta, hogy a nap hátralevő részét egy itteni ismerősével fogja tölteni. Ez az ember történetesen az istállómester volt, így kénytelen volt ő is bemenni az istállóba, igaz csak rövid időre. Az ismerősnek feltűnt az idegenkedése, rá is kérdezett a gondjára.
- Tudod, én minden patástól idegenkedek – vallotta be Mihail. - Gyerekkoromban az apámnak voltak lovai. Aznap, mikor elindultam a pappá válás útján, az egyik úgy felrúgott, hogy a karom törött. És a továbbiakban is, ott akadályozták utamat, ahol tudták. Hogy csak egyet mondjak,a kántor szamara megharapott. Én azt gondolom, hogy az ördög teremtményei a lovak...
- Lehet, hogy nem szeretik a szagodat – vont vállat vigyorogva az istállómester – néhány ló nagyon irtózik a pálinkának a szagától...ha megérzik rajtam, máris prüszkölnek, ha nem ismernének, gondolom rúgnának is.
- Nem képzeled, hogy annyit iszok! - kapta fel a fejét Mihail, de amint elkapta a másik vigyorát, elnevette magát. - Nagy kópé vagy te Chiruţ, de megállj csak, ezt még visszakapod
- Nem lesz már nagyon alkalmad visszaadni. Jövőben már nem itt fogok élni
- Hát hova mennél?
- A lovak után...viszik el őket...valahol Temesvár mellett leszek
- Aztán miért?
- Hát te még nem tudod? - nézett rá meglepődve Chiruţ. - A birtok el van adva. Jövő tavaszra ki kell takarodjunk innen
- Kinek adta el?
- Kinek...az államnak, annak. Hogy miért ne kérdezd, mi se kérdeztük. Láttuk rajta, hogy nem szívesen tette. Aztán most mi is megyünk, mivel az új gazdának nem kellenek cselédek.
Ahogy mondta, Chiruţ ki is köpött, ezzel summázva a véleményét. Mihail elkomorodva hallgatta barátja szavait. Mint egyházi ember szentül megfogadta, hogy nem politizál, nem is törődik a politikával. Arról már nem tehetett, hogy a politika törődik vele. Ígyhát tovább faggatta Chiruţ-ot a dolgok hogylétéről.
- Panaszra okunk nincs, Vladuc úr megtesz mindent értünk most is. Annyi jut ránk, hogy tudunk venni egy rendes gazdaságot valahol. Persze olyan gyöngyélet nem lesz, mint eddig. Igazán a fiataloknak lesznek gondjaik. Egyre-másra hozzák a törvényeket, aztán valamit kell tenni nekik is.
- A lányod hogy van? - próbálta terelni valami vidámabb téma fele Chiruţ gondolatait.
- Ugyanúgy, köszönöm – mosolyodott el Chiruţ – még mindig előbb jár a szája, mint az esze. Fiatalság: bolondság.
- Nem örül, hogy itt hagyjátok a helyet, gondolom.
- Hát nem, de majd megszokja a gondolatot. Most azonban minden alkalmat megragad, hogy rábeszélje az urat, hogy maradhassunk itt. Naiv kis teremtés. Hiszen, ha azzal el lehetne érni bármit, már mi megtettük volna, azonban ő nem érti, hogy nem lehet. Persze Vladuc úr is csak bátorítja a hallgatásával. Néha, mikor hallom őket az az érzésem, hogy egy apa beszél a lányával. Nagyon szemtelen tud lenni.
- Összevesztetek? - ráncolta a homlokát Mihail
-Ó, nem, azért azt nem mondanám. Csak próbáltam megértetni vele, hogy hiába mesterkedik, azonban abba a makacs fejébe nehéz bármit is beletömni.
Mihail mosolyogva bólintott. Ilyenkor kicsit mindig irigykedett Chiruţ-ra, amiért ilyen gondjai vannak. Neki nem volt gyereke, így minden gyerekekről szóló történetet egy kis vágyakozással hallgatott. Barátja ráadásul szintén olyan papként kezdte, mint ő. Együtt indultak neki a világnak Istenről tanulni, csak Chiruţ-ot Isten szolgájának a lovai letérítették az útról. A püspök fogatával törődött már az első perctől fogva, nem a püspökkel. A falujában, ahova kihelyezték, nemegyszer késett el a miséről a lovai miatt. Hamarosan ő is belátta, hogy ez így nem jó sem neki, sem a híveknek. Kilépett az egyházi szolgálatból, és elszegődött Vladuc birtokára. Itt nősült meg, egy özvegy asszonyt vett el, felvállalva vele az akkor még csak hét éves kislány apaságát is. Az asszony azonban pár év múlva meghalt, így Chiruţ egyedül maradt a nevelt lányával.
Szürkületre mindannyian a kastélyban voltak. Mihail akkor érkezett, mikor Tudor atya éppen a vacsora felől tudakolózott a szakácsnénál. Az idős asszony a vállát megvonva válaszolta, hogy az uraságtól függ. Ha nem érkezik meg, akkor nyolckor, ha megjön, akkor majd ő megmondja, hogy mikor terítsenek. Elescu, aki az ablaknál álldogált, hátraszólt a válla felett.
- Alighanem most jön. Pár lovast látok közeledni.
- Lovast? - nézett rá megdöbbenve Mihail. Számára a lovas egyenlő volt a katonával. De hamar észbe kapott, és, hogy zavarát leplezze, odasétált Elescu mellé az ablakhoz – igen, csakugyan lovasok. Ha jól látom, lőttek is valamit. Minden esetre a vacsora miatt ne aggódj – mondta vigyorogva Tudornak.
Pár perc múlva nyílt az ajtó, és berobogott rajta egy atlétatermetű ember. Kinyújtotta hatalmas kezét, olyanformán, mint aki elejét akarja venni minden fölösleges beszédnek.
-Üdvözlöm önöket szerény otthonomban – szólt. Hangját hallva Tudor atya megállapította, hogy a látszat nem mindig csal. Andreaival ellentétben ennek a hatalmas embernek a hangja teljesen összhangban van a testével.
-Tényleg, hol van Andreai testvér? - folytatta a gondolatait hangosan. Ahogy belegondolt, nem is igazán látta mióta megérkeztek. - engedelmével megyek és szólítom őt – fordult Vladuchoz
-Menjen csak atyám – dörmögte Vladuc.
Tudor atya gyorsan végigsietett a folyosón, és benyitott a szerzetes szobájába. Nem volt benn senki. A szoba az övéhez hasonlóan volt berendezve. Ágy, a szoba sarkában asztal, rajta pár könyv, és pappír, nyilván Andreai csomagjából. Az ággyal szemben volt az ablak. Az ablakot széleinél vörös függöny lógott. Kicsit megfakult már, de látszott rajta, hogy drága áru lehetett, valamikor talán az úr hálószobáját díszítette. A kályhában tűz ropogott,a szoba tele volt az égő fahasábok édeskés illatával. Mivel a szerzetest nem találta ott, kissé tanácstalanul ment vissza. Nem tudta elképzelni, hogy hova tűnt a szerzetes. A többiek már belemelegedtek a beszélgetésbe. Andreai is ott volt, mint mondta, látta, hogy érkezik valaki, és indult is, hogy felkeresse a többieket. Tudor atyával bizonyára elkerülték egymást.
-Bizonyára el – ismételte meg Tudor atya enyhe gyanakvással a hangjában. Megint volt valami démoni Andreai arcában, azonban ezt úgy tűnik, csak ő vette észre. - ez a...ház nagyon is alkalmas arra, hogy benne elkerüljék egymást az emberek – érezte a szavai mögött rejlő célzást, és ez mérhetetlen zavarba hozta, mivel nem tudta, hogy mire is utal. Zavarából Vladuc rántotta ki, aki eget rengető hahotázásba kezdett. Kacagása elvonta Andreai figyelmét, aki összehúzott szemmel nézte Tudor atyát, és bizonyára rá is kérdez, ha Vladuc nem menti fel a helyzetet.
-Hát azért nem olyan nagy ez a ház – mondta végül az úr elfojtva nevetését – de most már menjünk enni. Fenemód éhes lettem a nagy futkosásba. Mielőtt elfelejteném – tette hozzá - holnap délben egy misét várnak az emberek önöktől atyáim. Gyónni is fognak sokan, úgyhogy készüljenek fel, mert van olyan itt, aki ebben az évben még nem gyónt. Ezeknek a hegyi népeknek nagyon időt álló a memóriájuk...
2009.05.29. 18:52
Címkék: novella tövis
Vigyázat, extra hosszú poszt, de nem saját gondolatok.
Eltökéltem, hogy itt nem foglalkozok közvetlenül a politikával. Hogy egyáltalán ne tegyem, az lehetetlen, mert ha valamiről véleményt mondok, az már, ha közvetve is, politizálás az emberek szemében. Szóval, hogy rendesen fogalmazzam meg, szőr mentén megjelenik a politika. Azaz megjelent eddig. De ennek most vége. Mert közvetlenül is fogok foglalkozni vele:). Közvetlenül, és tárgyilagosan, amennyire tőlem telik. Első lépésként íme egy link, ami behelyezi az embert a klasszikus politikai palettába. Fontos kijelentenem, hogy klasszikus. Nem állok neki magyarázkodni, aki úgy érzi, hogy képes foglalkozni a politikával, az tudja, hogy számos oldal kicsit eltolódott az eredetileg képviselt ideológiától. Na de, íme a link:http://politicalcompass.org/test .
Mint azt a főoldalon is megjegyzik, a sima jobboldal-baloldal már túl vázlatos a mai politikai palettához. Tehát bárki, akit érdekel, hogy ő valójában Ghandihoz, Hitlerhez, vagy esetleg Bushoz áll közel (utóbbi kettő meglepően közel került egymáshoz), kattintson, és válaszoljon a teszt kérdéseire.
Mint azt az oldalon is írják, teljesen anonim a teszt kitöltése, az adatokkal nem fognak visszaélni. Aki nagyon paranoiás az olvasson tovább. Nem vagy te annyira fontos, hogy utánad keressenek, ne aggódj. Leoltottalak, jó.
Még egy megjegyzés, ez személyes jó tanács. Nem lát senki, tehát tényleg azt jelőld be, amit te jónak gondolsz, ha az esetleg nem is egyezik a politikai korrektség mai elvárásaival.
Aki esetleg nem tud angolul annyira, hogy megértse a tesztet, annak most lefordítom, kicsit szájbarágósan.
A tesztben kijelentések fognak állni, amiket teljesen elutasíthatsz (Strongly disagree), elutasíthatsz (disagree), egyetérthetsz (agree), vagy teljesen egyet is érthetsz (Strongly agree). Ezek közül kell egyet bejelőlni minden kijelentés végén. Ha vége egy oldalnak, akkor a 'next page' ikonra kattintva továbbmehetsz
Az első oldal kijelentései arra vonatkoznak, hogy hogy látod az országod(hazád) és a világot.
- Ha a gazdasági globalizáció elkerülhetetlen, akkor inkább az emberiséget kell szolgálja, mint a transznacionális vállalatok érdekeit. Megj.: a transznacionális vállalatokat az egyszerűség kedvéért megfeleltetheted a multinacionális, azaz több országra kiterjedő hálózattal rendelkező cégeknek.
- Minden körülmények között támogatom a hazámat, akkor is, ha úgy érzem, nincs igaza.
- Senki sem választja meg a szülőhazáját, ezért ostobaság büszkének lenni rá
- A mi rasszunknak számos jó képessége van a többi rasszhoz viszonyítva
- Az ellenségem ellensége a barátom
- A nemzetközi törvényekkel ütköző katonai akció még lehet jó.
- Manapság félelmetesen sok információ és szórakozás van a világban.
Második oldal a gazdasággal foglalkozik. Hangsúlyozom, itt is magánvéleményt várnak el, nem kimutatások alapján született döntéseket.
- Az emberek inkább gazdasági helyzetük alapján vannak elválasztva mint nemzetük szerint.
- Az infláció ellenőrzése fontosabb, mint a munkanélküliségé. Megj.: Az infláció a pénz értékének a csökkenését jelenti
- Mivel a cégek nem megbízhatóak, már ami a környezetszennyezést illeti, ezért ellenőrzést igényelnek.
- 'Mindenki a képességének megfelelőt' -ből 'Mindenki a szükségének megfelelőt' -be egy jó elgondolás.
- Szomorú visszahatás a társadalmunkban, hogy valami olyan alapdolgot mint a víz palackozzanak, és pénzért áruljanak.
- A földnek nem kellene közvagyonnak lennie, hogy adni-venni lehessen.
- Sajnálatos, hogy számos jó kilátásokkal rendelkező, gazdag ember olyan valaki, aki a pénzt manipulálja, és nem járul hozzá semmivel a közösségéhez.
- A protekcionizmus néha szükséges a kereskedelemben. Megj.: A protekcionizmus a külgazdaság hatásai ellen védekező gazdaságpolitika.
- Egy vállalat egyetlen szociális felelőssége, hogy profitot termeljen a befektetőinek.
- A gazdagokat túladóztatják
- Akik meg tudják fizetni, azoknak joguk kellene legyen a jobb orvosi ellátáshoz.
- A kormánynak meg kellene büntetnie azokat az üzletkötéseket amik becsapják a népet
- A valóban szabad piacnak szüksége van megkötésekre annak érdekében, hogy a multicégek ne alakítsanak ki monopóliumokat.
- Minél szabadabb a piac, annál szabadabbak az emberek.
A harmadik oldal. Itt a te szociális értékeid kerülnek előtérbe
- Az abortusz, ha a leendő anya élete nincs veszélyben a magzat miatt, illegális kellene legyen.
- Minden egyes hatalomnak kérdéses a szükségessége.
- Szemet szemért, fogat fogért
- Az adófizetőktől nem várható el, hogy támogassák azokat a színházakat, múzeumokat, amik nem tudják fenntartani magukat
- Az iskolák nem kellenek kötelezővé tegyék a jelenlétet
- Mindenkinek megvannak a jogai, de mindenkinek jobb ha különböző fajú és gazdasági helyzetű emberek megmaradnak a sajátjaiknál.
- A jó szülőknek néha fel kell pofozni a gyereküket
- Természetes, hogy a gyerekek néhány dolgot titokban tartanak a szüleik előtt.
- Marihuána birtoklása, ha személyes fogyasztásra van, nem kellene bűncselekmény/szabálysértés legyen.
- Az iskolák elsődleges feladata az, hogy a jövő generációját megtanítsa munkát keresni, azaz a leendő munkavállalásra készítse fel őket.
- Emberek, súlyos fogyatékossággal, nem szabadna gyereket szüljenek/nemzenek.
- Legfontosabb dolga egy gyereknek, hogy tanulja meg elfogadni a büntetést
- Nincsenek vad és civilizált emberek, csak különböző kultúrák
- Azok, akik képesek dolgozni, és nem élnek ennek lehetőséggel, nem kellene szociális segélyt kapjanak.
- Amikor bajban vagy, jobb nem gondolni rá, és elfoglalni magad valami szórakoztató dologgal.
- Az első generációs bevándorlók soha nem tudnak teljesen beilleszkedni az új országba.
- Ami jó a legtöbb sikeres vállalatnak az végül jó nekünk is.
- Egy közlési média (tévé, rádió, újság stb.) sem szabadna közösségi támogatást kapjon, bármennyire is független a tartalma.
És itt a negyedik oldal. Lássuk, hogy látod a tágabb értelemben vett társadalmat
- A civil szabadságunkat mértéktelenül korlátozták a terrorizmus-ellenesség jegyében
- Jelentős előnye egy egypárti kormánynak, hogy elkerüli a vitákat, amik lassítják a haladást a demokráciában
- Bár az elektronikus korszak könnyebben ellenőrizhetővé tesz, csak a rosszat tevők kell aggódjanak.
- Halálbüntetés egy lehetőség kellene legyen a legtöbb komoly bűntettnél.
- Egy civilizált társadalomban mindig kellenek emberek, akiknek engedelmeskednek, és emberek akiket irányítanak.
- Az absztrakt művészetet, ami nem mutat be semmit, nem is kellene művészetnek nevezni.
- A büntetőjogban a büntetés fontosabb kellene legyen, mint a rehabilitáció.
- Időpocsékolás néhány bűnözőnél a rehabilitálás.
- Az üzletember és a gyáros jóval fontosabb, mint a művész és az író.
- Az anyáknak lehet karrierjük, de elsődlegesen háztartásbeliek.
- Multinacionális cégek etikátlanul kiszipolyozzák a fejlődő országok nyersanyagkészletét.
- Békét kötni a létesítménnyel (megj.: itt a rendszerre gondolnak), fontos lépés a felnőtté válásban.
Az ötödik oldalon a vallásra vonatkozó kijelentések vannak
- Az asztrológia pontosan megmagyaráz sok dolgot.
- Nem lehetsz becsületes, rendes ember, ha nem vagy vallásos.
- Jótékonyság jobb mint a szociális biztonság a hátrányos helyzetűek segítésénél.
- Néhány ember egyszerűen balszerencsés.
- Fontos, hogy a gyerekem iskolájában neveljenek bele vallási értékeket
És az utolsó oldal. Szex.
- A házasságon kívüli szex általában erkölcstelen.
- Egy egynemű pár, akik stabil, szerető kapcsolatban élnek, adoptálhat gyermeket.
- Pornográfia, melyben egynemű felnőttek szerepelnek, legális kellene legyen a felnőttek között.
- Hogy mi történik a hálószobában az homokosok között, az nem az állam dolga
- Senki sem érezheti, hogy születésétől fogva homoszexuális.
- Manapság a nyitottság a szexben túl messzire ment.
Most klikk az ikonra, és lássuk, hol is állsz. Röviden a táblázatról: Egy sima x-y tengelyes rendszer, ahol az x a gazdasági hovatartozásodat mutatja. Azaz, hogy inkább a jobboldali, vagy a baloldali gazdaságpolitikát tartod helyesnek. A függőleges vonal meg a szociális beállítottságodat mutatja. X alatt az inkább liberálisok, x fölött, meg a hierarchiában gondolkodók. Az alatta levő táblázat néhány híresebb embert mutat be, hogy ők hol is álltak. Ezek mellett a függőleges vonal tetején láthatjuk, hogy az a fasiszta rendszer lenne, míg a legalja az anarchista. A szociális, vízszintes vonal bal vége a kommunizmus, jobb vége meg a neoliberalizmust jelöli. És alatta, a következőn ott van a te beállítottságod. Fent pontértékekben is mutatja. Ha kicsit lejjebb gördítesz, megláthatod, hogy pár manapság ismert politikusnak milyen politikai nézetei is vannak. Nos ennyi, lehet csodálkozni:)
ui.: Azért ezt ne tekintse senki feltétlenül biztosnak. Akármi jön is ki, kéretik nem elkeseredni:). De elgondolkodni legalább is nem árt, hogy mivé lett a bal és a jobb oldal. Ez a hagyományos értékrend, és senki sem jobb, vagy rosszabb ember attól, hogy egy ideológiát vall.
2009.05.27. 16:30
Címkék: politika ajánló
Kelet
Fű, ha sarjad barna földből,
Gyökér fúr a sziklába,
Rügy pattan a harmatól,
És borul virágba
Mi élő lesz egy hajnalon.
Hunyorgón pislog a szem,
De a szív érzi tovább
Az esőcseppeket.
Kelő fény árad a tájon.
Bebábozódik az est.
Nyugszik már a holdvilág
Ébred a kikelet.
2009.05.27. 02:54
Címkék: vers kelet
Merle, Robert: Védett férfiak
„Fagyos éjszaka. Dermedt csöndbe burkolódzik a szögesdróttal körülkerített, nagy kiterjedésű birtok. Egyetlen bejáratánál őrtorony magasodik, ahol egy tengelye körül forgó gépfegyver mellől egy milicista lány fürkészi a kihalt tájat, amelyet kísértetiesen pásztáz egyre-egyre a fényszóró sugara.
Hol vagyunk? Koncentrációs táborban? Vagy csupán egy védett körzetben, ahol tudós férfiak a halálos kimenetelű agyvelőgyulladás ellenszerét kutatják? A kitűnő francia író legújabb politikai-fantasztikus regénye a mostanában sokat emlegetett kérdésről: a férfiak és a nők egyenjogúságáról szól. A regény valamikor a nyolcvanas években játszódik az Egyesült Államokban. A swifti képtelen helyzet a következő: ismeretlen vírusú agyvelőgyulladás pusztít, és a járvány halálos minden nemzőképes férfira. A nők az élet minden területén átveszik a hatalmat, a köztársasági elnök pedig egy férfigyűlölő nő lesz, aki a látszat kedvéért beleegyezik, hogy egy nagy gyógyszergyár védett területet létesítsen a betegség ellenszerét kutató tudós férfiaknak. A kutatócsoport vezetője Martinelli doktor, aki, miközben társaival az emberi faj fennmaradásáért küzd, el a nők között is szövetségesekre talál. és megindul a tragikomikus, fordulatos, szövevényes küzdelem…
Merle elsősorban társadalmi érdeklődésű író, nagyszerű atmoszférát teremt, tél tudja kelteni egy nyomasztó mikrovilág veszélyérzettel és megaláztatottsággal teli levegőjét, és egyértelműen elítéli. mint eddig is minden regényében. az embertelen elméletet és gyakorlatot.”
Ezt olvashatjuk a könyv hátlapján. Jó fülszöveg, minden benne van... és mégis, alig érezteti azt, hogy mi mindenről is szólhat ez a könyv. Igazából nekem nincs is mit hozzá tennem, azt leszámítva, hogy tetszett a könyv, és a metaforikus olvasata olyan dolgokhoz vezet, hogy az egyszerű ember igencsak megdöbben. Mindenkinek ajánlom elolvasásra. Ennyit akartam írni igen, könyvajánló, ajánlom ezt a könyvet. Olvassátok, okuljatok...
2009.05.25. 19:31