Ki mit tud a barokkról? Nyakatekert, ezt jelenti a neve, az ellenreformáció eszköze, amely a Tridenti Zsinaton meghatározott célok mentén igyekezett visszahódítani a reformációban elvesztett híveket, ezen felül csendes tiltással el akarta nyomni a reneszánsz eszméit. Az polgári életet könnyű volt visszaszorítani, hiszen a XVII. században a feudalizmus második aranykorát élte, és ez együtt járt a polgárság háttérbe szorulásával. Az emberközpontúság ellen is nagyszabású hadjáratot indított, a gőgöt próbálva letörni első sorban a memento mori és a túlvilági élet hitelesítésével. És mit is ért el? Páran visszatértek az elhagyott hitükhöz, első sorban a földművelők. A városi emberek világnézete már nagy mértékben racionalizálódott, így náluk jóval kisebb eredményeket ért el a katolikus propaganda. Összességében megbukott a kísérlet, mivel túl finoman kezelte a helyzetet. A reneszánsz hagyományait követő klasszicista korban gúnyolták is eleget.

A finomkodáson felül mi lehetett még oka a sikertelenségnek? Az, hogy az 'ellenség eszközeivel' dolgozott. A barokk stílus a reneszánszra épít, nem tér el gyökeresen, csupán lefedi. Egy igazi ellenreformációhoz vissza kellett volna nyúlni a gótikához, és azt vinni tovább. A római birodalom bukása után a nyugati kultúrában fél évszázados akadás történt, míg végül megjelentek az első épületek, amelyek bár magukba olvasztottak valamennyit a klasszikus stílusból, mégis egészen újak és egyediek voltak. A román kor stílusából fejlődött ki a gótika jól követhetően. A gótika után bekövetkezett a szakadás, feltámadt a ókori római-görög stílus. A reneszánszhoz kapcsolódott a polgárság térnyerése, a humanizmus, ezek a XVI. századra gyakorlatilag egybe fonódtak. A barokk stílus megkísérelte eltörülni azt az embereszményt, amit a humanizmus hívott életre. A humanizmust a városi polgárság éltette. De hogyan is lehetne eltörülni bármit is, ha az ellen reform eszközein átsüt a humanizmus? Ez nem az ellenség fegyvere, amit ellenük fordítanak, hiszen ezt a fegyvert próbálták semmissé tenni, úgy, hogy folyamatosan használták.

Ellenben, mi történt volna, ha visszatérnek a gótikához? A nép a visszatérést hátrálásnak tekintette volna, a humanisták által elért eredmények túlságosan nagy horderejűek voltak. Az se baj, ha nem ők érték el, a reneszánszhoz, tehát a humanizmushoz kötődtek. Egy ilyen ellenreformációs program roppant erőteljes, és kegyetlen kellett volna legyen. Arról nem is beszélve, hogy egész városok alakultak át a reneszánsz hatására, tehát ahhoz, hogy eltörüljék ennek még az emlékét is, ezeket a városokat is 'vissza kellett volna alakítani'. Feltételezve, hogy sikerül, egy iszonyatos vallásháború vette volna kezdetét, olyan véres, és erőszakos, amely mellett a harminc éves háború gyerekcsínynek tűnt volna. Tehát ez sem lett volna túl jó megoldás.

Összességében elmondható, hogy bár a barokk nem érte el a célját, mégis a legjobb döntés volt, hiszen valamelyest visszaállította az egyház régi fényét. Igaz ugyan, hogy a felvilágosodás után egyre inkább háttérbe szorult, de mégis, jobb döntés volt egy lassú, vértelen kudarc, mint egy roppant kétséges, és legalább annyira véres győzelem. Mondhatni ha nem is krisztusi, de keresztény emberi cselekedet, hiszen a legrosszabbat, a totális vallásháborút elkerülték úgy, hogy nem nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba.

Szerző: Gidro  2010.06.19. 15:10 komment

Címkék: cikk barokk

 Ma este megkaptam a magamét. Ez eddig rendben is van. De válaszoltam is, ami viszont nem szokványos. Lehet, még magas a vérnyomásom az izraeli ügy kapcsán, vagy csak öregszem. De a válasz úgy sikerült, hogy leírom ide is, mondjuk egy képzeletbeli üzenetre válaszul.

Nézd, te azzal támadsz engem, hogy minek bírálom a román kormányt, ebben a helyzetben én se tudnék jobbat tenni, fogjam be a szájam, és örüljek, hogy van egyáltalán megoldás a helyzetre, legyen az bármilyen fájdalmas is. Kedvelt módszeremhez folyamodok a válaszban. Tegyük fel, hogy van egy repülő, egy megválasztott pilótával. És ez a repülő egyre keservesebben halad, a motorja ki-kihagy. Már elkezdtük kidobálni a fölösleges cuccokat, ennek ellenére a gép orra lassan lefele fordult. Tisztában vagyunk azzal, hogy a repülőnek megvannak a saját korlátjai mégis, a pilóta tud kommunikálni a külvilággal, és ő azt ígérte, hogy ha ő lesz ott, akkor minden fasza lesz, ő elintézi. És most, mikor az utasok nagy része kérdezi, hogy mi a franc is ez a helyzet, akkor egy-két ember dühösen rájuk támad, hogy hallgassanak, ők sem csinálták volna szebben. Igaz, mi se, én se (valószínűleg). Na de, kérdem én: Akartam pilóta lenni? Nem. És ő akart? Igen. Ennyire egyszerű. Nekem meg van adatva az a luxus, hogy észre vegyem, hogy jelenleg nyakig is vagyunk benne, és hullámzik is. Észre vegyem, és szóvá tegyem. Mert én nem csápoltam azért, hogy pilóta legyek, meghagytam ezt annak, aki – saját bevallása szerint – ért hozzá, és – ahogy ígérte a kampányában – megoldja a helyzetet. A hozzáértést nem tudom megítélni, de ez a megoldás kissé erőteljes azt hiszem, és nem látom, hogy kivezetne a bajból. Ez a problémánk nekünk, örök elégedetleneknek. Hogy nem tudta volna megnyerni a választást, ha nem ezt mondja? Ugye, ez most nem komoly érv?...

De ha már a hasonlatoknál tartunk: Valamelyik magyar humorista élt a következő hasonlattal. Képzeljük el, hogy Magyarország egy busz. Gyurcsány Ferenc odalibben a kormányhoz, mondván: Én akarok vezetni, én akarok vezetni! Jó, vezet. A járgány vészesen megközelítette a szakadékot, erre Ferenc elkapja a kezét a kormányról, azt rikoltva: Most már vezessen valaki más! Igaz is, vicces is, és – hogy újabb humoristát idézzek – sírva nevetős. De amelyik magyar nem tud sírva nevetni, az menjen ideggyógyászhoz, mert akkor valami nem stimmel vele.

Hasonlóan kedvelt hasonlatom, a mostani választásokról szól. Ebben, a kies országot ismételten egy ütött kopott kocsihoz hasonlították, amiben benzin már alig van, minden el van kúrva, zörögve-köhögve robog a szakadék fele, és az eddigi sofőrök a rádiót próbálják kiszerelni, mielőtt átengedik a kormányt másoknak.

De talán túl sok ez hasonlatból. Maradjunk annyiban, hogy amerre a szem ellát, szarban van a nagy világ.

Szerző: Gidro  2010.06.19. 04:19 komment

Címkék: választás elégedetlenkedők

Aktuálpolitika. Nem tudják elhallgatni, hát terelgetik. Sokan értesültetek az esti hírekből, hogy Izrael ország megint alakít(ott). Ha véletlenül nem, hát nem. Egy klasszikus kalózakciót vittek véghez (jogilag). Nemzetközi vizeken civil hajót támadtak meg, ez bizony kalózkodás. Lehet, eltanulták a szomáliai kollégáktól. De nem is ez a lényeg. Gyakorlatilag az egész világ elítéli, és ha mást nem is, kivizsgálást követel. Törökország markánsabban lépett fel, és jól tette. De ami a legszebb: Megint hülyének nézi pár beképzelt majom a világot. Most, hogy leírtam, ez antiszemitizmus? Mindegy, lassan nem nagyon érdekel. De az, hogy le akarják nyomni a torkunkon, hogy felháborító provokáció történt, és erre reagáltak, na az már bicskanyitogató. Azt hiszem a zsidó külügyminiszter-helyettes jelentette ki felháborodottan, hogy ez aljas provokáció. Mert RÁLŐTTEK a katonáikra.
1. Minek voltak ott? Mi a francot keresnek azok nemzetközi vizeken, és hogy van merszük SZÖVETSÉGES zászló alatt futó hajókat feltartóztatni, erőszakkal!? Mi zavarja őket, a tankönyvek?
2. RÁLŐTTEK? Keresem azt a hülyét, aki ezt elhiszi. Azok, akik azon a hajón utaztak, nagyon jól tudják, hogy ha rosszkor köhintenek egyet, máris megvan az ürügy arra, hogy az egész társaságot elvigyék, mert... disznóinfluenza, biofegyver, terrorizmus. Miután ezzel tisztában voltak, egy marokfegyverrel lövöldözni kezdtek. Hajjaj!...
Már nyitottam egy cikksorozatot, amiben leírom, amikor kivételesen hülyének (nem kivételesen- hülyének, mert alapjában hülyék vagyunk. Na de ennyire?!) nézik a tisztelt médiafogyasztó társadalmat. Ekkora kacsát még az átlagpolgár sem nyel le. Hát akkor ti, kedves olvasók, akik az átlag fölött álltok úgy intelligenciában, mint történelmi ismeretekben... ti bizonyára nagyon érzitek, hogy ez egy olyan kettőt puffanó provokáció, amilyent nem szégyellnek elétek rakni. És megint szomorú a vége. Bár mi kiköpjük, de a világvezetőség csak lenyeli ezt is, mint már annyi mindent, amit ez a drága ország követett el.
De természetesen Ámerikában már 10 áldozat van a 16 helyett, köztük izraeli katonák. És az Al-Dzsazira szerint volt teljesen indokolatlan a katonai beavatkozás. Biztosan manipulálták az élőben sugárzott felvételeket. Én úgy értesültem, hogy a pártatlanság azt jelenti, hogy az igazságot mondjuk, részrehajlás nélkül, és nem azt, hogy elmondjuk a híreket úgy, hogy mind e két fél véleménye benne van. Olyan szavakkal, mint az 'állítólag' és 'egyes források szerint' csak az ügy elkenésére valók. Vagy én tudom rosszul? Na mindegy, még pár ember 'úgy maradt'.
 

Szerző: Gidro  2010.05.31. 18:27 komment

Címkék: politika izrael idiokrácia

Zarándok

Honnan kezdesz megtisztulni?
Honnan tör elő a lelked?
Távolból indulsz neki,
Benned a fájdalom a kényszer.

Ez a világ áldozata,
hogy lihegve kapaszkodsz.
Lesiklik rólad az ima,
És marad kopott fáradtságod

Mit magadra vettél erős hittel
tudva: itt az éjfekete bika!
Tőröd szívébe döfted.
Hulló cseppek jelzik utad.

Hurcolod komor fájdalmad,
hogy le vesd az oltár elé,
És dühödve lépj hátra;
Ez a hitem, ez vagyok én!

Hallgasd, más áldozatot mondok...
Engedj szabadon egy galambot.

Szerző: Gidro  2010.05.31. 18:25 komment

Címkék: vers zarándok

Te énekled a dalt,
én érzem sorsom.
Neked ezek szavak,
nekem hitvallásom.

Nem fáj, hogy nem érzed át,
Hiszen honnan is tudhatnád:
Létezik dal, amiben van
fenyveseknek illata,

Síró sziklák temploma,
Üvöltő farkas hava,
Álmos völgyek virága,
Maroknyi nép fojtó sorsa.

Túl pátoszos, elhasznált?
Nézd meg a csíki templom tornyát
Állj alá, és mondd ki hát:
Üres szavak, semmi más!

Látod testvér, van mit nem értesz,
És van, hogy én nem látom.
Te a képből a könnyet,
Én a mezőtől a virágot.

Szerző: Gidro  2010.05.31. 18:21 komment

Címkék: vers himnusz

Kedves magyarországi magyarok. Mesélek nektek egy-két történetet, amelyek köztünk estek meg. Első felvonásban azokat írom le, amelyek akkor történnek, amikor hozzánk látogattok. Az első pár történet helyszíne a borvízforrás (ásványvíz).

Tudni kell a családunkról, hogy mi nagyobb tételben vételezzük a vizet, hogy szépen, sokáig tartson. Átlagosan száz litert töltünk meg, ami két-három hónapra elég. Ezt a mennyiséget kizárólag ivásra használjuk, azért is tart annyit. Na, töltjük szépen a palackokat apummal, amikor gyanúsan nyugatról érkezett, gyanúsan turistának tűnő emberek tűnnek fel. Lefényképezik a vízmosást, a forrást, és minket ahogy ott tüsténkedünk. Egy vékony hang el nem hagyta a szájukat, amit mi üdvözlésként tudtunk volna értelmezni. Mi a táj részei vagyunk, mintha kiállításon lennénk. Azért egy jó napot odamondunk nekik. Viszonozzák, majd közelebb merészkednek. Egyikük olvassa a forrás fölötti táblán, hogy milyen ásványi sókat tartalmaz a víz. Kezében pohár, és igyekszik mindkettőnk előtt lóbálni. Apum szánja meg hamarabb.

¾      Töltsünk önnek egy kis vizet?

¾      Igen, ha kérhetem – lelkesedik a hölgy.

Megtöltöm neki, majd odanyújtom. Csillogó szemmel inna belőle, de a mellette álló idősebb úr figyelmeztetően a vállára teszi a kezét,és elveszi tőle a poharat. Finoman körbelötyögteti a vizet, majd beleszagol. Pár másodpercig homlokát ráncolva áll – kezében az ítéletét átlátszóvá sápadva váró vízzel - majd visszanyújtja.

¾      Iható! - mondja ki a szentenciát, mindannyiunk legnagyobb megkönnyebbülésére. Én már kezdtem aggódni, hogy esetleg mégiscsak azonnali halált okoz, és én már két éve iszom...

Én megőríztem mosolyomat, apum kissé furcsálló arckifejezéssel nézte az urat, mintha valami ritka állatfaj került volna a szeme elé. A hölgy mosolyogva beleivott a vízbe, majd – hogy ne maradjon le az ura mögött műértésben – finoman körbe lötyögtette a szájában, majd lenyelte. Én mindezt érdeklődve követtem, majd rákérdeztem.

¾      Ízlik?

¾      O, nagyon jó, nagyon jó – csipogta lelkesen. - Amúgy mire jó ez a víz?

Pár másodperc szünet, apum arcán határozottan dominálni kezd egy finom kis mosoly, de tudom, hogy igyekezni fog komolyan válaszolni. Ezt azonban nem engedhettem.

¾      Szomjúság ellen – előztem meg, teljesen komoly arccal. Apum kiegészítette, nehogy megsértődjenek.

¾      És a vesének is jót tesz, azért hozzuk innen.

Mindig is csodálattal adóztam a türelme előtt, ahogy végtelen nyugalmával el tudja magyarázni, ha kell újra és újra a legelemibb dolgokat is. Most is, türelmesen válaszolgatott, az egyébként nem is olyan ostoba kérdésekre. Én szó nélkül töltögettem a vizet, néha egy-egy kérdésnél közbevakkantottam valamit. De már korántsem ellenséges-irónikus felhanggal. Miután ilyen szépen kibeszélgettük magunkat, búcsúzkodni készültek.

¾      És minek ennyi víz? Visznek az egész falunak? - Enyhe remegés a szájam sarkában. Vajon miből gondolja, hogy falusiak vagyunk? Mert a városi, az már az üzletben vásárol magának vizet? Most apum szólt előttem

¾      Igen, viszünk – egy kis lemondás volt ebben a két szóban.

Szintén borvízforrásnál voltunk (ez úttal a somlyói borvíznél), vagy egy tucatnyian. Töltögettünk, vagy vártunk a sorunkra, nagy egyetértésben. Ekkor a forrás előlről felharsan a kíváncsi hang (jellegzetes akcentussal):

¾      Maguk ezt meg is isszák?

Hát, a hatást nehezen tudom leírni, azt látni kellett volna. Ahogy mindenki felnézett!... Azok a fejek, ahogy felé fordultak, és azokon az arcokon az az egyértelműen kiolvasható mondat, hogy: ez-hülye... Minden írói tudásom latba vetve sem sikerülne kellően kifejeznem a helyzetet, ezért fel is hagyok a próbálkozással. Talán elég annyi, hogy egy pillanatra úgy hallottam, hogy a forrás megszűnt csobogni. Végül az egyikünk legyintett, és már töltöttünk volna tovább, amikor apumból ismét előbújt a kedvesség, és oda kiáltott.

¾      Sőt, ki is pisiljük!

Végül egy igen rövid, lezárva ezt a részt. Egy barátommal esett meg a pünkösdi búcsú idején. Ül bent a templomban, egyszer csak kinyújtott kézzel lépdel felé egy középkorú fülig érő mosolyú úr. Mikor odaért hozzá, a mosolya, ha lehet, még szélesebb lett. A barátom nyújtotta a kezét, gondolván, hogy valahonnan talán ismeri őt, ha ennyire lelkes.

¾      Szia, én magyar vagyok! - harsogta bele a templomba a férfi. Erre, mint aki kígyófészek felé tartotta a kezét, visszakapta, majd szépen megfelelt.

¾      Én is...

Szerző: Gidro  2010.05.12. 18:32 komment

Címkék: történet magyarország erdély tápos

 

  1. Senkinek se adj tanácsot, csak ha megkérnek rá.
  2. Ne beszélj a gondjaidról másoknak, hacsak nem vagy biztos abban, hogy igazán hallani akarják.
  3. Ha másvalaki tanyáján tartózkodsz, mutass tiszteletet, máskülönben ne menj oda.
  4. Ha a tanyádon egy vendég bosszant, bánj el vele kegyetlenül.
  5. Ne közeledj senkihez szexuálisan, hacsak meg nem kapod tőle az erre felhatalmazó jelzést.
  6. Ne vedd el azt, ami a másé, hacsak az nincs terhére a tulajdonosának, és erre kifejezetten fel nem szólít.
  7. Ismerd el a mágia hatalmát, ha sikeresen használtad vágyaid eléréséhez. Ha tagadod a mágia létezését, miután használtad, mindent elveszítesz, amit szereztél.
  8. Ne panaszkodj olyasmi miatt, aminek nem lenne kötelező alávetned magad.
  9. Ne árts kisgyerekeknek.
  10. Ne ölj nem emberi állatot, hacsak rád nem támadnak, vagy ha élelemre van szükséged.
  11. Amikor közterületen jársz, ne háborgass senkit. Ha valaki téged háborgat, szólítsd fel, hogy hagyja abba. Ha tovább háborgat, pusztítsd el.

Ma néztem utána, és valljuk be, nem akkora marhaság. Ugyanakkor felmentem arra az oldalra, ami a magyarországi követői készítettek, és hát... hogy is mondjam. Durva Pont azt művelik, amit a média is bemutat időnként. És pont úgy néznek ki. És adottak a bűnök is, amiket kerülniük kell. Ezek a következők:ostobaság, pózolás, szolipszizmus, önámítás, csordaszellem, szűklátókörűség, múltfeledés, önromboló büszkeség és az esztétika hiánya.

Amennyire én láttam, minden bűnt elkövetnek, amit a vallásuk tílt. Ostobán pózolnak, az ideológiájuk olyan harmatosan szar, és szélsőségesen nagy baromság, hogy nyugodtan lefödi a szolipszizmust, elhiszik hogy ők jobbak, csak együtt élik ki magukat és a többi és a többi. Fölösleges sorolni. Legyen elég az, hogy azokkal a fekete ruhás díszjancsikkal szemben, az eredeti tanítások majdhogynem elfogadhatóak. Ha egy kicsit elemezzük, akkor egészen emészthetőek.

A négyes pont ami kissé radikális, de mindenképpen aki hozzám jön, és tiszteletlenül beszél velem, megsért, azt kirakom. A hetes... Nevezzük isteni segítségnek? Véletlennek? Kicsivel jobban hangzik. A tízes pont kissé homályos. Emberi állatot? Ez most ember, vagy állat? Mert ha ember, akkor köszönöm, nem kérek. Viszont, ha állat, akkor már túlzottan szelíd is:). A tizenegyes pont megint radikális kissé, de ez még belefér. Összesítve egész jó dolgok, nem gondoljátok? És ehhez képest, aki ma magát sátánistának vallja, az hibbantként viselkedik, fordított keresztekkel, miegymással. Barmok. Na, ez a sátánizmus. Ami nem egy vallás, hanem egy világnézet. Öntudatlanul is követheted, és követed is.

Szerző: Gidro  2010.05.06. 22:14 komment

Címkék: világnézet sátánizmus

Jó hosszú cikk, de tessék elolvasni, legalább olyan hasznos, mint amilyen hosszú.


 

Guevarát talán elbűvölte saját halálának gondolata, de sokkal jobban tetszett neki mások halála. 1967 áprilisában tapasztalatai alapján így vázolta fel embergyilkos igazságideáit A hármas kontinens üzenete című művében: "A gyűlölet nélkülözhetetlen eleme a harcnak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes határainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk." Korábbi írásait szintén retorikai és ideológiai gyűlölet hatja át. Bár egykori barátnője, Chichina Ferreyra kétségbe vonja, hogy motoros utazásai során valóban ő jegyezte le a következő mondatot: "Orrcimpáim kitágulnak a puskapor savanyú szagát és ellenségeim vérét érezve", Guevara bizonyosan kijelentette a következőt Granadónak már ezen fiatal korában: "Forradalom egy puskalövés nélkül? Te bolond vagy." Később a fiatal bohém képtelennek látszott különbséget tenni a halál, mint látványosság illetve a forradalom áldozatainak tragédiája között. Egy Guatemalából 1954-ben édesanyjának írt levélben, miután tanúja volt Jacobo Arbenz forradalmi kormánya megbuktatásának, a következőt írta: "Nagyon szórakoztató volt, ahogy a bombákkal, a beszédekkel és más akciókkal végre sikerült megtörni napjaim monotóniáját."

Guevara egyik beosztottja, aki Castro csapatával utazott Mexikóból Kubába a Granma fedélzetén, kiolvasott egy mondatot egy levélből, amelyet Che a feleségének írt 1957 január 28-án, kevéssel a partraszállás után, s amit később közzé is tett Ernesto: Che Guevara Sierra Maestra-ban című könyvében. Ez pedig így hangzott:"Itt vagyunk a kubai dzsungelben, élve és vérre szomjazva." Ezt a mentalitását csak erősítette az, hogy társa, Arbenz jelentős tekintélyt vesztett köreikben, amiért nem volt hajlandó kivégezni vélt ellenségeiket. Egy barátnőjének, Tita Infante-nek írt korábbi levélben így fogalmazott: "Ha nem lettek volna kivégzések, a kormánynak maradt volna ereje viszonozni csapásainkat." Nem meglepő, hogy a győzedelmes havannai bevonulás után Guevara személyesen gyilkolt meg vagy vezényelt egy sor kivégzést: ellenségeket, feltételezett ellenségeket, illetve olyanokat öltek meg, akik egyszerűen rossz helyen voltak, rossz időben.

1957 januárjában, ahogy Sierra Maestra-i naplójában olvashatjuk, Guevara agyonlőtte Eutimio Guerra-t, mert feltételezte, hogy információkat adott át az ellenségnek. "A problémát egy .32-es kaliberű pisztollyal oldottam meg, agyának jobb oldalánál... Holmijai most már az enyémek." Később lelőtte Aristidót, egy parasztot, aki üdvözölte lázadók távozását, amikor azok továbbhaladtak falujából. Bár később elgondolkodott, hogy ez az áldozat "vajon elég bűnös volt-e a halálhoz", ilyen kétségei fel sem merültek, amikor Echevarría-t, egyik elvtársa bátyját ítélte halálra, meg nem nevezett bűnök miatt. "Meg kellett fizetnie az árát", írta. Más áldozatok esetében kivégzést imitált, de nem hajtotta azokat végre, pszichológiai kínzás gyanánt.

Luis Guardia és Pedro Corzo, két floridai kutató, akik dokumentumfilmen dolgoznak Guevara életéről, megszerezték a forradalmi hadsereg egykori parancsnokának, Jaime Costa Valdéz-nak, avagy "El Catalán"-nak emlékiratait. Az ő visszaemlékezése szerint a legtöbb kivégzést Ramiro Valdés, Kuba későbbi belügyminisztere hagyta jóvá, s ez Guevara közvetlen felelősségét jelenti, hiszen már a hegyekben is ő volt Valdés közvetlen felettese. "Ha kétségeid vannak, ölj!" - így hangzott Che Guevara utasítása. Costa visszaemlékezései szerint a Kuba közepén található Santa Clara városának elfoglalása után Che több ember kivégzését rendelte el. Közülük többet egy szállodában lőttek agyon, ahogy Marcelo Fernándes-Zayas, a később újságíróvá lett forradalmár írta, hozzátéve, hogy a kivégzettek egy része ún. casquitos volt, azaz egyszerű paraszt, aki a munkanélküliség elől menekült a hadseregbe.

Ám a "hidegvérű gyilkológép" még nem mutatta ki igazán a foga fehérjét, míg a Batista-rendszer össze nem omlott, és Castro ki nem nevezte őt a La Cabaña börtön parancsnokává. (Castro szakértő szemmel választotta ki a forradalom tisztasága felett őrködni hivatott személyt.) San Carlos de La Cabaña kőerődjét Havanna kalózok elleni védelmére építették a XVIII. században, később laktanya lett. 1959-ben, a forradalom egyik legsötétebb korszakában Guevara vezette az intézményt, Lavrentyij Berija elképzeléseire rímelő módon. José Vilasuso, a Puerto Rico-i Universidad Interamericana de Bayamón professzora, aki egykor a La Cabana-i rögtönítélő bíróság tagja volt, nemrég a következőt nyilatkozta nekem:
 
"Che volt a Comisión Depuradora vezetője. Az eljárás a Sierra törvényét követte. Katonai bíróság voltunk. Che irányelve az volt számunkra, hogy abban a meggyőződésben ítélkezzünk, hogy a vádlottak valamennyien gyilkosok, és a forradalom újfajta eljárásait alkalmazzuk rájuk. Közvetlen felettesem Miguel Duque Estrada volt. Az én feladatom az volt, hogy hitelesítsem a dokumentumokat, mielőtt a minisztériumba küldik őket. A kivégzések hétfőtől péntekig folytak, minden éjszaka, azonnal, amint az ítéleteket kihirdették és automatikusan ellenjegyezték. A legvéresebb éjszakán hét embert végeztek ki."

Javier Arzuaga baszk káplán, aki a halálraítélteknek lelki vigaszt nyújtott, és személyesen kísért figyelemmel több tucat kivégzést, Puerto Rico-i otthonában nyilatkozott nekem a közelmúltban. A ma hetvenöt éves katolikus pap, aki úgy jellemzi magát, mint aki közelebb áll Leonardo Boffhoz és a Felszabadítás Teológiájához, mint Ratzinger bíboros elveihez, a következőképp emlékezett vissza.
 
"Nyolcszáz foglyot őriztek egy háromszázra tervezett helyen: a Basta-hadsereg és a rendőrség egykori tagjait, néhány újságírót, üzletembereket és kereskedőket. A forradalmi ítélőszék milicistákból állt. Che Guevara elnökölt a felülvizsgálati bizottságban. Soha nem utasított el egyetlen ítéletet sem. Én kerestem fel a halálraítélteket a galera de la muerte-n. Elterjedt a pletyka, hogy hipnotizálom a rabokat, mert látogatásom után mindenki nyugodt maradt, ezért Che elrendelte, hogy én is legyek jelen a kivégzéseken. Volt ott egy amerikai, egy korábbi rab. Úgy hívtuk, "Hentes", mert láthatóan élvezte a tűzparancsok kiadását. Többször közbenjártam Che-nél a rabok megmentése érdekében. Különösen Ariel Lima, egy fiatal fiú esetére emlékszem. Che nem ingott meg. Sem pedig Fidel, pedig őt is felkerestem. Olyannyira megráztak ezek az ügyek, hogy 1959 májusának végén megparancsolták, hogy hagyjam el Casa Blanca egyházközségét, amelyhez a La Cabaña is tartozott, s ahol három évig dolgoztam. Mexikóba mentem kikapcsolódni. Aznap, amikor elmentem, Che azt mondta nekem, hogy bár mindketten megpróbáltunk alkalmazkodni egymáshoz, de nem sikerült. Utolsó, hozzám intézett szavai ezek voltak: »Amikor levesszük álarcainkat, ellenségek leszünk.«"

Hány embert öltek meg La Cabañában? Pedro Corzo becslése szerint kétszáz körül. Armando Lago, nyugalmazott közgazdász professzor hasonlóan vélekedik, miután nyolc év kutatómunka után egy 179 névből álló listát állított össze. Vilasuso azt mondta nekem, hogy négyszáz embert végeztek ki 1959 januárja és júniusa között, amikor Che leköszönt a börtönparancsnoki tisztről. A havannai amerikai követség által Washingtonba küldött titkos táviratok szerint "több, mint 500" eset volt. Jorge Castañeda, Guevara egyik életrajzírója szerint, aki baszk katolikus és a forradalom szimpatizánsa, a néhai Iñaki de Aspiazú atya hétszáz áldozatról beszélt. Félix Rodríguez, a CIA ügynöke, aki részt vett a Guevara után indított hajtóvadászatban Bolíviában, azt állítja, hogy amikor szembesítette az elfogott Guevarát "kétezernél is több áldozatával", Che csak annyit felelt, "azok mind CIA ügynökök voltak", és nem kommentálta a mennyiséget. Ez a magas szám persze lehet, hogy tartalmazza azokat is, akiket azután öltek meg, hogy Che távozott a börtön éléről.

Most pedig kanyarodjunk vissza Carlos Santanához és divatos Che-pólójához. Az El Nuevo Herald március 31-én nyílt levelet közölt Santanához, melyben Paquito D'Rivera, a neves jazz-zenész bírálta őt az Oscar-gálán viselt öltözéke miatt, hozzátéve: "Ezen kubaiaknak [a La Cabañában bebörtönzötteknek] egyike volt unokatestvérem, Bebo, akit azért zártak be oda, mert keresztény volt. Végtelen keserűséggel emlékezett vissza, hogyan hallotta hajnalonként odakintről a kivégzések zaját, amelyeket törvény vagy bíróság nélkül rendeltek el, s hogy sokan "Éljen Krisztus királyunk!" kiáltással búcsúztak az élettől."

Che hatalomvágya a gyilkosságok mellett más úton is kifejeződött. Éles ellentmondás húzódik utazási kedve - mely egyfajta tiltakozás volt a nemzetállam határainak korlátai ellen - és azon vágya közt, hogy másokat rabságban tartson. Egy Pedro Valdiviáról, Chile konkvisztádoráról írott dolgozatában Che így fogalmazott:"Ahhoz a különös embertípushoz tartozott, kiket fajunk oly gyakran kitermel, akik számára a korlátlan hatalom elérése bármennyi szenvedést megér, és számára természetesnek is tűnik." Mintha csak önmagát jellemezte volna. Megalomániája felnőtt élete minden állomásán ragadozóösztönként sarkallta más emberek életének, vagyonának megszerzésére, szabadságuk korlátozására.

1958-ban, Sancti Spiritus elfoglalása után Guevara sikertelenül próbált bevezetni egyfajta sáriát, korlátozva a férfi és nő közötti kapcsolatokat, az alkoholfogyasztást és a szerencsejátékokat. Ilyesfajta puritanizmust csak a saját életére nézve nem tartott szükségesnek. Embereit arra utasította, hogy raboljanak ki bankokat. Ezt a döntését beosztottjának, Enrique Oltuskinak írt levelében így magyarázta ugyanezen év novemberében: "A velünk harcoló tömegek egyetértenek a bankok kirablásával, mert nekik úgysincs bennük egy fillérük sem." A forradalmi eszme, mint a tulajdon ilyetén újraelosztásának jogosítványát a marxista puritanizmus megtestesülésének tekintette, és ugyanezen ideológiai alapon sajátította ki egy emigráns villaházát a forradalom győzelme után.

Mások tulajdonának megszerzése és területük elfoglalása mindig is központi eleme volt Guevara nyers erővel folytatott politizálásának. Gamal Abdel Nasszer, Egyiptom vezetője emlékirataiban feljegyezte, hogy Guevara egyszer megkérdezte őt, hány ember hagyta el országát a földreform miatt. Amikor Nasszer azt felelte, nem volt ilyen, Che dühösen kijelentette, hogy a változások sikerességét mindig az jelzi a legjobban, hogy"hányan érzik úgy, hogy nincs helyük az új társadalomban". Ragadozóösztöne 1965-ben érte el csúcspontját, amikor istenszerű kinyilatkoztatásokat tett az "Új Embertípusról", amit ő és forradalma majd létrehoz.

Che kollektivizáláshoz való vonzódása végül a biztonsági szervekkel való szoros együttműködését eredményezte, amelyek hat és fél millió kubai állampolgár leigázásának eszköze voltak. 1959 elején egy sor titkos találkozóra került sor Tarará városában, Havanna közelében, egy villaházban, ahová Che időszakosan beköltözött, míg egy betegségből felgyógyult. Az állam legfelsőbb vezetői, Fidel Castro részvételével, itt tervezték meg a kubai rendőrállam rendszerét. Ramiro Valdés, Che beosztottja a gerillaharcok alatt, a Cseka mintájára létrehozott G-2 részleg élére került. Angel Ciutah, a spanyol polgárháború szovjet kiképzést kapott veteránja, aki egykor igen közel állt a Trockijt meggyilkoló Ramón Mercaderhez, és később Che jó barátja lett, szintén kulcsszerepet játszott e rendszer megszervezésében, Luis Alberto Lavandeira társaságában, aki még La Cabañában szolgálta főnökét. Maga Guevara a G-6 részleg élére került, amely a fegyveres erők ideológiai nevelésének feladatát látta el. Az amerikai segítséggel megindult Disznó-öbölbeli invázió 1961 áprilisában kiváló ürügyet teremtett a rendőrállam megerősítésére, több tízezer kubai elhurcolására és újabb kivégzésekre. Ahogy Guevara maga mondta Szergej Kudrjavcsev szovjet nagykövetnek: "Az ellenforradalmárok soha nem emelhetik fel újra a fejüket."

Az "ellenforradalmár" kitétel mindenkire vonatkozott, aki eltért a dogmáktól. Ez volt az "eretnek" szó kommunista szinonímája. A koncentrációs tábor a dogmatikus hatalom kifejeződésének egy formája volt, az eltérő vélemények kiirtásának eszköze. A történészek Valeriano Weyler spanyol tábornoknak, a XIX. századi Kuba magasrangú tengerésztisztjének tulajdonítják a "koncentráció" kifejezést, mint a potenciális ellenfelek elkülönítésének módszerét - az ő esetében a kubai függetlenségi mozgalom híveinek szögesdrót mögé száműzését. Milyen különös, hogy Kuba forradalmárai több, mint fél évszázaddal később ismét felvették ezt a hagyományt. Kezdetben a forradalom önkénteseket mozgósított, hogy iskolákat építsenek, kikötőkben, gyárakban és ültetvényeken dolgozzanak, kitűnő fényképhátteret teremtve Che-nek, a rakodónak, Che-nek, a munkásnak, Che-nek, a cukornád-vágónak. Nem sokkal később az önkéntes munka kevésbé önkéntessé vált: az első kényszermunkatábor, Guancahabibes 1960 végén nyílt meg Kuba nyugati végében. Che így magyarázta a tábor szükségességét: "Csak azokat a megbízhatatlan osztályidegeneket küldjük Guancahabibesbe, akik esetében nem vagyunk meggyőződve arról, hogy megérdemlik-e a börtönt... Ezek az emberek kisebb-nagyobb bűnöket követtek el a forradalmi morál ellen... Kemény munka, de nem brutális, bár a munkakörülmények valóban nehezek."

Ez a tábor a szisztematikus deportálás előfutára volt, ami 1965-ben kezdődött meg Camagüey tartományban, ahol a Unidades Militares de Ayuda a la Producción (Katonai Segítség a Termelésben) zászlaja alatt gyűjtötték össze a disszidenseket, a homoszexuálisokat, az AIDS áldozatait, a katolikusokat, Jehova tanúit, a fekete bőrű papokat és más "szemetet". Az embereket buszokra és teherautókra terelték, és fegyveres kíséret alatt szállították a Guancahabibes-ben működőhöz hasonló táborokba. Sokan soha nem tértek vissza. Másokat megerőszakoltak, összevertek, megcsonkítottak. Legtöbbjük életre szóló traumát szerzett, ahogy évtizedekkel később Néstor Almendros Helytelen magaviselet című megrázó dokumentumfilmjében bemutatta.

Time Magazine tehát nem volt pontos, amikor 1960 augusztusában a forradalom munkamegosztását elemezve azt írta, hogy Che Guevara az "agy", Fidel Castro a "szív", Raúl Castro pedig az "ököl". De ez a meglátás jól rávilágít, milyen kulcsszerepet játszott Guevara Kuba totalitárius diktatúrává alakításában. Che bohém életstílusa miatt látszólag alkalmatlan volt az ideológiai tisztaság képviseletére, de mexikói kiképzése és a fegyveres harc évei alatt mint ideális kommunista emelkedett fel, szorosan kötődve a Szovjetunió ideológiájához, ami kényelmetlen volt Castro és mások számára, akik alapvetően opportunisták voltak, és bármilyen eszközt megragadtak a hatalom megszerzése érdekében. Amikor a leendő forradalmárokat 1956-ban letartóztatták Mexikóban, Guevara volt az egyetlen, aki elismerte, hogy kommunista, és oroszul tanul. Nyíltan beszélt a szovjet követségen dolgozó Nyikolaj Leonovval ápolt kapcsolatáról is. A kubai harcok idején szoros szövetséget épített ki a sziget kommunista pártjával, a Népi Szocialista Párttal és Carlos Rafael Rodríguezzel, egy másik kulcsszereplővel, aki sokat tett Castro rezsimének kommunistává alakításáért.

Ez a fanatikus elkötelezettség tette Che-t a szovjetizáció lendítőkerekévé egy olyan forradalomban, amely oly büszkén hangoztatta egyéni karakterét. Röviddel azután, hogy a barbudos-ok hatalomra kerültek, Guevara részt vett a Kubába látogató Anasztáz Mikojánnal, a szovjet miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokban. Rábízták a szovjet-kubai kapcsolatok elmélyítésének feladatát is 1960-as moszkvai útja során. E hosszú utazás alatt több országot is bejárt, és kijelentette, hogy Kim Ir Szen Észak-Koreája tette rá"a legmélyebb benyomást". Guevara 1962-es, második szovjetunióbeli útja még jelentősebb volt, mivel ekkor tette Kubát szovjet nukleáris hídfőállássá. Jaltában találkozott Hruscsovval, hogy megbeszéljék a már meg is kezdődött hadművelet részleteit, melynek keretében negyvenkét szovjet rakéta, ennek fele nukleáris robbanófejjel felszerelve, és 42 000 szovjet katona került a szigetországba. Miután meggyőzte szovjet tárgyalópartnereit, hogy az USA esetleg kiderítheti, mi történik, biztosítékot kért és kapott arra, hogy a szovjet haditengerészet szükség esetén fellép Kuba érdekében - vagyis arra, hogy Moszkva kész háborút indítani.

Philippe Gavi Guevara-életrajza szerint a forradalmár kijelentette, hogy "ez az ország mindent hajlandó kockáztatni egy nukleáris háborúban egy eszme védelmében". Röviddel azután, hogy a kubai rakétaválság véget ért - Hruscsov felmondta a jaltai egyezményt, és Castro háta mögött megegyezett az amerikaiakkal, hogy visszavonja a rakétákat, amennyiban az USA is megteszi ezt Törökországban - Guevara kijelentette egy brit kommunista napilapnak: "Ha a rakéták itt maradtak volna, mindet felhasználtuk volna, egyenesen az Egyesült Államok szívére, New Yorkra irányozva, hogy megvédjük magunkat aggressziójuktól." Évekkel később, az ENSZ közgyűlésén is hű maradt elveihez: "Mi, marxisták a nemzetek közti békés együttélést hirdetjük, de ez nem vonatkozik a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közti békére."

Guevara élete utolsó éveiben elhatárolódott a Szovjetuniótól. Tette ezt helytelen okból, Moszkvát bírálva "ideológiai és diplomáciai puhaságáért", amiért túl sok kompromisszumot kötött, nem úgy, mint a maoista Kína, amire az ortodoxia mennyországaként tekintett. 1964 októberében Oleg Daruszenkov, egy hozzá közel álló szovjet hivatalnok a következőt idézte tőle: "Kértünk fegyvereket Csehszlovákiától, de nem adtak. Aztán kértünk Kínától, és pár nap múlva igent mondtak, még pénzt sem kértek érte. Azt mondták, az ember nem ad el fegyvert pénzért a barátjának." Guevara valójában neheztelt Moszkvára, amiért a kommunista blokk országaitól, Kubát is beleértve, viszontszívességeket várt el hatalmas politikai támogatásáért. Moszkva elleni utolsó retorikai támadását 1965 februárjában intézte Algírban, egy nemzetközi konferencián, ahol a szovjeteket azzal vádolta, hogy "az érték törvényét" vallják, vagyis valójában kapitalisták. Szakítása a szovjetekkel nem függetlenségi nyilatkozat volt, inkább amolyan Enver Hodzsa-féle hőbörgés a valóság hatalma ellen, az ideológiai ortodoxia vakságával szemben.

A nagy forradalmárnak volt lehetősége közgazdasági elveit - a szociális egyenlőség eszméjét - is a gyakorlatba ültetni a Kubai Nemzeti Bank elnökeként, az Ipari Minisztérium Agrárreform Intézetének vezetőjeként 1959-ben és ipari miniszterként 1961 elején. A Guevara irányítása alatt lezajlott korszakban a kubai cukortermelés csaknem összeomlott, az erőltetett iparosítás kudarcot vallott, és bevezetésre került a jegyrendszer - mindez abban az országban, amely a Batista-diktatúra előtt Latin Amerika négy legsikeresebb nemzetgazdaságának egyike volt.

A Nemzeti Bank fejeként véghezvitt ámokfutására, melynek során a kiadott bankjegyeket egyszerűen "Che"-ként írta alá, így emlékezett beosztottja, Ernesto Betancourt: "Teljesen érdektelen volt a legelemibb közgazdasági törvényszerűségek iránt is." Guevara közgazdasági érzékét jól kidomborítja az 1961-ben, egy uruguayi konferencián tett kijelentése, ahol "kétségek nélkül" 10% éves növekedést jósolt a kubai gazdaságnak, és 1980-ra az ország GDP-je magasabb lesz, "mint ma az Egyesült Államoknak." A valóságban 1997-ben, halála harmincadik évfordulóján a kubaiak havi 2,2 kg rizsen, 1/2 kg babon, évente kétszer 10 dkg húson, heti 10 dkg szójapasztán és havi 4 db tojáson diétáznak, mint hivatalos fejadagon.

A földreform elvette a földet a gazdagoktól, de nem a parasztoknak, hanem a bürokratáknak adta. (A rendeletet Che házában írták meg.) A diverzifikáció jegyében csökkentették a művelt földterületeket, és a felszabadult munkaerőt más tevékenységekre irányították át. Az eredmény: 1961 és 1963 között a mezőgazdasági termelés a felére csökkent, mindössze 3,8 millió tonnára. Vajon ellensúlyozta ezt az iparosítás eredményessége? Sajnos Kubának semmiféle nyersanyaga nem volt a nehéziparhoz, és a forradalmi elosztási rendszernek köszönhetően pénze sem volt, hogy vásároljon - de még alapvető árucikkeket sem. 1961-re Guevarának kínos magyarázatokat kellett adnia a dolgozóknak. "Technikus elvtársaink kifejlesztettek egy új fogkrémet... Ugyanolyan jó, mint a korábbi, ugyanúgy tisztít, bár egy idő után megkövesedik." 1963-ra az iparosítás minden reményét feladták, és a forradalmi rendszer végre elfogadta szerepét, mint a szovjet blokk cukortermelője, cserébe olajért, ami fedezi szükségleteit és továbbértékesíthető más országoknak. A következő három évtizedben Kuba csak az évi 65 és 100 milliárd dollár közötti szovjet támogatásnak köszönhetően maradt fenn.

Miután a társadalmi igazságosság harcosaként csúfosan megbukott, vajon megérdemli-e Guevara, hogy a történelemkönyvekben a gerilla harcmodor zsenijeként említsék? A Batista elleni harc során legnagyobb haditette Santa Clara városának elfoglalása volt, miután elfogott egy vonatot a rajta utazó erősítéssel, ám ez erősen vitatott. Több beszámoló is állítja, hogy a vonat már előre megadta magát, valószínűleg miután megvesztegették a parancsnokot. Gutiérrez Menoyo, aki egy másik gerillacsapatot vezetett a körzetben, egyike azoknak, akik vitatják a kubai történelemírás hivatalos verzióját Guevara győzelméről. A forradalom után röviddel Guevara gerillahadseregeket szervezett Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Panamában és Haitin is - mindegyiket hamar szét is zúzták. 1964-ben az argentin forradalmárt, Jorge Richardo Masettit a halálába küldte, amikor elrendelte, hogy indítson támadást szülőhazája ellen Bolíviából, röviddel azután, hogy a képviseleti demokrácia helyreállt Argentínában.

Különösen katasztrofális eredményekkel járt 1965-ös kongói expedíciója. Guevara két lázadóval kötött szövetséget: Pierre Mulele az ország nyugati, Laurent Kabila pedig a keleti részében harcolt a kongói kormány ellen, amelyet az amerikai és a dél-afrikai kormány, valamint száműzött kubai zsoldosok támogattak. Mulele elfoglalta Stanleyville városát. Rémuralma alatt, amint V. S. Naipaul feljegyezte, meggyilkoltatott mindenkit, aki tudott olvasni vagy nyakkendőt viselt. Guevara másik társa, Kabilala akkoriban egyszerűen csak lusta és korrupt volt. A világ csak a kilencvenes években tudta meg, hogy neki is bőven voltak tömeggyilkos hajlamai. Mindezek ellenére az 1965-ös év nagy részét Guevara a keleti lázadók segítésével töltötte, mígnem végül megszégyenülten elmenekült az országból. Rövidesen Mobutu emelkedett hatalomra Kongóban, és több évtizedes diktatúrát vezetett be. A latin-amerikai országokban is, Argentínától Peruig a Che inspirálta forradalmak egyetlen gyakorlati eredménye az éveken át tartó, kegyetlen militarista terror kiváltása volt.

Bolíviában Che-t ismét legyőzték, ezúttal utoljára. Félreértette a helyzetet. A kormány évekkel azelőtt hajtott végre átfogó földreformot, ezért a paraszti közösségekben nagyon tisztelték. A hadsereg igen közel állt az Egyesült Államokhoz, nemzeti érzelműsége ellenére. "A parasztok tömegei egyáltalán nem segítenek nekünk",vonta le a lehangoló következtetést bolíviai naplójában. Helyzete tovább romlott, amikor Mario Monje, a helyi kommunista vezető, akinek nem fűlött a foga a gerillaharchoz a választásokon elszenvedett megalázó vereség ellenére sem, Guevara csapatát az ország délkeleti részében egy nehezen védhető területre vezette. Che elfogásának körülményei a Yuro szakadék közelében, miután találkozott a Régis Debray francia intellektuellel és Ciro Bustos argentin festővel - őket is elfogták, amint elhagyták a tábort - jól tükrözi az egész bolíviai kalandot, egy amatőr próbálkozását.

Guevara kétségkívül merész volt, és ügyesen szervezte meg az életet az irányítása alatt álló területeken működő katonai táborokban, de nem volt egy Giap tábornok. A gerillaharcos kézikönyvében azt írja, hogy népfelkelő csapatok legyőzhetnek egy reguláris hadsereget, és nem szükséges addig várni, míg a megfelelő körülmények létrejönnek, hiszen egy lázadó foco (kis fegyveres csapat) már megkezdheti a harcot, amelynek fő terepe a vidék lesz. Ugyanezen könyvében azt is írja, hogy a nők szerepe csupán a szakácskodásra vagy az ápolónői teendőkre korlátozódhat. De Batista hadserege nem volt valódi hadsereg, sokkal inkább fegyveres verőlegények korrupt bandája, különösebb motiváltság és szervezettség nélkül. A gerilla foco-k, Nicaraguát kivéve, mindenhol hamvukba holtak, valamint az utóbbi 40 évben Latin-Amerika lakosságának 70 százaléka is városlakóvá vált. Ilyen szempontból pedig Che Guevara érzéketlen bolond volt.

A XIX. század utolsó évtizedeiben Argentína a világ második leggyorsabban növekedő gazdaságával büszkélkedhetett. Az 1890-es évekre az argentin munkások reálbére magasabb volt, mint svájci, német vagy francia kollégáiké. 1928-ban az ország a világ 12. legmagasabb GDP-jét produkálta. Ezt az eredményt, amit a későbbi generációk leromboltak, nagyrészt egyetlen embernek, Juan Bautista Alberdinek köszönhették.

Guevarához hasonlóan Alberdi is szeretett utazni. Bejárta a pampákat és a sivatagokat északtól délig tizennégy évesen, Buenos Aires felé tartva. Ugyanúgy, mint Guevara, Alberdi is egy zsarnok, Juan Manuel Rosas ellenfele volt. Éppúgy, mint Guevarának, Alberdinek is megadatott a lehetőség, hogy egy hatalomra emelkedő forradalmi vezetőt befolyásoljon, Justo José de Urquiza-t, aki 1852-ben döntötte meg Rosast. S ugyanúgy, mint Guevara, Alberdi is az új kormányt képviselte külföldi útjain, és külföldön is halt meg. De a baloldal régi-új üdvöskéjével ellentétben Alberdi egy legyet sem ölt meg soha. Bases y puntos de partida para la organización de la República Argentina című könyve szolgált az 1853-as új argentin alkotmány alapjaként, amely korlátozta a kormány hatalmát, megnyitotta a piacokat, serkentette a bevándorlást és biztosította a magántulajdon szentségét, ezzel megnyitva hetven évnyi virágzás korszakát. Nem keveredett bele más országok ügyeibe, még hazája Paraguay ellen folyó háborúját is ellenezte. Az ő arcképe nem díszíti Mike Tyson mellkasát.


Alvaro Vargas Llosa
A cikket angolból fordította: Tomcat

A szerző a Független Intézet Globális Jólétért Központjának igazgatója. Perui születésű, nemzetközi történelemből doktorált a London School of Economics-on. Számos publikációt jegyez közgazdasági és politikai témákban a következő intézmények színeiben: Mont Pelerin Society, Naumann Foundation (Németország), FAES Foundation (Spanyolország), Brazilian Institute of Business Studies, Fundación Libertad (Argentína), CEDICE Foundation (Venezuela), Florida International University és Ecuadorian Chamber of Commerce. Az Independent Institution által kiadott The Che Guevara Mythés a Liberty for Latin America című könyvek szerzője.

 

 

Szerző: Gidro  2010.05.05. 14:58 komment

Címkék: che guevara tettei

Átvett anyagot teszek közzé. Említettem már, hogy írni szándékozok Che -ről, és miközben kutakodtam, ráakadtam egy cikkre, ami pont azt és pont úgy írja le, amit és ahogy én akartam. A teljes cikket leközlöm ma, de két részre vágom. Ez az első fele a che kultuszt mutatja be. Talán nem ez a szakszerű kifejezés, de ezt használom, tessék szeretni, vagy legalábbis elfogadni.


Che Guevara, aki oly sokat (vagy oly keveset?) tett a kapitalizmus lerombolásáért, ma alapvető kapitalista áruvédjegy. Arcképe megjelenik mindenhol. Bögréken, pulóvereken, öngyújtókon, kulcstartókon, tárcákon, baseball-sapkákon és sísapkákon, pólókon, táskákon, farmerdzsekik hátán, teafilterek címkéjén, mind ugyanaz az Alberto Korda által készült fotó virít, a forradalom korai éveiből, amikor a szívdöglesztő szocialista fickó jellegzetes barettjében épp belesétált a fotós nézőkéjébe. Harmincnyolc évvel a halála után ez a kép még mindig a forradalmi (vagy éppen nagyon is kapitalista?) sikk része. Sean O'Hagan azt írta a The Observerhasábjain, hogy még mosópor is viseli a nevét, a következő szlogennel: "Che tisztábbra mos!"

A Che-termékeket nagy vállalatok és kis cégek egyaránt forgalmazzák. A Burlington Coat Factory televíziós reklámot készített, amelyben katonai nadrágba bújt fiatalok viselik Che arcképét. A New Jersey-ben található Flamingo's Boutique tulajdonosa a helyi kubai menekültek felháborodására a következőt válaszolta: "Azt árusítok, amit az emberek megvesznek." Forradalmárok is részt vesznek ebben a kereskedelmi őrületben az Interneten található "The Che Store"-tól - szlogenje szerint: "Minden forradalmi igényt kielégítünk" - Gianni Minà olasz íróig, aki Che 1952-es, dél-amerikai körútjáról szóló naplója megfilmesítési jogát eladta Robert Redfordnak, annak fejében, hogy szabad bejárást kapjon az Egy motoros naplója című film forgatási helyszíneire, s így elkészíthesse saját dokumentumfilmjét. Nem is beszélve Alberto Granadóról, aki Che útitársa volt, ma pedig dokumentaristák tanácsadója, s nemrég arról panaszkodott a madridi El País napilap munkatársának egy üveg Rioja bor és egy tál sült kacsa felett, hogy a Kubát sújtó amerikai embargó miatt nehéz beszednie a jogdíjakat. Hogy az iróniát tovább fokozzuk: az elegáns kora huszadik századi épületben, ahol Guevara született Rosario városában, Argentínában, az Urquiza és az Entre Ríos utcák sarkán, a közelmúltig az AFJP Máxima nevű magánpanzió működött, az argentin szociális intézmények kilencvenes évekbeli privatizációjának egyik gyermeke.

Che Guevara kapitalista áruvédjeggyé alakulása nem újkeletű, de az utóbbi időben jobban észrevehető és figyelemreméltóbb jelenség, hiszen évekkel a Che által képviselt politikai és ideológiai rendszer összeomlása után következett be. Jelentős részben az A motoros naplója című filmnek köszönhető, melyet Walter Salles rendezett, és Robert Redford volt a producere. (Ez azon három egész estés mozifilm egyike, amelyek Che-ről készültek az elmúlt két évben. A másik kettőt Josh Evans és Steven Soderbergh rendezték.) A gyönyörűen fényképezett tájak egyértelműen ellenpontozzák a "szennyes" kapitalizmus romboló hatását. A film egy önfelfedező túrára induló fiatalember története, akinek szociális öntudata lassan ébredezik a társadalmi és gazdasági elnyomást látva, s talajt keresve a korszak Sartre-i tökéletes emberének újhullámos újrafeltalálásához.

De hogy pontosabbak legyünk, a mai Che-divat 1997-ben kezdődött, halálának harmincadik évfordulóján, amikor öt életrajza jelent meg egyszerre a könyvesboltokban, és földi maradványait felfedezték a bolíviai Vallegrande repülőtéren eltemetve, miután egy nyugalmazott tábornok felfedte a helyet. Az évforduló kapcsán ismét reflektorfénybe került Freddy Alborta híres fényképe, amelyet asztalon fekvő holttestéről készített, romantikus és kissé Mantegna Krisztusára emlékeztető pózban.

A történelmi igazság ismerőinek fontos lenne tudni hősük életútjának valódi történetét. Sok rasztafári például magasztalja Hailé Szelasszié emlékét, holott azt sem tudják, ki volt valójában. Guevara korabeli követői és új posztkommunista tisztelői egy mítoszba kapaszkodnak. Az argentin fiatalok nagyszerűen megfogalmazták ezt egy spanyolul rímelő mondatban: "Tengo una remera del Che y no sé por qué." Van egy Che-pólóm, de nem tudom, miért.

Vegyük szemügyre azokat, akik az utóbbi időben Guevara arcképét mint az igazság és a lázadás szimbólumát propagálják. Libanonban a Szíria ellen tüntetők Rafiq Hariri sírjához vonulva Che arcképét hordozták. Thierri Henry, francia focista, aki jelenleg az angol Arsenal színeiben játszik, a FIFA által szervezett nagyszabású gálán fekete-vörös Che pólóban jelent meg. Manohla Dargis a New York Times-ban, George A. Romero: Halottak földje című könyvrecenziójában a következőt írta: "A legnagyobb megdöbbenést talán az okozza, amikor a fekete zombiból igazságos forradalmi vezér válik... Azt hiszem, Che Guevara mégis él." Maradona, a híres futballista Hugo Chávez venezuelai elnöknél tett látogatása alkalmával megmutatta a jobb karjára tetovált Che-arcképet. Sztavropolban, Dél-Oroszországban, a szociális segélyek elmaradása ellen tüntető helybéliek szintén Che-t ábrázoló zászlókkal vonultak fel. A San Francisco-i City Lights Books könyvesbolt, a beatirodalom legendás otthona a betérőknek egy egész polcnyi Dél-Amerikával foglalkozó irodalmat kínál, s ennek felét Che-ről szóló kötetek foglalják el. José Luis Montoya, mexikói rendőrtiszt, aki a drogbűnözés ellen harcol Mexicali városában, Che-csuklópántot hord, s azt állítja, erősebbnek érzi magát általa. A gázai Dhenisheh menekülttáborban az Intifáda előtt tisztelgő falat is Che Guevara arcképe díszíti. Egy Sidney-ben megjelenő vasárnapi társasági hetilap szerint a három legkívánatosabb vacsoravendég minden családban: Alvar Aalto, Richard Branson és Che Guevara. Leung Kwok-hung, egykori lázadó, ma  Hong Kong városi tanácsának tagja, Pekinget Che Guevara-pólóban képviseli. Brazíliában Frei Betto, Lula da Silva elnök tanácsadója az éhezés elleni programban, egyszer azt mondta: "Kevesebb figyelmet kellett volna szentelnünk Trockijnak, és többet Che Guevarának." A leghíresebb megnyilatkozást pedig Carlos Santana és Antonio Banderas tették, akik az ez évi Oscar-díjátadó gálán az A motoros naplója egyik betétdalát adták elő, amelyen Santana Che-pólóban és keresztet viselve jelent meg. Che új kultusza tehát mindenhol megjelent. A legendát ismét azok támasztják, akiknek céljai éppenséggel jórészt ellentétesek azzal, amit Guevara képviselt.

Minden embernek vannak bizonyos megváltói képességei. Che Guevara esetében ezek a tulajdonságok segíthetnek elválasztani a valóságot a mítosztól. Becsületessége - vagyis részleges becsületessége - abból állt, hogy írásos emlékeket hagyott hátra gonoszságairól, beleértve néhány igazán visszataszító, ha nem is a legvisszataszítóbb részleteket. Bátorsága - amit Fidel Castro úgy jellemzett: "az ő útja minden veszélyes és nehéz helyzetben a legveszélyesebb és legnehezebb volt" - azt jelentette, hogy nem azért élt, hogy Kuba pokláért felelősséget vállaljon. A mítosz legalább annyit elmond egy korszakról, mint a valóság. Che saját hagyatékának köszönhetően megismerhetjük gondolatait és tetteit, és korai halálának köszönhetően azt is tudhatjuk, hogyan tévesztette meg kortársaink nagy részét oly sikeresen.

Szerző: Gidro  2010.05.05. 14:56 komment

Címkék: che guevara kultusz

 

Már jön az áradat.
Ember s isten, készülj.
Temetésed lesz az a nap,
Mikor csontodon tör keresztül.
 
Ne menekülj. Tudnál talán,
Rejtőzni mélyen, agyad gubójába.
Onnan nézheted rémülten,
Amint a világ mindent eltemet.
 
Szép tánc lesz, mikor
A hangszer dörgés, zúgás;
A vokál benne a halálsikoly.
 
Új életben reménykedj,
De azt nem kapod meg úgysem.
Csak égni fogsz a sírodon...

 

Szerző: Gidro  2010.04.27. 00:26 komment

Címkék: vers már jön

süti beállítások módosítása