II.

A reggel vakító ragyogással köszönt rá a városra. A nap enyhe pírral kelt fel,de mivel minden mosolyogva fogadta, felbátorodott, és elárasztotta fénnyel a földet. Az éjszaka keletkezett tócsák szinte szemlátomást apadtak, mint ahogy az emberekben egyre inkább elhalványult a vihar emléke. Nem sokára gyermekek kacagása hangzott az utakon, és vidám hangjukra az utolsó emlékfoszlányok is felrebbentek az égbe és tovatűntek.

Andreai testvért is ez a hang ébresztette fel álmából. Egy darabig csak feküdt az ágyban hallgatta a kinti hangokat, nézte a templom tornyát, ami a barátságos reggeli fényben jóval hívogatóbbnak tetszett, mint a villámok kísérteties világánál. Hirtelen kényelmetlennek érezte az ágyat, így nyomban fel is kelt, és szinte futva igyekezett a reggeli jókedv részese lenni. A házban nem volt senki egy álmos macskán kívül, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a vidám hangulat. Mivel nem volt mit tennie bent, kiment az udvarra. Élvezte a reggeli lármát, az álom utolsó cseppje is kiment a szeméből.

Kisvártatva észrevette a papot, aki egy másik férfival, sétált a ház felé. Gondolta, az lesz a legjobb, ha ott marad ahol van, nem hamarkodja el a bemutatkozást. A szeme sarkából figyelte a közeledőket. Az érkező nagyon magas cingár ember volt enyhén szétálló fülekkel, és széles állal. Volt valami a megjelenésében ami Andreait a tehenekre emlékeztette. Talán a jámbor tekintete, és az enyhén lefelé görbülő szája lehet az oka, gondolta. Hosszú, méteres lépésekkel jött, így a kissé tömzsi Tudor atyának majdnem rohannia kellett, hogy ne maradjon el mellőle. Ahogy megérkeztek, a pocakjára téve a kezét fújt egy nagyot, majd Andreai fele fordulva bemutatta a jövevényt.

- Ő itt Ion Elescu, a ...-ban tanít teológiát – mondta tiszteletteljes pillantást vetve az égimeszelő emberre.

- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ifjúurat tanítom teológiára, így volt szíves meghívni engem a birtokára – vette át a szót a tanár. Mély, reszelős hangja volt, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha egy kisgyereknek magyarázna.

- Andreai Rosef – mutatkozott be a szerzetes tartózkodóan. Ellenszenvesnek találta a tanítót.

Tudor atya vidáman hunyorított.

- Amennyiben készen állnak, indulhatnánk. A gazda mindjárt itt lesz.

Alighogy kimondta feltűnt a egy szekér a házak között, rajta egy pipázó emberrel, aki egykedvű arccal hajtotta a lovait. Amint odaért a pipát kivette a szájából, és egy hosszú krákogás után megszólalt

- Dobják fel a cókmókjukat, osztán jöjjenek kendek is. Hóóó nye!! - rántotta meg a gyeplőt.

Andreai önkéntelenül is elmosolyodott. Tetszett neki, ahogy a gazda beszélt, noha minden szavát nem értette. De leginkább a tanító megrökönyödött arca ingerelte mosolyra.

- Mit mond? - fordult az atyához, aki elnéző mosollyal intett a kocsisnak. - Biztonságos vele utazni? Ha jól hallom, magyar.

- Magyar bizony – felelte a gazda aki megértette az az aggályokat – Tehát tessék csak nyugodtan utazni, nem tűnik el semmije az úrnak. Csillag nyee!! - fordult újra a lovához. Szemlátomást értelmesebbnek tartotta a vele való társalgást.

- Induljunk - fojtotta el nevetését Tudor atya.

Csendesen zötykölődtek a szekéren. A teológia doktora érezte, hogy gúnyt űztek belőle, ezért sértődötten elfordult, és a tájat szemlélte. Az atya kijelentette, hogy éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, úgyhogy ha nem okoz gondot, most fog. Nemsokára a zörgés mellé váratlan horkanások is vegyültek. Andreai csendesen figyelte a tájat, néha kérdezett ezt-azt a gazdától, kinek kezdeti medvetermészete lassan felengedett, és az út végére már elővette a kulacsát is a táskájából egy fél cipó, és egy rúd kolbász kíséretében. Elescu még mindig sértődött hallgatásba burkolózott, Tudor atya meg kitartóan horkolt tovább, így ketten ettek. Közben megtudta, hogy a gazda neve Szekeres Imre, és van három gyereke. A legnagyobb kiment Magyarországra, a kisebbek meg otthon vannak, és „el se eresztem őket idegenbe, amíg van magyar itt”. Andreai ezt békén hagyta. Jobb nem bolygatni a múltat, gondolta, és a továbbiakban gondosan kerülte ezt a témát.

Késő délutánra ékeztek meg a faluba. A gazda kitette őket a falu szélén, aztán továbbment Szeben fele. Ők csendesen ballagtak egymás után. Egyedül a pap ismerte a járást, így most neki megfelelő kényelmes tempót diktált a társainak. Vendéglátójuk már várta őket. Javakorabeli úr volt, szája mindig nevetésre állt. Furcsa ellentétet képezett a tanító komor méltóságával. A házban terített asztal várta őket. Andreai, aki evett az úton, nem volt éhes, így pár falat után a társaságot kezdte figyelni. A vendéglátójuk nem cáfolt rá az első benyomásra. Szinte percenként felharsant egészséges nevetése, ám nem feledkezett meg az ételről sem, már-már ijesztő gyorsasággal tüntette el az ennivalót. Vajon hogy férhet ebbe a cingár emberbe ennyi étel, tűnődött Andreai, és mint kiderült, nem ő volt egyedül, aki ezen gondolkodott.

- Jó gyomra lehet – dünnyögte mellette a tanító, fél szemmel a falatozó papot figyelve

Andreai örömmel ragadta meg az alkalmat a kibékülésre. Természete mélyen ellenezte az ellenségeskedést, és különben is, olyan jámbor szemei vannak, hogy nem lehet olyan gőgös.

- Enyhén furcsa, hogy milyen nagy étvággyal esznek – fordult asztaltársa felé halványan irónikus mosollyal – pedig a falánkság is bűn.

- Gyarló emberek vagyunk – nézett rá komolyan Ion – csak törekszünk a tökéletesség fele, el nem érhetjük soha.

- De hihetünk benne – fordította Andreai is komolyra a szót – és míg hitünk van, addig a gonosz hozzánk nem férhet.

- Nocsak – találkozásuk óta szemében először csillant a tisztelet szikrája – mégiscsak tanult ember ön.

Andreai úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a szavak mögött rejlő sértést. Szemlátomást a tanító se volt tisztában azzal, hogy sértő szavakat használt.

- Ejnye, nem való este a gyomornak az ilyen beszéd – szólt közbe a házigazda. - Amúgy meg, amint arra kedves hittestvérem rávilágított – fordult Tudor atya fele, aki mosolyogva nézte a poharát, mintha nem bírna el ekkora megtiszteltetést, hogy az ő szavát idézzék – fölösleges használni a megnevezéseket, ha magunk között vagyunk. Úgyis tudjuk, hogy minden embert egy megnevezés illet: Isten gyermeke. Azon túlmenően nincs szűkségünk másra. Szólítsatok csak Mihailnak engem.

- De csak magunk között – tette hozzá Elescu. - Nem lenne szerencsés, ha a templomban a hívek 'Mihail, könyörögj érettünk' -et mondanának.

Az élénk nevetés őt lepte meg a legjobban. Hiszen ő komolyan gondolta....nem kellene aláásni az egyház tekintélyét az ilyen közösködő megszólításokkal. Rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy nem sértődik meg. A továbbiakban az este élénk beszélgetéssel telt, mígnem Tudor atya belefáradva az eszmecserébe kijelentette, hogy holnap is van nap, méghozzá elég fárasztó, tehát nyugovóra kell térni. Andreai ez alkalommal a konyhában aludt. Szokás szerint az ágy(vagy ahogy arrafelé hívták: sezlon) támlájára könyökölve imádkozott, azonban megint elvonta a figyelmét valami. Az ágy támlája díszesen ki volt faragva, virágok tekergőztek rajta egymásba fonódva. Ami megragadta a figyelmét, az egy rózsabimbó volt, ami furcsán kitűnt a virágok közül. Pedig nagyobb sem volt, fontos helyet sem kapott, mégis a tekintet nem tud átsiklani rajta, szinte horogként akad bele. Az a tény is furcsa, hogy bimbóként az egyetlen volt a faragásban, ezért nem szokványos népi motívum. Andreai el is határozta, hogy másnap megkérdi a papot.

A magyar ősvallás korántsem annyi volt, amennyit leírtam. Még hosszú sorokat tölthetnék el az egybeesések feltárásával, azonban nem éreztem szükségesnek, hiszen ennyiből is látszik amit láttatni akartam. Legalábbis remélem, hogy látszik. 

 Ezt tizennyolc évesen írtam. Illene azt mondanom, hogy hirtelen felindulásból, de mivel valami harminc oldal lett, ezért ez kicsit furcsán hangzana. Maradjunk annyiban, hogy egy Rammstein szám ihletett. Javaslom mindenkinek a Rosenrot klippjének megtekintését előtte. Fejezetenként közlöm, ezért hoszabb postok lesznek.

 I.

 Na, nem a keresztapából. Csak a többi része annyira nem sikerült jól, hogy inkább kivágtam, megelőlegezve magamnak az önkritikát.

„A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek."

(Sir John Bowring 1792 – 1872)

Alighanem ez a legismertebb idézet a magyar nyelvről. Az utolsó mondatot most ne nézzük, bizonyára sokan fellengzősnek, nagyzolónak gondolják. De tagadhatatlan pár dolog. Egy átlagos magyar a 'halotti beszéd és könyörgést' megérti. Ugye ez a legrégebbi latin írásos nyelvemlékünk. Az angolok Shakespeare-t eredetiben szótárral olvassák. Holott a nagy angol költő és drámaíró a reneszánszban alkotott, míg a halotti beszéd és könyörgés a XII. század végén foglalódott írásba. De ez, csak egy példa a sok közül. Nyugodtan végigtekinthetünk az angolszász írás fejlődésén, vagy akár Közép- és Nyugat Európa nyelvein. A nagy Karoling birodalom széthullása után alakult ki, pontosabban kezdett kialakulni a frank és a német nyelv, tehát bő ezer éve. És mennyit változott! Ezzel ellentétben a magyar ezer év alatt is alig valamit (az előzőekhez viszonyítva). Erre lehet azt mondani, hogy a magyar távol állt (térben) a nagy nyugati kultúráktól. De gondoljuk el. Az elmúlt ezer év alatt folyamatosan hatalmas nyomást gyakorolt ránk a német kultúra. Egy gyenge, kezdetleges nyelv az új szavait a legerősebb, legfejlettebb szomszédjától veszi át. Ha igaz lenne az, hogy a magyar nyelv nagyon hiányos volt, akkor nagyon gyorsan elnémetesedett, esetleg elszlávosodott volna. Hogy ez mégsem történt meg arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyaroknak, köszönik szépen, igencsak megfelelt a saját nyelvük, és pontosan tudták, hogy a szántót ekével művelik, ami előtt járomba, igába fogott ökrök, lovak vannak. De azt nem tudták, hogy mi is az az épület, ami nagy, és fából, esetlegesen kőből van. A szomszédaik úgy nevezik: ház (a magyar kiejtés szerint vette át a szavakat, nem írásmód szerint, ezért is hangzik hasonlóan a német haus -hoz). Hát elnevezte ő is háznak.

Minden esetre nyitott volt az új szavakra, nem a saját nyelvéből húzott rá valami többé-kevésbé találó elnevezést. Ezt a nyitottságot tovább erősítette Géza fejedelem, és főként Szent István nyugat-barát politikája. Szent István a nyugat mellett állt ki, mivel látta, ha nem lesz az ország keresztény, nem maradhat fenn Európa szívében. Ezzel a meglátással nem is lett volna baj, csakhogy egy igen erős kultúrát kellett letörjön. Ez nem is sikerült neki, valószínűleg ő is végigjárta Nagy Károly útját a szászokkal. Azaz minél erősebben, kegyetlenebbül próbálta eltüntetni a régi kor nyomait, annál keményebb ellenállásba ütközött. Nem maradt sok írat erről az 'átnevelésről', mindazon által létezik egy olyan feltételezés, hogy a magyar vallás nem állt olyan távol a kereszténytől. Képzeljük bele magunkat István helyébe. Német segítséggel győzte le a magyar felkelőket, az ország népe bizonyára nem volt oda érte. És bár a német seregeket kiküldte az országból, és formailag is minden jelét adta, hogy független országot kíván létrehozni, még mindig ingatag talajon állt. Igaz, hogy erős kézzel tartotta kezében a trónt, a túlzott szigor könnyen a visszájára fordulhatott volna. Ennek ellenére mégis rövid idő alatt domináns vallás lett a kereszténység. Nos, egyes elképzelések szerint a kereszténységet egyszerűen ráhúzta a régi vallásra. Ebbe most nem megyek bele, de hamarosan írok egy kis összefoglalót a vallásváltásról. Összegezve: a magyar kultúra, és elsősorban a nyelv nem azért maradt fenn, mert el volt szigetelve, hanem azért mert alapjában véve egy teljes egész volt, aminek egyszerűen nem volt szüksége az új nyugati szavakra, hiszen rendelkezett már azok jelentős részével. És hogy mennyi idő alatt képes teljesen kiforrani, letisztázódni egy nyelv? Hát az angolszász nyelveknél még gondok vannak. Tárgyias nyelv, szokták mondani. Igen, ahogy a fiatal nyelvek egésze. Az ősi nyelvek mind roppant finoman ki tudják fejezni az érzelmeket, és a vallási, nem evilági közléseket. Az angol akadozik. Nem érezzük, hiszen nem állunk olyan szinten, hogy két nyelvre is anyanyelvként tekintsünk, de jeles nyelvészek állapították meg, hogy az angolszász nyelvek 'materialista nyelvek'. Mindennek ellenére ki kell jelenteni, hogy alig tudunk valamit a magyar nyelv régiségéről. Nem tudjuk, hogy ezerötszáz, vagy ötezer éves nyelvet beszélünk, csupán sejthetjük, hogy van ebben a nyelvben valami ősi rendszer. Ezzel a rendszerrel (szakralitás) szintén hamarosan bővebben fogok foglalkozni.

           A hintó szédítő sebességgel, ám a mágiának köszönhetően mégis lágyan siklott tova. Lassan eltűnt szem elől, már csak a megriasztott állatok emlékeiben él a vad rohanás. A növekvő Hold sejtelmes fényt árasztott a tájra Egy vörös fátyol lengedezett az egyik út menti bokron, fénylő selymén megcsillan az ég sápadt fénye 

A hold

Hülyén venné ki magát, ha kivágnám, hogy ez 18-as karika, mikor 16 évesen írtam, de azért szólok, hogy szexuális töltetű rész következik.

Nela egy szó nélkül elfogadta a felkínált támaszt, és hagyta magát kivezetni a kastélyból. Kint a szakadó esőben egy pompás fekete hintó áll, előtte négy hatalmas fehér lóval. Egy erőtől duzzadó ghoul nyitotta ki a hintó ajtaját, majd miután felsegítette az asszonyt, visszaült a bakra.

Egy előadáson elhangzottakkal kapcsolatban jutott eszembe a következő gondolat. Első felében közlöm az előadás vonatkozó részének tartalmát, már csak azért is, mert felettébb érdekesnek találom, majd ömlesztem a többit.

Van egy közösséged. Te, a közösség tagjaként, azt akarod, hogy mindenki másszon fel egy fára. Hogy tudod ezt elérni? Első megoldásként odamehetsz mindenkihez, és elmondhatod nekik, hogy ugyan már, másszanak fel a fára, mert te azt akarod. Ha nem állnak észérvek a rendelkezésedre, akkor garantált, hogy nem fognak a fára mászni a kedvedért. Ez a módszer tehát megbukott. A következő módszer az erőszak. Mindenkit felpofozol a fára. Ez addig működik, amíg nem akadsz egy nálad erősebbre. Ekkor megdőlt ez a módszer is. Ha nincs senki, aki erősebb nálad akkor is lesznek akik elfutnak. Üldözöd őket, és ha mindnél gyorsabb vagy, utol is éred. Így látszólag működhet az erőszak, de csak ha erősebb és gyorsabb vagy mindenkinél a közösségben. De felmerül a kérdés, hogy meddig leszel mindenkinél erősebb? Ha nem is kelnek fel egységesen ellened, és nem is szökdösnek el – ami elég valószínűtlen – te megöregszel. És egy nap lesz nálad erősebb. Tehát, ha meg is van mindened ahhoz, hogy egy közösséget uralj, hosszú távon nem fog működni. Ha sem a szép szó, sem az erőszak nem vezet célra, akkor marad még valamid? Nos, marad.

Azt mondod nekik, hogyha nem másznak fel a fára a tűz lesújt rájuk, szárazság jön, esetleg hosszú tél. Nem te akarod a fára mászást, hanem az, aki az elemeknek parancsol. És előle nem lehet elmenekülni, szembeszegülni még úgy sem. Vagy engedelmeskedünk, vagy elpusztulunk, mondod az embereknek, és íme, másznak is a fára. Természetesen egy negatív erőnek nem szolgál senki hosszú távon. Így az útba kerülő vadakat az szellemek/istenek vezetik, elénk, ha új forrást kapunk, azt az istenek útmutatása nyomán találjuk. Tehát adnak is, de büntetnek is. Kihasználják azt az érzést, amivel az embereket a leginkább lehet vezetni. A félelmüket és a mohóságukat.

Mondhatod, hogy eléggé alantas kezdete ez a vallásnak, de nézz már magadba. Mondjon nekem bárki egy érzést, amit nem lehet felépíteni az előbbi kettőből. Csak két példát mutatok.

Először vegyük a dühöt. A düh valaki, vagy valami ellen irányul. Te azt szeretném, hogy azzal a valakivel/valamivel történjen/ne történjen ez meg az. Esetlegesen bárcsak történt/ne történt volna. Nos, ez nyilvánvalóan az uralkodási vágyad a dühöd célpontján. Az uralkodási vágyat meg egyöntetűen vissza lehet vezetni a mohóságra. Düh: bosszúvágy, féltékenység, gyűlölet, mind benne van, és mindnek az az alapja.

Szerelem. Mielőtt nekifognánk elemezni, kicsit álljunk meg. Kicsit racionalizáld magadban azt, hogy minden szerelem különleges, egyedi. Annyira az, amennyire az emberek azok. Nem akarok hosszas magyarázatba keveredni, ezért inkább egy példán keresztül szemléltetem. A nők szeretik a rózsát. Lehet, hogy te, kedves hölgyolvasó éppen nem, nyálas dolognak, fölöslegesnek tartod, vagy éppen egy üres gesztusnak, ami semmit sem jelent. De a nők szeretik a rózsát. Attól még ez igaz.

A szerelemnek van egy forgatókönyve. Találkozol vele, megismered, beleszeretsz. Közlöd vele, illetve utalsz rá, és erre ő is reagál. Te szeretnél vele lenni. Mohóság. Ha eddig megvan, lépjünk tovább, még egy-két változatot bemutatok. Beszéljünk az önzetlen szerelemről. Elengeded, mert nem szeret eléggé, még nem vagytok felkészülve, esetleg nem akarsz a boldogsága útjába állni. Félelem. Miért nem szeret eléggé? Nem akarom megtudni, félek rájönni... áh, nem is érdekel, van nekem más is, nem fogok utána epekedni! És lassan jön a harag, a düh. Fentebb vázoltam.

Most nagyon sokan úgy értelmezik, hogy leszóltam a szerelmet, bagatellizáltam, és egyáltalán ki vagyok én!? Nos, a félelem és a mohóság nem negatív érzések. Emberi érzések. Olyan, mint a színskálán a sárga-kék-piros. Minden kijön belőlük. És ahogy nincs értelme a feketét általánosan a gyászhoz, a fehéret meg a tisztasághoz kötni, úgy az érzelmeket sem lehet jó illetve rossz kategóriába sorolni. Csak színek, érzelmek vannak, és amit mi ráaggatunk.